HETEDIK FEJEZET

1

Itt valami megváltozott. Fillipont mintha kicserélték volna.

Este van. A Néma Revolverek Városát szokatlan sürgés-forgás teszi élénkké. Az emberek pisztollyal jártak. Valaki egy lámpa alatt nézegeti a revolverét, gyakorlott kézzel kissé elengedi, elkapja, csettentgeti és ugráltatja a csövét. Odalép Pencroft mellé, s a fülébe súgja:

– Burnsnél bizonyítékokat találtunk! Mindent tudunk!... Ravianra rászabadítjuk a tüzes mennykövet, ha igaz, amit mondtál.

És otthagyják. Uram! Miféle démonokat szabadított itt fel? A léptek keményen döngnek, az emberek tekintete kegyetlen megértéssel összevillan. Hogy juthatna ki a városból a legsürgősebben? Uramatyám! Mint ahogy a sötét felhők robognak az égen, úgy sűrűsödik a frissen olajozott töltött pisztolyokkal felszerelt nép... És a Fő téren valaki elordítja magát:

– Beszélj, Walter! Nem várunk!

– Úgy van! Ben!... Halljuk!

Hű, de forró lett... Több kéz megragadja, és egy asztalra állítják. Az emberek körülfogják és kiáltoznak. Mindenfelé csupa töltött pisztoly. Ha itt egy lövés eldördül... De nem! Nem szabad!

– Emberek! – csend lett. – Tudjátok meg, hogy Prentinnek semmi hatalma! Azért jöttem vissza, hogy leszámoljak ezzel a gazemberrel! Ervin levele után tudtam, hogy mi a kötelességem. Tizenkét év munkája, éjt-napot feláldozó, halálmegvető hajszája volt, amíg Prentin nyaka végre itt van a kezemben!...

Leírhatatlan üvöltés hallatszott!

– Ervin mindig mondta, hogy Raviannal kell leszámolni! – kiáltotta valaki, de Pencroft megijedt, mikor látta, hogy a Raviannal való leszámolást néhány hátul állót arra késztet, hogy előrerángassa a lovát, és többen revolvereikhez kapnak. Mi ez, vagy ki ez a Ravian? Meg kell akadályozni, hogy egy ostoba szava miatt vérontás legyen.

– Emberek! Filliponi testvéreim! Ne induljunk sehová addig az ellenséget keresni, amíg az árulás nyílt játékát űzi a városban!

Forró moraj és ordítozás. Pencroft nyelt, körülnézett, és úgy érezte magát, mint egyetlen ápoló egy őrültekháza kellős közepén, az elszabadult betegek között. Érezte, hogy évek lappangó parazsa erjedt itt lángba valamitől, amit ő tett vagy mondott, és ezt már ember aligha tartóztathatja fel...

– Testvéreim! Ne Raviannal törődjünk! Az ráér később! Előbb mondja meg Hildegard, hogy mit tud az ügyről?! Én majd csak akkor állok elő az adataimmal. Előbb álljon ide Burns, és beszéljen arról, amit Ervin írt róla! És a Probatbicol is fontos!

Hihetetlen rivalgás támadt. Máris Burns fejét követelték, máris Hildegard azonnali vallomását, ha kell, tűzön pirítva is kiszednék belőle, ekkor valahonnan a sötétből egy kés repült el zúgva Pencroft feje mellett, aki maga se tudta, miért, a fojtogató, őrületes izgalomban elfelejtette, hogy nem tud semmit, nem érti, amit mondott, hogy semmihez semmi köze. Hatalmasnak, erősnek érezte magát az emberek felett! Előrelépett, felfújt mellkassal, és magasra tartva az öklét, dörögte a tér morajába:

– Késsel, golyóval, orgyilokkal hiába jöttök! Az igazságot és a büntetést hozom, és le fogok sújtani! Isten engem úgy segéljen!

Mi ez?! Mi ez – gondolta ijedten, amint az emberek vitték őt a fejük fölé emelve, kalapjukat lengetve, éljenezve, és ő rémülten érezte, hogy kezdi elhinni a hülyeségeket, amiket mond, hogy rettentő harci kedvvel és elszántan állt az emberek élére azért, hogy vezesse őket.

Csak tudná, hogy hová?...

És mi ez a mámor? Ez a diadalmas érzés? Berúgott a saját hangjától? És valamit énekelnek! Ez Fillipon város himnusza? És a sarkon ismét leállítják őt egy emelvényre, valami zenekar játszhat itt a szabadban, és ordítva követelik, hogy beszéljen. Az ő szavaiból követelik, hogy utat találjon a szenvedélyük!

– Beszélj!

– Halljuk Bent!

Int a kezével és előrelép.

– Emberek! Elmúlt a beszéd ideje! A tettek következnek! Mindenki menjen haza és várja meg, amíg én elindítom a lavinát, amely betemeti és megsemmisíti a gazságot, a hazugságot és mindazt, ami tizenkét éve pusztítja ezt a várost!

– Ravian!! – üvöltötték és lovaikat rángatták.

– Mondtam nektek, hogy előbb a város falai között folyó árulást kell leleplezni! – ordította dühösen, mert minek keverik mindig bele ezt a Raviant.

– Előbb ezzel számolunk le!

Egy szemben levő hordóra sovány, halálfej arcú ember ugrott fel köpködve és rikácsolva.

– És honnan tudjuk, hogy igazat mondasz?! Te elcsavartad itt az asszonyok fejét, mindig szélhámos voltál, és most...

Ebbe jól beletalált. Bumm!

A Pencroft-féle mesterhorogütések egyikével a tömeg közé röpítette.

Ez volt az est folyamán a legnagyobb szónoki sikere. Percekig ordítoztak és dobálták a kalapjukat. Már durrogtak a rakéták, amit hevenyében összevásároltak. Mindenféle piros, zöld, kék tűzkígyók, csillagok szálltak fel, szüntelen ropogással.

A puskaporszag most már érezhető volt. De revolver még mindig nem dörrent.

– Bizonyítani kell, Ben! – sivította egy asszony az ablakból.

– Fillipon a Néma Revolverek Városa, de nem a nyelves asszonyoké! – kiabálta vissza.

Irtózatos röhögés. Honnan veszi ezeket? Hogy pattan ki az agyából egy másodperc alatt csatakiáltás, vicc, horogütés, honnan ez az erő?...

Ez nem az ő ereje! A népségből árad feléje, abból, hogy magasabban áll, hogy akarják benne ezt az erőt, kell valaki, aki elindítja őket és okot adjon, ezért kívánják őt hatalmasabbnak mindannyiuknál.

– Borges megmondta! – sipította az asszony – vigyázzatok Benre, kifőz valamit, és megint csak sírás marad utána...

– Úgy?! Borges?! – kiáltja dühödten. – Hát akkor hallgassatok ide, Borgesnek van a legkevesebb oka arra, hogy itt beszéljen – gondolta, ha bemártja a pasast, az nem árt. – Ha én kinyitom a számat, Borges hálóingben, mezítláb menekül éjszaka Filliponból!

– Az egy gyanús fráter!

– Már régen mondom! Menjünk Borgesért! Beszéljen a kutya!

– Emberek, előbb most...

A zsivaj elnyelte a szavát, mindenki ment valamerre izgatottan kiáltozva. Behúzódott az árnyékba egy kapu mögé, hogy pihenjen. Mi van itt? Ki ez a Prentin, aki miatt neki meg kellett volna halnia, és mi van a várossal? Mindegy! Most aztán menekülni, mert egy pillanat, és már a fán kalimpázik... Minden másodpercben kiderülhet, hogy mennyi hülyeséget mondott. Eloson valamerre az éjjel.

Szemébe húzott kalappal igyekezett kijutni a városból. Csak megpihenhetne valahol. Fáradt, kimerült és éhes.

A sarkon a patika előtt kis csődületet látott, és éppen arra jött Cödlinger úr is. Az esernyőt középen fogva szorította hóna alá, mert ha szórakozottan leállította maga mellé, a műszer nyomban kinyílt. A szerkezetével lehetett valami. Talán ennél meghúzhatja magát.

– Hogy van, Cödlinger úr?

– Magának is. Merre megy a főorvos úr?

– Itt a sarkon lakik egy betegem, náthás lett, és félek, hogy elvérzik – felelte Pencroft.

Cödlinger szépen melléje csatlakozott szokott pihés lépteivel, melyek csak akkor alakultak át fékeveszett lábrázássá, ha égő cigarettacsutakra tette a talpát.

– Nem értem az idevalósi embereket – mondta fejcsóválva Cödlinger, és hosszú lépteivel olyan volt, mint egy gólya.

– Maga se? Pedig ki értse őket, ha maga nem? – csodálkozott Pencroft.

Közben furcsa zaj hallatszott mögötte, és látta, hogy emberek sietnek mindenfelől, izgatottan kiáltoznak. Nincs kizárva, hogy őt keresik, amennyiben Burns már közölte, hogy a Probatbicolt ő sem érti. Miért pont ő értené? Visszatértek megint az őrökhöz, kiderült, hogy Borges ártatlan, és Hildegard nem tud semmit, és most a tébolydatelepülés teljes lakossága keresi őt.

– Kissé gyorsabban, Cödlinger úr.

– Köszönöm, most vacsoráztam...

De azért gyorsabban ment.

Megszorította hónaljával az esernyőt, és orra hegyén csak úgy rezgett a pápaszem, ahogy magasra emelt jobbra-balra kacsázó lábaival igyekezett lihegve.

Pencroft hátranézett és gyorsított. Mintha tűzvész harapódzna el, úgy követte az ablakokban gyűlő világosság, mindenfelől elősiető, zajongó emberek forgataga, egyre szélesebb és szélesebb sávon.

Barátian rácsapott kísérője vállára.

– Mi volna, ha futnánk egypár lépést, Cödlinger úr?

– Nyugodt lehet, holnap megadom – felelte Cödlinger, és futni kezdett. Ő meg vele. Most milyen hülyeség ez, hogy Cödlingert hurcolja magával? Minek kell neki a Szerkesztő úr? Mindegy. Ez kedves fiú. És nem nagy kár, ha üldözés közben a város gyengébb céllövői eltalálják véletlenül. Valami rendes ember társaságában lelkiismeretlenség lenne mutatkozni. Már a város vége felé jártak, amikor szemközt jött rájuk a sietés, zaj, futkosás, mert úgy látszik, az üldözőket elindító szenzáció átcsapott a fejük felett.

– Cödlinger úr! Álljunk be egy kapu alá! Hátha esni fog...

Cödlinger úr tüzet adott, és beállt egy kapu alá, ő meg melléje. A kiáltozók már odaértek, és egy asszony szólt le a felső ablakból.

– Madonna! Mi az már megint?

– Waltert keressük! Elküldött valami üzenettel Hildegardhoz.

– Na és?

– Hildegard nyomban agyonlőtte magát!

A nő felsikoltott:

– Szent Isten! Hol van Burns?

– Felgyújtotta a házat, és megszökött!

Közben az ordítozás újabb érkezőkkel növekedett, az egész város visszhangzott a nevétől, fáklyákkal és autólámpákkal kutatták a mellékutcákban, és ő ott állt zúgó fejjel, a falnak támaszkodva, és úgy érezte, kifröccsen az agyveleje...

Itt a halál!

Valamit üzent, aminek véletlenül értelme volt.

De hát az ember meggondolatlan... Ervin! Ervin bosszút állt, rajta keresztül!

Hát mégiscsak valami szörnyű értelme lenne az egésznek? Mégis egy sötét, gyilkos, halálosan rothadó masszába keveredett! Ölhet és halhat, ha vigyázatlanul megérint valamit. És revolverlövések hallatszanak az egyik utcából. Ordítozás, sebesülteket hoznak.

Csörömpölés! Valaki sikolt... Ni, ott elbarikádozzák magukat néhányan... Emitt meg puskákkal jönnek... Letérdelnek. Sortűz... Csak úgy fütyül a sok golyó! Égett szaga van a levegőnek a puskaportól... Valaki a melléhez kap, elejti a fegyvert, nagyot kiált és felbukik... Egy ablakból is tüzelnek, és az egyik háztetőn vizes pokróccal csapkodják a lángnyelveket, valakit valahonnan eltalálnak, és lezuhan...

Elszabadult a pokol!

Egy suhanc, puskával a vállán éppen ott, a kapu előtt térdre veti magát, mert a feje mellett bevágódó golyó vakolatot fröcskölt szét. Valahonnan lihegve érkezik egy megdühödött asszony, két revolverrel, kormos az orra és a homloka.

– Megtalálták a kutyát?!

Megint róla van szó! Mindig vele foglalkoznak!

– Meg! Per Dios! – kiáltja a nő. – Százötven golyót kapott, és felhúzták a legmagasabb póznára! Walternek igaza volt. Borges is összejátszott Prentinnel. Ezrekkel volt teli a szobája alatt a padló, és levelek voltak Prentintől.

Nem folytathatta, mert az arcát súrolta egy golyó, és fogcsikorgatva térdre vetette magát.

Pencroft szoruló torokkal, ijedten és döbbenten támaszkodott a falnak...

Bolondság ez, hogy idejött, összevissza fecsegett, és meghalt ennyi ember... Vagy a végzet szólalt meg? Ő csak, mint egy buta hangszóró, elmondta itt, amit ezeknek tudni kell? Már alig látszott valami a füstbe vesző, forró, ropogó, dördülő, hangkáoszba burkolózó városból.

Csak Benjamin Walter nevét hallotta mindenfelől, és ordítást, és ott is egy ház ég, és egy automata puska kattog, és mellette Cödlinger úr tűnődve megjegyzi:

– Szép kis felfordulás.