Pokol a paradicsomban

Közelről még sokkal szebb volt a telep. Mindenütt tisztaság, rend modern ipari szellem, elsőrangú szakemberek keze nyoma. A zöldzsalus házsor tulajdonképpen egyetlen hosszú, keskeny épület volt, belül praktikusan, egészségesen felhasználva. Csatornázás, villany, folyóvíz és hófehérre meszelt falak. Két-két lakásra jutott egy fürdőszoba és egy konyha. Kényelmes bútorok, fazsalukkal is elzárható moszkitóhálós ablakok. A kikötő túlsó oldalán állt a törzsépület. Szép, egyemeletes ház, itt volt a raktár, az iroda és itt laktak a Társaság emberei. Távolabb, a sziget belseje felé állott a kisszámú bennszülött segédmunkások blokkháza, szintén tiszta, rendes, a higiénia követelményeinek megfelelő épület volt.

Egy Trader nevű alacsony, köpcös, vastagnyakú hollandus fogadta őket a parton. Érdes hangját igyekezett barátságosra változtatni. Üdvözölte a Társaság nevében a telepeseket, közölte velük, hogy ő lesz a főnökük, ő osztja be a munkát és a Jávában aláírt szerződésük értelmében a felügyelőknek, de elsősorban neki, engedelmességgel tartoznak. Ezt már valamennyien tudták szerződésük feltételeiből és tökéletesen megfelelt a szigettenger szokásainak, ahol az üzletvezetőség a dohány- és gumiültetvényeken szinte feudális hatalmat gyakorol a területen élő tisztviselők és alkalmazottak felett. Általában azonban, aki engedelmeskedik, betartja a rendet, annak nincs oka panaszra. Trader felszólította őket, hogy költözzenek be a szállásra, azután jelentkezzenek a törzsépületben. Egy Hastings nevű angol vette át ezután őket. Ha ez lehetséges, még magasabb volt, mint a favágó Bauer, de keményebbnek látszott. Rövidesen megfigyelhették, hogy a Társaság emberei válogatott herkulesek, napbarnított, markáns, erőszakos típusok.

Lakrészeiket megfelelőknek találták, csak Lengley volt megakadva, mert nem volt vízhatlan revolvertáskája és tartott tőle, hogy a szigeten megfogja a rozsda a fegyvert. Sokáig keresgélt alkalmas hely után, végre is rongyba csavarva a töltényeket és az ismétlőt, a konyhaszekrény felső polcára tette, amely a romlandó ételekre való tekintettel egy gumiszalag révén elég jól zárt. A törzsépületben azután, miután beírták őket egy nagy könyvbe, Tom élénken örült, hogy nem hozott magával vízhatlan táskát. Ugyanis közölték velük, hogy távollétükben átkutatták a poggyászukat és mindaddig, amíg a szigeten vannak, lőfegyvereiket a Társaság letétbe veszi. A gyarmatügyi minisztérium rendelkezése szerint a Marquesas szigetcsoportra szóló fegyverviselési engedély nélkül lőfegyver tartása tilos. A felügyelők természetesen valamennyien rendelkeztek ilyen engedéllyel és a hozzávaló jókora Colt-pisztolyokkal. Ez ellen senki sem szólhatott. A Társaság köteles betartani a minisztérium intézkedéseit. Tom azonban nagyon örült, hogy önkéntelenül is elrejtette a revolverét. Félembernek érezte volna magát nélküle.

Közölték velük, hogy reggel kijelölik szolgálati helyüket a munkaidő napi nyolc óra. A raktár rendelkezésükre áll hitellel és a szükséges cikkeket nagybani beszerzési áron vehetik igénybe, tehát senkinek sem kell tartani attól, hogy a Társaság üzletet akar csinálni munkásai ráutaltságából, ahogy ez nem egy szigeten, sajnos, jövedelmező melléküzletágát képezi a termelésnek. Mindezt végighallgatta a 12 munkavezető is, mintegy uniformizáltál! egyforma külsővel és arckifejezéssel. Fehér bricseszben, fekete lakkcsizmában, parafakalappal álltak ott és inget, kabátot összevontak egy felsőruha konstrukcióban, amely egyesítette az egy szál ing lenge előnyeit a jó kabát tulajdonságaival, amennyiben rendelkezett zsebekkel is. Zsinóron egy-egy hatalmas revolver függött rajtuk, nyakuktól a nadrágzsebig. Az arcuk komoly volt, csokoládészínű, és rideg, mint a kő, de mindenkivel nagyon udvariasan bántak.

Azután összeismerkedtek vacsora közben a régi telepesekkel, akik szám szerint tizennyolcan voltak. Az épület közepét nagyobb helyiség alkotta, itt közösen étkezhettek, ha kedvük volt rá. A falon térképek és statisztikák függtek. A régebbi telepesek nem látszottak túlságosan vidámaknak. Asszony csak egy volt közöttük, egy német szűcs felesége, Rosnerné, szemei sötéten süppedtek be, arcán sárga bőr fonnyadozott, háta erősen meghajlott. Rosner negyven éves volt, de ősz, ráncos és nagyon fáradt tekintetű ember. Hawkins, az elektrotechnikus köhögött. A többiek csendben vacsoráztak, újonnan érkezett zajos és vidám társaik között.

– Mióta vannak itt? – kérdezte Lorimer Rosnertől.

– Két éve – felelte a szűcs egyszerűen.

– Az ellátás jó?

– Nem rossz, – mondta közömbösen. Most már többen érdeklődtek.

– Nehéz a munka?... Milyen a bánásmód?

Kitérő válaszokat kaptak. A régi telepesek vonogatták a vállukat.

– Eredetileg hányan voltak? – kérdezte Jörsen.

– Hetvenen.

– És miért mentek haza a többiek?

– Nem mentek haza.

– Hát hol vannak?

– Meghaltak.

Döbbent csend lett. Most hirtelen valami nyomasztó sejtelem nehezedett rájuk. Hawkins tuberkulotikus, fátyolozott hangja törte meg először a csendet:

– Mi is meg fogunk halni. Maguk is. Minek jöttek ide?

– Hallgasson – szólt rá Rosner aggódva és valamennyi régi telepes ijedten forgatta a fejét.

– Hm – mondta Lengley, – szóval így értették, hogy akar-e az ember a paradicsomba jutni. És ha szabad érdeklődnöm, mitől haltak meg a néhaiak?

– Rövidesen megtudja – mondta Hawkins és leintette az aggályoskodó Rosnert. – Miért ne beszéljek?! Mit csinálhatnak velem?! Én már úgyis el vagyok intézve. – Erős köhögési roham rázta meg és az arcán két égőpiros folt gyűlt ki. – Ennek a szigetnek az éghajlata olyan, hogy Cayenne magaslati üdülőhely hozzá képest. Az élelmezés nem rossz, de egyoldalú. Főzelékféle nem terem a szigeten és a gazemberek jóformán csak szárított halat és húst adnak... Sokat vitt el a skorbut... A lapos, vulkanikus szikláról visszaverődő meleg hatvan-hatvanöt fok. Most vegye hozzá, hogy naponta esik. Három év óta telepítenek és csak tizennyolcan élünk, pedig telepes még nem hagyta el a szigetet. A hajózási zónától tizennégy nap távolságra fekszünk, erre csak minden ötven évben vetődik hajó, valami délsarki expedíció. Most már tudják a helyzetet. Jó éjszakát...

...Másnap már nem volt szükségük információra. Délelőtt vad trópusi zápor csapott le, azután a hirtelen párolgás füllesztő ködbe borította a szigetet. Két csoportban dolgoztak. Egyik részük a gumiültetvényen, másikuk a foszfátbányában. A bennszülöttek csak napszámos-szolgálatot végeztek a fehéreknek, tehát kemény munkájuk volt. Nem hajszoltak senkit, nem durváskodtak a felügyelők, csak ott sétáltak csoportosan revolvereikkel és azt sem bánták, ha valaki leült pihenni. Tizenkét felügyelő lakott a törzsépületben. A köd és a hőség mintha belülről akarná szétrepeszteni a fejeket. Andreotti kétszer ájult el, mire bennszülöttekkel hazavitették, hogy pihenjen. Miután a köd elszállt, moszkitók milliárdjai döngtek mindenfelé, az összeszurkált emberekről csurgott a vér. A munkafelügyelők tíz lépésre bűzlöttek valami terpentinszerű anyagtól, ami visszatartotta tőlük a szúnyogokat. Lengley a bányaszivattyúhoz volt beosztva. Délben odavágta a csavarkulcsot és felment a törzsépületbe Traderhez.

– Hallja maga! Micsoda disznóság ez itt a szigeten?

– Mit óhajt? – kérdezte nyugodtan a köpcös.

– Hol van a paradicsom, amit ígértek?! Hogy mernek ide embereket hozni?! Követelem, hogy a feleségemmel együtt nyomban szállítsanak el innen!

– Nagyon szívesen, ha a szállítási költségeket megfizeti. Mi nem tartunk itt senkit erőszakkal, ha nem tetszik, mehet, ahova akar. Díjtalan visszafuvarozást azonban ilyen távolságra nem engedhetünk meg magunknak. Most pedig ajánlom magamat.

– Nyomban távozom, előbb azonban engedje meg, hogy önt és igen tisztelt barátait pimasz gazembereknek nevezzem. – A választ nem várta meg és elsietett. Az egyik felügyelő megállította lent.

– Miért hagyta abba a munkát?

– Mert nincs kedvem hozzá. Ezen a gyalázatos helyen nem dolgozom.

– Azt megteheti – mondta vállat vonva Hastings, – de nehézségei lesznek az élelmezése körül. Ugyanis aki nem dolgozik, az természetesen nem kap hitelbe ellátást. Good bye. – És otthagyta.

«Na, Lengley, ha ebből a szurokból kimászik, akkor gratulálni fogok», mondta magának rosszkedvűen. Azután volt annyi esze, hogy visszamenjen a munkahelyére.

Elly félig aléltan feküdt az ágyon. Nem tudta elhinni, hogy apja az egyik tulajdonosa ennek a pokolnak. Ebből ruházták, nevelték, ebből van villájuk Weltewredenben! Kezdte megérteni Meulen irtózatos hatalmát az apja felett. Mert ez csak úgy lehetséges, hogy az a szennyes ember vitte bele fokonként apját is az egészbe. Milyen furcsa a végzet: ő fog vezekelni ezért a bűnért. Talán sohasem derül ki, hogy itt halt meg ezen az ocsmány szigeten. Szegény Lengley. Ezt a derék fiút is ő csalta ide. Azután elájult, mert a mennyezetről egy csészealj nagyságú pók ereszkedett alá lassan...

Délben már az új telepesek is csendesen ültek az asztal körül. Arcukon a rémület és a szenvedés súlyos évek munkájának beillő komor nyomokat hagyott néhány óra alatt. Graboffné dél óta valami merevgörcsszerű állapotban feküdt szobájában. Lorimer kisfia már reggel lázas volt. Egyetlen nap alatt már rabszolgák is lettek, tudták, hogy ég és víz közé vannak zárva egy kis folton, kiszolgáltatva tizenkét fegyveres óriásnak, akik egyben az élelmiszer birtokosai is. Egy bennszülött áthozta kis csomagocskákban a kininadagokat.

Lengley, aki különben a konyhában aludt, lefekvés előtt Elly szobájában ült és igyekezett megnyugtatni a lányt.

– Ne féljen, amíg a férjét látja. A szivattyú mellett egész jó kis robbanómotort találtam. Ha rá tudom szerelni egy ilyen bennszülött kajakra, nekivághatunk a tengernek.

Elly már sokkal nyugodtabb volt. Érezte, hogy a férfi sorsát nehezítené meg, ha elhagyná magát, mint a többi asszony. És most már jól tudta, hogy nagyon szereti Tömőt. Olyan nagyon szereti, ahogy csak egy nő a férjét szeretheti. De úgy látta, hogy a fiú barátságnál többet nem érez iránta.

– Tudja, – mondta Eilynek – a hátralévő hónapjaimból szívesen odaadnék néhány hetet, ha az Új Hollandia Rt. valamelyik igazgatójának a nyakát néhány percre hálásan megszorongathatnám.

Az asszony először nem felelt. Sötéten nézett maga elé néhány pillanatig, majd szomorúan a fiú fejére tette a kezét:

– Nem téveszti el nagyon a célját, ha az én nyakamat szorítja meg. Ugyanis az egyik igazgatónak a lánya vagyok.

– Hülyéskedni méltóztatik?

...És Elly szép csendesen elmondott mindent. Az első telepítés csődjét, a házassági ajánlatot; egész odáig, amikor az ablakon keresztül Lengley fejére pottyant. Tom nagyon mélyeket szívott a cigarettájából és sokáig hallgatott.

– Csak egyet nem értek, és ha ezt megérteném, ismét felajánlanám az előbbi néhány hetet. Hol itt az üzlet? Nekem igazán van üzleti érzékem, jenki vagyok, de feketedjek meg, ha ezt értem. A munkával alig törődnek, egy kis gumi és kóladió, meg olcsó foszfát... A gőzhajó költségeit sem fedezi. És maga milliókról beszélt, özönlő vagyonról...

– Én azt hittem, hogy Vilma-sziget gyönyörű, hatalmas telep. A milliók különben igazak, ezt elhiheti.

– Milliók? Ha ez a sziget gyönyörűen termelne, akkor sem hozhatna többet egy évben, mint tíz százalékot és csodálkoznék, ha az egész befektetés ötszázezernél többe került volna. Szóval az ötvenezer. Hol vannak itt a milliók? Nem értem. De ki fogom találni. Jó éjszakát, Lengleyné.

A lány utánafordította a fejét, azonban Tom nem nézett vissza. Behallatszott a konyhából levetett cipője koppanása és örökös halk fütyörészése.