5.

Azzal a karavánnal indult el Észak felé, a sivatagon át, amelyiknél az asszonynak segített a munkában. Öt férfi lovagolt a szekér mellett, ezek között ügetett Tom is. Este indultak, hogy a sivatagi út fárasztóbb részét éjszaka tegyék meg.

Éjfél felé kiesett az egyik kerékagy. Megálltak és nagy időveszteséggel folytatták az utat. Ez a késedelem csak másnap éreztette kellemetlen hatását, mert az iszonyúan forró, kiégett, szikes síkon hozták be a késést. A bőrtömlőkben elraktározott, állott víz megóvta őket a szomjanhalástól, de nem üdített fel senkit.

Délig a lovasok alig tartották magukat a lovon.

– Átkozott egy kölyök! – mondta az egyik lovas.

Tom ugyanis épp olyan közömbösen ült a nyeregben, mintha csak a legelőn sétáltatná a lovát. A fáradtság legkisebb jele sem látszott rajta, jóformán alig ivott, és az arcát sem mosta állandóan. Csak ügetett egyenletesen, néha elszívott egy cigarettát, és üres pillantásával a távoli ég alját nézte.

Így ment velük alkonyatig. A többiek néhányszor megszédültek a nyeregben, nedves ruhát raktak a kalapjuk alá, és olykor hörögve vettek levegőt.

Egyre sűrűbben pihentek meg, hogy ledőljenek a kocsi árnyékában. Tom ilyenkor sem pihent. Ledörzsölte és megitatta a lovakat. Estére elérték azt a füves részt, ahol a Sacramento völgye kezdődik. Innen már gyorsabb ütemben haladtak. A közeli víz tudata embert, állatot erősebbé tett. Éjfél után feltűnt a folyó és a holdfényben, mint ezüst csík feküdt végig a prérin... A karaván Wickfieldbe készült. Újabban elterjedt a hír, hogy Wickfield környékén gazdag aranyerekre bukkantak, és ilyenkor mindig megindult egy kisebb népvándorlás. Tanasso néhány kilométerrel északabbra feküdt. A karaván egyik tagja már járt arra és felvilágosítással szolgált Tomnak.

– Mit akar csinálni Tanassoban?

– Munkát keresek. És szeretnék valaki után tudakozódni – felelte Tom.

– Kicsoda az illető?

– Valamikor bányász volt.

– A régi világról, mikor még Shiwán hordái uralkodtak errefelé, megtudhat egyet-mást Tanassoban Gonzales ezredestől.

– Miféle ezredes?

– Fort-Rower parancsnoka volt. Ez az erőd tartotta fenn akkoriban a rendet. Gonzales ezredes harcolt Shiwán ellen. Ő tisztította meg végül az aranyvidéket a rablóktól.

Ez mindenesetre értékes felvilágosítás. Az ezredes talán Fernandezről is tud valamit. Tudnia kell hogy Shiwánnak fia is volt. Jobb nyom híján először Gonzales ezredeshez fordulhat.

– Hol találom meg az ezredest Tanassoban?

– Nem kell soká keresnie. Jobban ismerik arrafelé, mint a köztársaság elnökét. Nagy tekintélye van a városban, de meg is érdemli. Áldott jó ember. Ezt el kell ismerni. Pedig nem is amerikai. Bevándorolt spanyol nemesi családból származik. Torreno de Gonzales gróf. Mégse használja a címét... Arra büszke, hogy ezredes. És azt mondom magának, hogy igaza van. Nincs az a rang és cím, ami különbül hangzana, mint ha Tanassoban azt mondja, hogy: „az ezredes”.

Közben elérték Wickfieldet. A lovakat alig lehetett visszatartani attól, hogy szekérrel együtt berohanjanak a folyóba. Itt még élénkebb volt a nyüzsgés, mint a Nagy Táborban. Ostorozás, ordítozás, szekérnyikorgás, zsivaj töltötte be az éjszakát és távolról, a holdfényben újabb meg újabb szekérkaravánok látszottak, amint Wickfield felé bandukolnak.

Fél óra múlva Tom odalépett útitársaihoz, akik a vendéglőben leragadó szempilláikkal ették a vacsorájukat.

– Jó éjszakát kívánok.

– Már vacsorázott?

– Igen. Sietek Tanassoba.

A bányászok rácsodálkoztak:

– Tovább akar lovagolni? Hiszen lefordul a nyergéből.

A fiú udvarias mosollyal megrázta a fejét:

– Nem hiszem. Jó fél órát pihentem. Viszontlátásra.

Később látták, amint kócos kis indián lován elvágtat.