2.

Hawkins mellett Fernandez lovagolt, egy fiatal mesztic. Csinos, vidám gyerek volt. Eleinte, a bányászás keserves munkája közben, naphosszat énekelt. Később elnémultak a nótái: Fernandez beleszeretett a szép Hawkinsnébe. Természetesen badarság lett volna megmondani az asszonynak, szerelmet vallani, vagy csak közeledni is hozzá, hiszen Fernandez mesztic volt! Indián apától és holland anyától származott. Remélhetett egy mesztic többet, mint hogy a bányászok eltűrjék maguk között, esetleg barátságosak legyenek hozzá?

Ezért egyre kevesebbet dalolt. Ha csak tehette, pihenéskor karjába fogta Hawkinsné kétéves kislányát, odaült a szekér felhágójára, csitítgatta a gyereket, mosolygott rá, és órák hosszat játszott vele. Ennyit egy meszticnek is szabad.

Ki hitte volna a szelíd, értelmes fiatalemberről, hogy az Egyesült Államok rablói között származása és működése alapján a második hely illette meg? Fernandez ugyanis Shiwán fia volt. Az anyját úgy rabolta el a rettenetes indián, és a finom hollandi asszony elég hamar belepusztult a nomád rablóéletbe a hegyek közötti barlangok mélyén, ahová Shiwánt követnie kellett. Előbb azonban a világra hozta Fernandezt. A fiú hatéves korában már ismerte a kacskaringós titkos ösvények minden kanyarát, tízéves korában száz lépésről kapásból lőtte le a magasban kóválygó keselyűt. Rablók között nőtt fel, szabadon, kitéve a perzselő nyári forróság, a dermesztő téli fagy minden viszontagságának, és tizenöt éves volt mikor részt vett az első rablásban.

Később az apja valahonnan egy iszákos, elcsapott orvost szedett fel, ez tanította a fiút írni-olvasni, és még sok mindenre, ami Fernandezt megkülönböztette az eldurvult agyú rablóktól. Így azután tizennyolc éves korában neki jutott a legnehezebb feladat: ott élni a bányászok között, megbarátkozni velük, úgy tenni, mintha ő is keletről jött szerencsevadász lenne. Azután visszalovagolt a hegyek közé, és pontos értesülések alapján irányította apja mellett az éjszakai támadásokat, miután tudta, hogy mennyi arannyal, ki, merre indul.

Ezért mehetett nyugodtan a két karaván, Shiwán hordáitól békében maradtak. Előző éjszaka ugyanis Fernandez titokban meglátogatta az apját a hegyek között.

– Holnap indulunk – mondta Fernandez. – Tizenkilencen leszünk, meg egy asszony a gyerekével.

– Sok aranyat visznek?

– Nagyon sokat.

A hatalmas ősz indián szájába tette nyakáról lefüggő cseréppipáját és megtömködte dohánnyal.

– Merre mennek? – kérdezte, miután rágyújtott.

– A déli úton. A dombokig együtt leszünk, ott a társaság fele különválik.

– Akkor éjfél után...

– Azért írom le ilyen pontosan az utat, mert nem akarom, hogy megtámadjátok őket.

Az öreg indián módra nyelte a füstöt, és gondolkozott.

– Nem akarod?

– Nem. És azt is megmondom most, hogy nem jövök többé vissza. Elmegyek délre a fehérekkel. A bányász részemből betársulok hozzájuk.

Az öreg összehúzott szemmel nézett a füstbe.

– Átkozott asszony... – mondta aztán.

– Ezt ne mondd. Mert nem tűrhetem.

Az öreg felugrott:

– Hát menj! De aranyat nem kapsz egy unciát sem! Érted?! Ha akarsz, pusztulj innen, de ha elárulod a rejtekhelyet...

– Elég. Nem kell rész a gyalázatos aranyatokból. Megcsömörlöttem a vértől. De ha ennek a csapatnak valami baja történik útközben, akkor halld az eskümet: Istenemre kiirtlak mindannyiótokat, hogy nyomotok sem marad.

Ezzel sarkon fordult és ment.

Az öreg Shiwán először a revolveréhez kapott. Azután mégis meggondolta magát.

– Mit mondott Fernandez? – kérdezte később az egyik alvezére.

– Fernandez megmondta, hogy merre mennek a bányászok. Ezeket a bányászokat nem fogjuk megtámadni. Fernandez így akarja, mert szeret egy asszonyt.

Mike, egy kétméteres rabló szitkozódni kezdett.

– Talán be akar csapni a kölyök? Egyedül akarja megszerezni a zsákmányt?...

– Nem hiszem – felelte Shiwán. – Figyeljetek – folytatta aztán -, ha a domboknál elváltak és Fernandez dél felé ment az asszonnyal, akit szeret, azt a másik tizenegyet megtámadjuk, mielőtt elérik az országutat.