4.

Jóval éjfél után csend volt a farm vidékén. Három cowboy előőrsnek ment. A környék magaslatairól figyelték a tájat. Egy óra felé egy csapat madár kezdett keringeni dél felől. Ezeket felriasztotta valami... Egy fegyver is csillan...

Az előőrs kilövi a fegyverét, hogy jelt adjon másik két társának, és nyargal vissza.

– Jönnek!

A farm keleti oldalán az indiánok kezdték a támadást... Bokrok és dombok fedezéke mögül tüzeltek, és elszórt rajvonalban kúsztak a ház felé.

– Ne pazaroljátok a golyót – mondta Rower. – Csak biztos célra lőni!

A folyó felőli részen a fehérek százfőnyi csapata várakozott. Ha az indiánok magukra vonják az erő nagy részét, akkor ők innen rohamoznak.

– Rowert keressétek – mondja Allan. – Ha őt leterítjük, akkor nem fognak küzdeni. Nyomasztó csend volt a fülledt éjszakában. Csak az indiánok lőttek néha, és előbbre kúsztak. Rowerék viszonozták a tüzet. Ha néha eldörrent a puska, akkor valamelyik túl merészen kúszó indián felordított, és egy ellenséggel kevesebb volt. Azért lassan mégis közeledtek.

Amikor a peonok a meredek hegyoldal közelébe értek, fentről, ahonnan nem várták, sűrű sortűz ropogott rájuk hirtelen.

Fedetlenül érte őket a tűz! Akit nem talált golyó, az meglepetten felugrott, de erre a farm felől is megnyitották a tüzet.

Patterson ötlete volt, hogy a szikláról, ahonnan Robin jött a mérnökkel, oldalba kapják az indiánokat. Ordítás, jajgatás és zűrzavar.

– Rajta! – kiabálta Rower -, rohanjuk meg őket! Kíméletlen puskatus- és revolverharc kezdődött, de nem tartott sokáig. A meglepett vörösök első csoportja megfutamodott.

A folkstoniak a folyó felőli oldalon nem láthatták, mit történt. A lövés és ordítozás azonban jól hallatszott.

– Valami baj lehet odaát – mondta nyugtalanul Allan.

Egy fehér jött futva. Ezt összekötőnek küldték a peonokkal.

– Visszaszorították a vörösöket! A szikláról is lőttek!

– Talán segítséget kaptak? – kérdezte idegesen a seriff.

– Dehogy! Felmászott egypár ember lasszón, és onnan rájuk cserdítettek! – mondta Hiron.

– A mindenségit! Most mi lesz?

– A főnök szedje össze az embereit, és kezdjen új támadást! – parancsolta Allan.

– És mi?

– Nem várunk tovább! Előre!

Sortűz! A lovascsapat nekirúgtatott. Ugyanakkor néhány nyílvessző égő fűnyalábbal a farm irányába röppent... Most már szüntelenül ropogtak a fegyverek, és egyik égő fűcsomó a másik után repült felettük.

– Két ember... vízzel és pokróccal... a tetőre...

Öten már holtan vagy harcképtelenül feküdtek. Az istálló kigyulladt, és az udvar felőli részen betörték a torlaszt!

– Nincs tovább, uram! – mondta lihegve Bob, és a vállára szorította a kezét, mert megsebesült.

– Mi van?...

– Elvesztünk...

– Lőni az utolsó golyóig!

A vad lövöldözés elől kissé megtorpantak a támadók... De hiába. Nem lehetett reményük a túlerő ellen.

A fehérek egy kis csoportja Hiron vezetésével átgázolt a folyón, és már benn volt a farmudvarban, egy gazdasági épület mögé húzódtak, és onnan tüzeltek.

Rower emberei közül már vagy húszan feküdtek súlyos sebbel. A tűz az istállóról átterjedt a cselédépületre...

– Rower! Tegyétek le a fegyvert! – harsogta egy hang a puskalövések másodpercnyi szünetében. Allan volt.

A válasz vagy húsz lövés volt a hang irányába... A tűzfényben fetrengő sebesültek, a puskaporfüst fojtó szaga pokollá tették a farmot.

Rower egy biztos lövéssel leterítette a szeplős Hiront.

– Magad kerested ezt a golyót, gazember!

Egy gazdasági épület mögött védte magát a maroknyi csapat, de fogytán volt a töltényük is... Az ellenség egyre közelebbi fedezékek mögül tüzelt... a kör bezárult.

Vége!

És ebben a legválságosabb pillanatban megszólalt egy trombita! Élesen, messze hangzóan recsegett a rohamra hívó jeladás, és a fehéredő ég hajnali világosságában szuronyok és egyenruhák tűntek fel! Egy lovastiszt kardja villan.

Itt vannak a katonák! A szoroson át amerikai uniformisok közeledtek futólépésben...

Lövésre kész fegyverrel, szuronyt szegezve...! A trombita recsegett. Az egyik dombon lecsatolják a gépfegyvert... A többit nem várta meg senki. Először az indiánok futottak. Lóra kaptak, és elvágtattak rémülten.

Jól tudták, hogy mit jelent az Államokban a katonai segítség. A folkstoniak döbbenten álltak, mintha csodát bámulnának. Nem menekültek, de nem is moccantak.

– Dicsőség az Istennek – suttogta Patterson, és levette a kalapját. Valamennyien födetlen fővel álltak...

Miután eltisztultak az indiánok, a folkstoniak is igyekeztek elkerülni a katonák közeléből.

A csatának vége volt... A tiszt lóra ül, villan a kardja, és a menet jön a Rower-farmhoz, ahol boldog emberek éljeneznek.

A katonaság szép rendben befordult az udvarra. És a tiszt méltóságteljesen fogadta Rower üdvözlését, azután így felelt:

– Mr. Rower! A társulat öntől várja útiköltségét. Nincs egy huncut centünk!... Nevem Barker.

Egy katona kezében büszkén lengett a csillagos lobogó.