7.

Virginia csodálkozva figyelte önmagát, ahogy nyugtalanul bolyongott naphosszat, nem találva a helyét. És ebben az állapotban nemcsak az volt a kétségbeejtő, hogy szerette Ronnyt, aki néhány ember társaságában szembelovagol a halállal, hanem a közelgő ismeretlen végzet balsejtelme is nyomasztotta.

Legalább Owen lenne itt. Azt is ő üldözte el... Virginia maga sem tudta, miért érzi olyan határozottan, hogy az ősi átok, amely erre a szörnyűséges fennsíkra súlyosodik, most fogja megérlelni halálos gyümölcsét.

Most!

Ebben a tikkadt forróságban, a látszólag nyugalmas vidéken... Valami közeledik; valami, ami a gyűlölet százéves sebességével robog a Lonsdale-vár felé.

Végigment a szerpentin úton, fel a forrásig. Leült a hatalmas, hengeralakú kő mellé. Az Ördög apja!

Lassan szállt le a nap. Nézte az óriás sziklát, amely a patakba esett valamikor, és elzárta a víz medrét. De a víz élni akar! Megkerüli az akadályt, és új medret váj magának. Közben alámossa ezt a sziklát és ötven vagy száz vagy kétszáz év múlva az átlátszó, folydogáló víz ledönti az Ördög apját. Elkoptatja az alját. A szikla végül lezuhan, és a patak elfoglalja a régi medrét... Ismét ott folyik Owen birtokán, a gazzal benőtt árokban a torlasz mögött...

De hol lesznek addig már a Lonsdale-ok gyűlöletükkel, terveikkel, hol lesz ő és Ronny...

Ronny!

Azt sem tudja, hogy ki az az ember, akit szeret.

Orgyilkos? Ő mondta magáról, hogy az. És soha többé nem beszélt erről. Megborzongott. Naplemente után már hűvös volt az augusztusi este. Ismét lement a fennsíkra.

– Kerestelek, Virginia... – szólította meg George.

– A forrásnál voltam.

George Lonsdale arca elcsigázottnak látszott. A szemei bágyadtan hunyódtak. Rohama lehetett... Iszonyú erővel titkolta a betegségét.

– El kell hagynod ezt a helyet, Virginia... Azt akarom, hogy visszautazz New Yorkba.

– Már mondtam egyszer, hogy nem megyek. Csak veled. Nagyobb szükséged van nyugalomra és biztonságra mint nekem.

– Ez nem igaz! – rikácsolta sápadtan egy rövid, erélyes kézmozdulattal. – Érted? Nem igaz... De az utolsó szónál már a szívéhez nyúlt, és nagyot sóhajtott.

– Vigyél el innen – könyörgött a lány. – Hagyjuk itt ezt a szörnyűséges helyet.

– Nem lehet, Virginia... Nem lehet... – suttogta Lonsdale, miközben magához húzta a leány fejét, és a haját simogatta. – Nem lehet, hogy én adjam fel... Hogy éppen én legyek az a Lonsdale...

Sziporkázóan csillagos, augusztusi este volt. Egy torz, hatalmas sziklaóriás mögül előbukkant a hold.

Az éles, fehér fény éppen a szemközti gránittetőre világított. A harminc-negyven méter magas, sima falnak látszó, óriás tömb, mint valami középen elvágott csonka gúla, lapos síkban végződött... Hegyi utak kanyarogtak arrafelé, a csúcsok között, amelyek a Rocky Mountains havasairól a távoli New Mexico síkságig vezettek...

– Mi lesz velünk... – suttogta szorongva a lány:

– Owent félted? – kérdezte Lonsdale válasz helyett, és figyelte a lány arcát.

– Nem... Hallgattak.

– Az a másik... – kezdte nagyon lassan Lonsdale – lezüllött állapotban volt, mikor rátaláltam. Kötekedő, verekedő, részeges ember.

– Jó ember...

George arca idegesen megrándult.

– Orgyilkos! Tudod mit jelent ez itt? Az egész világon megvetik az orgyilkost, de sehol sem úgy, mint a nyugaton. – Csodálkozva látta, hogy a lány átszellemült, mosolygó arca, amellyel valahova a távolba néz, nem változik, bár jól hallja a szavakat. Türelmetlenül kiáltott rá: – Értsd meg! Hátulról lelőtt valakit! Orgyilkos!

Virginia szelíden ingatta a fejét:

– Szeretem...

A holdfény egy része a tető szélét világította meg, és néhány sugár nyalábja a pihenő marhák közé hullott, ahol Jim vágott el középen egy hosszú kötelet, hogy összecsomózza...

– Ugye vissza fognak jönni? – kérdezte a lány.

George nem felelt azonnal. A földet nézte.

– Igen... Azt hiszem... Bizonyos.

Egy vén fa árnyékában álltak, beleolvadva az élesen elhatárolt sötétbe.

– Nem hiszem, hogy Bolibar merészelne valamit... – folytatta rövid szünet után, mert idegesítette, hogy a lány nem felel.

– Bolibar bosszút fog állni... Láttam Ronny arcán: ő tudta, hogy nem térnek többé vissza.

George valamit mondani akart. De hirtelen tompa dörrenés hallatszott, és Jim egy csendes jajjal felbukott.

Vagy két másodpercig döbbenten álltak. Nem tudták, mi történt. Azután a lány megragadta George karját, és a szikla felé mutatott:

– Nézd... nézd... Ott... – suttogta rémülten.

...A szikla peremén, a holdfényben, egy valószínűtlenül óriás lovas mozdulatlan, élesen megvilágított alakja látszott. Furcsa, fekete nemezkalapja eltakarta a homlokát, ormótlan, hosszú lábai a ló hasán túl lógtak.

Bolibar!

Mire George Lonsdale kirántotta a fegyverét, Bolibar eltűnt.