HETEDIK FEJEZET
A nagy küzdelem

1.

Virginia ült az ágy mellett, amelyen George-ot kiterítették. Itt a halott mellett érlelődött meg benne az elhatározás. Ő az oka mindennek. Owen terve, amellyel Ronnyt a halálba küldte, majd az elhatározás, hogy követi a vetélytársát, mind-mind őmiatta vagy őáltala történt. A két férfi talán megbarátkozott volna már, ha nem féltékenyek egymásra: miatta.

Sűrűn hulltak a könnyei.

Szegény apus. Olyan kemény életet élt itt, mint valami vadember. Talán ha előbb tudja és előbb jön el ide, minden másképpen történik... Milyen furcsa ez a szenvedély, amivel egymást gyűlölni tudják.

Meg kellene menteni őket. Owent és Ronnyt!

Hirtelen elhatározással felállt. Egy búcsúpillantást vetett a halott George-ra, azután elsietett. A derekára övet csatolt, két hatalmas pisztollyal, kivezetett egy lovat az istállóból és nyergelt.

Nem volt nyugati leány, tehát lovagolni sem tudott jól. Hősies erőfeszítéssel igyekezett pótolni a gyakorlatot. Hajnalra meglátta a pihenő tábort. Mikor közelebb ért, sarkantyút adott a lónak és vágtatott, ahogy csak bírt.

Sikerült is elhagyni őket anélkül, hogy az álmukból felriadt emberek hátulról felismerték volna a lovasban Virginiát.

Így érkezett a Halál kapujához.

Csodálkozva állt meg a drótsövény előtt.

– Ki vagy és mit akarsz?! – kiáltott át a túlsó oldalról az egyik rabló.

– Bolibarhoz jöttem – felelte a lány.

– Mit akarsz Bolibartól?

– Azt hallottam, hogy az öccse gyilkosát keresi. Erről akarok beszélni vele.

A rablók kissé meglepődtek. Az egyik elment, és rövidesen visszatért Bolibarral. Virginia elhűlt a rémülettől, mikor a mesebeli óriásra emlékeztető, majomállkapcsú ember lassú léptekkel feléje jött. Megismerte! Ez jelent meg este a sziklán, ez lőtte le Jimet! A furcsa, gömbölyű tetejű, fekete kalap volt rajta, az orráig húzva. Valahonnan a karima árnyékának mélyéről csillogott elő a két apró, szúrós szem. Előbb csak állt, azután lassú, mély hangon megszólalt:

– Mit akarsz?

– Az öccse gyilkosáról akarok beszélni.

Bolibar nézte. Tetőtől talpig, figyelmesen, bizalmatlan arckifejezéssel.

– Jobbra tőled, ott a mohos kő mögött van egy üreg. Vezesd be a lovadat. Kösd meg a földbe vert cölöphöz. Azután csússzál át ide a tüskés drót alatt. De gyorsan.

Virginia nem tudta, hogy miért olyan sürgős ez Bolibarnak. Nem sejtette, hogy mögötte a távolban már feltűnt Ronny és Owen.

Bekötötte a lovat a barlangba, azután a drótsövény alatt keresztülcsúszott, és ott állt a rablók között.

– Gyere... – mondta Bolibar, és megindult előtte. Virginia követte. Elérték a sátort. A rabló előrement, a lány követte. A sátorban mindenféle szerszám, egy tekercs tüskés drót, takarók és edények hevertek szanaszét. Bolibar alaposan ellátta magát felszereléssel erre a harcra, pedig mindent, amire szüksége volt, Mexikóból kellett ide felhordania.

– Mit tudsz a gyilkosról?

– Én vagyok!

A rabló változatlan nyugalommal nézett végig a lányon tetőtől talpig.

– Azért jöttem el – folytatta Virginia -, mert mindenütt azt beszélik a hegyekben, hogy te a testvéred haláláért harcolsz. Nem akarom, hogy miattam elkezdődjön itt a vérontás, ki tudja meddig. Ezért jöttem.

– Hogy lőtted agyon? – kérdezte Robin Bolibar, és álmosan pislogott közben.

– Nő vagyok, de ha rákerül a sor, éppúgy harcolok, mint a férfiak. Mikor a testvéredet üldöztük, behatoltunk a szorosba, váratlanul elém toppant. Én lelőttem.

– Hogy?

– Természetesen revolverrel.

– Mutasd meg. Vedd ki a revolvert és süsd el.

Szinte barátságosan mondta ezt. Virginia idegesen rántotta elő a fegyvert, és lenyomta a ravaszt. A ravasz meg sem mozdult. Elvörösödve nyomogatta. Bolibar figyelmesen nézte. Azután megelégedetten bólogatott.

– Nagyon helyes. Te nem lőttél még le senkit, mert azt sem tudod, hogy kell kinyitni egy colt biztonsági zárát. De az bizonyos, hogy fel akartad áldozni az életedet valakiért, mert féltél, hogy utoléri a bosszúm. Ez a valaki a gyilkos. A fivéred, az apád vagy a szeretőd. Most tehát itt maradsz, és jól tudom, hogy teérted cserében igazán meg fogom kapni azt, akit keresek.

Csak most látta Virginia, hogy milyen őrültséget csinált. Ha Ronny megtudja, nyomban jelentkezni fog. Közben Bolibar elvette mind a két revolverét.

– Itt maradsz, és ha nem viselkedsz nyugodtan, akkor megkötöztetlek.

Valaki bejött a sátorba és lelkendezve kiáltotta:

– Mind itt vannak már, bezárva a völgybe! Az előbb egy vakmerő fickó odajött a tüskés drót elé fegyvertelenül. Egyikünk sem akarta lelőni. Tárgyalni kezdett velünk. Megmondtuk, hogy mit kívánsz.

– Ha legközelebb megjelenik az az ember a sövény közelében, hívjatok engem. Könnyebben fog menni a dolog, mint gondoltuk volna. Valaki álljon itt a sátor előtt, s ha ez a lány megmozdul, puffantsa le.

Virginia tehénbőgést és ostorcsattogást hallott távolról. Itt vannak a közelében! Bizonyosan Ronny volt az, aki a drótsövényig jött.

– Ülj le!

Engedelmeskedett. Bolibar ledobta a kabátját és a kalapját. Szörnyű hőség volt a sátor belsejében.

– Ki vagy?

– Én... Virginia Kennedy vagyok – félt megmondani, hogy Lonsdale fogadott leánya.

– Hazudtál! És...

Kint lövés hallatszott. Az egyik rabló sütötte el tréfából a fegyverét, hogy elriassza a drótsövény felé terelt marhákat. Bolibar felállt és kiment, hogy megnézze, mi történt.

Virginia szíve vadul dobogott. Most kell tennie valamit. De mit? Talán a sátor hátsó ponyvája alatt kicsúszhat?... Tudni kellene, hogy ott is áll-e valaki?

Megakadt a szeme Bolibar kalapján. Óvatosan odacsúszott a hátsó ponyvához, felemelte kissé, és lassan tolta a kalapot. Egészen kitolta... Várt.

Nem dördült el lövés. Most óvatosan ő is kimászott. Jobbra tőle, de jóval távolabb, kis csoport rabló beszélgetett. Ha eljuthatna a szoros végére, ahol az a fa van... mindössze tíz lépés... A fa eltakarná, és akkor futhatna...

Rettenetes üvöltés hangzott fel. Most zuhant le a farkas a dombról. Virginia rémülten szaladt a fáig, nem törődve semmivel. Szerencséjére a csoport rabló nem látta meg, mert felfigyelt az üvöltésre és elindult a drótsövény felé.

A lány futni kezdett. Átszaladt a hosszú ösvényen a hegygerinc és a Colorado szakadéka között, elérte azt a nagy tisztást, ahonnan sok hegyi út indult minden irányba, és lihegve megállt...

Hátranézett... Rémülten sikoltott fel!

Az óriás Bolibar alig száz lépés távolságnyira tőle rohant a nyomában, dühösen.

Virginia futott tovább. Felfelé az egyik hegyi ösvényen. Az első forduló után leszaladt a szerpentinről a hegygerinc bozótjai közé és felmászott, azt remélve, hogy Bolibar tovább fut majd és nem veszi észre...

De mikor hátranézett, egy kiugró szikláról, Bolibar gonoszul vigyorgó arca meredt rá néhány méternyire, amint nyugodtan, biztosan kúszik a nyomában...

Tovább akart mászni, de a sziklaplatót meredek fal zárta el, amelyen nem lehetett felkapaszkodni. Kétségbeesett erőlködéssel tapogatódzott a sziklán, hogy kapaszkodót találjon. Egyszerre hatalmas kéz ragadta meg a karját.

– Na megállj, te kis kígyó...

Bolibar nem fejezte be a mondatot.

Mintha földrengés lenne!

Távoli dübörgés hallatszott! Tompa robaj közeledett, és a marhák bőgését néhány borzalmas férfisikoly harsogta túl...

Azután látták a dühödt csordát, amint dübörögve átnyargal lent a tisztáson.

A lány nem tudta, mi történt.

Bolibar ijedten nézett a síkságra. Ő már tisztában volt mindennel.

Senki sem menekülhetett! Valami pokoli dolgot csináltak, hogy ezek a jóllakott, békés marhák megdühödtek.

A farkas! Most értette.

– De te!... Te itt vagy! – kiáltotta vadul, és felé fordult. – Mindenért fizetni fognak! Érted?!

– Eresszen! – sikoltott Virginia.

Bolibar szó nélkül levette a kendőt a nyakáról, betömte a lány száját és megkötözte.

Azután egész közel hajolva az arcához suttogta:

– Elsősorban te fogsz fizetni mindenért!... Te! Érted?... Mert hiába hazudtál: tudom jól, hogy George Lonsdale leánya vagy. Most már sejtheted, hogy mi vár rád!

Virginia egész közelről látta a dühtől eltorzult vonásokat, és forró, pálinkaszagú lehelet hömpölygött az arca felé...

Elájult...