3.

Ahol a sebes sodrú, de keskeny Speek River egy holtág alatt a Coloradóba ömlik, a domboldalban mozgalmas kis várost fejlesztett ki a délről érkező bevándorlók forgalma. Ez volt Prescott.

Idáig szakadatlan vágtában tette meg az utat Ronny, mintha kihalt volna belőle minden nyugati tisztesség leromlott, hűséges ménjével szemben. Bizonyos volt, hogy Proud, a rosszul táplált, ápolatlan ló előbb-utóbb döglötten fog lezuhanni egy ilyen lovaglásban.

Prescottban, talán mert hosszú út állott még előtte, kivételesen több figyelemre méltatta Proudot: Megkérte a vendéglőst, akihez betért, hogy lássa el mindennel a lovat. A kocsmáros, miközben az istállóba vezette az állatot, fejcsóválva tapogatta meg a kiálló csontokat. Saját jószántából szólt az egyik indián fiúnak, hogy dörzsölje le szegény párát.

Hiller nyolc dollárjából már alig volt valami pénz Ronnynál, de ezzel nem törődött. Evett, és whiskyt ivott.

– Messzi útról érkezett, amint a lován látom – jegyezte meg a kocsmáros, miközben kiszolgálta.

– Winstonból lovagoltam.

Hosszú asztalnál ült, amelynél még hárman iddogáltak rajta kívül: a Colorado révésze és két béreslegény.

– Winstonban magam is jártam egyszer – mondta a révész. – Szép város. Kár, hogy nem arrább fekszik, akkor a Colorado partján lenne, mert hiába: város folyó nélkül, nem az igazi.

Ronny elhatározta, hogy érdeklődik új gazdái felől.

– Ismerősök a Philmore-hágón túl, a Colorado-fennsíkon?

A vendéglős vállat vont.

– Hát... Az ember ismeri a vidéket. De mit lehet ott különösebben ismerni vagy nem ismerni?

– Szép tájék – mondta a révész -, de nem telepedik ott le senki a navajók miatt.

– Pedig csoda hülye szokás ez – dörmögte közbe az egy cowboy és kése hegyével húsdarabokat távolított el a fogai közül. – A navajók már régen nem bántanak senkit.

– Ma már legfeljebb a fehérek teszik bizonytalanná a Sziklás-hegység útjait – jegyezte meg a révész.

– Arra a vidékre készül? – kérdezte Ronnyt a kocsmáros.

– Igen. Ismernek a Philmore-hágón túl egy bizonyos Lonsdale családot, akiknek a házát Lonsdale-várnak hívják?

A négy ember arca hirtelen elkomorult. Jelentősen összenéztek. Rövid szünet után a révész megköszörülte a torkát, és tettetett közömbösséggel mondta:

– Igen... Ilyen nevű birtokosok laknak arrafelé...

Csend lett. Ronny határozottan érezte, hogy egyszerre kellemetlen hangulat választja el a társaságtól. A kocsmáros kenyérmorzsákat porolt le az asztalról kötényével. Közben látszólag hanyagul és egykedvűen odavetette Ronnynak:

– Maga talán oda igyekszik?

– Igen. Mr. Lonsdale felfogadott intézőnek a szerencsétlenül járt Bullog helyére.

A négy arc jéghideg pillantással, mereven nézett össze.

– Na... én megyek – szólt a révész, és miközben távozott, pillanatig sem vette le a szemét Ronnyról, még akkor sem, amikor meg kellett volna fordulnia menés közben. Ezért aztán nekiment fejjel az ajtófélfának.

A kocsmáros törte meg ismét a csendet.

– Igen... Ez a Bullog szerencsétlenül járt. Azt is tudja, hogy mitől halt meg?

– Úgy tudom, köhögött.

A három ember megint igen bután nézett össze. Azután az egyik cowboy tűnődve vállat vont, és mintegy magyarázva Ronny szavainak értelmét, azt mondta a kocsmárosnak:

– Lehet, hogy köhögött. Az ember tüdeje nem jól bírja a revolvergolyókat. De az ólom nem olyan, mint a halszálka, amit ki lehet köhögni... Azért magam is valószínűnek tartom, hogy köhögött tőle egy kissé.

Szóval Bullogot agyonlőtték. Úgy látszik, Lonsdale elhallgatott előtte néhány dolgot.

Közben a szomszédos asztalnál ülők is összesúgtak a vendéglőssel. Ketten fizettek és mentek, másik kettő riadt kíváncsisággal méregette a rongyos vendéget.

– Talán... – szólt oda Kerry a kocsmárosnak – valami baj van ezzel a Lonsdale-farmmal?

– Tessék?... – topogott zavartan Silas. – Á... véletlenül egész rendes család, csak... – hirtelen barátságosan ezt kérdezte: – Előhozassam a lovát?... Nem jó ám éjszaka érkezni a hegyekbe...

Most különös ember lépett be a vendéglőbe. Tekintélyes külsejű, egyenes tartású egyén, akin akkor is meglátszott volna, hogy hivatalos személyiség, ha nem viseli kabátján a seriffjelvényt.

Egyenesen Ronny asztalához ment.

– Ki maga?

– Jó napot.

– Én a seriff vagyok. Azt kérdeztem hogy ki maga?

– Mire én azt feleltem, hogy jó napot. És nem hallottam, hogy visszaköszönt volna. Vagy a seriff Prescottban nem szokott köszönni?

– Figyelmeztetem, hogy errefelé megjárhatja az ilyen beszédmóddal. De ha mindenáron akarja, hát: jó napot.

– Ha mindenáron kíváncsi: Ronald Kerry vagyok.

– Honnan jött?

– Winstonból. Megtudhatom, hogy miért ez a rendkívüli kíváncsiság?

– Bizonyára tudja. Ha letagadja, az sem érdekel. Úgy hallom, hogy a Colorado-fennsíkra igyekszik?

Valaki tehát elment a seriffhez, és beszélt róla. Talán a révész vagy egyike a cowboyoknak. De miért? És miért jött ilyen hirtelen a seriff?

– Jól hallotta – felelte -, a Colorado-fennsíkra készülök.

– Hát ha akar, máris indulhat. Vagy pihenjen egy órát, azt sem bánom.

– És miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert errefelé nem vagyunk elragadtatva az olyan emberektől, mint maga.

Ronald felemelkedett, a seriff elé állt, és végignézte a cipője orráig.

– Ismételje meg, amit mondott.

– Bele akar kötni a seriffbe? – kérdezte figyelmeztetően a kocsmáros.

– Feltételezem, hogy errefelé nem hitvány, gyáva fickókat választanak seriffnek, akik csak a hatósági jelvénnyel állnak helyt egy sértésért.

– Ember! – szólt rá a seriff -, azt hiszi, félek magától? Ha csak megmoccan, keresztüllövöm. – Mindkét keze egy-egy revolver agyán nyugodott.

– De ezt csak mint seriff meri mondani.

– Miért? Talán azt hiszi, ha a két kezemben egy-egy revolver van, akkor mint magánember nem lövöm keresztül elég jól?

– Azt.

A seriff egyik kezével levette a jelvényt, és ismét megfogta a két revolvert.

– Well. Most nem vagyok seriff és megismétlem: nem szeretjük errefelé az olyan em...

Mikor idáig ért a beszédben, úgy bukott hanyatt, hogy az ötlépésnyire álló asztalok és székek között, mindent felborítva, recsegő bútorok és csörömpölő edények társaságában terült el a földön.

Az emberek nem tudták, hogy miért? Egy tompa puffanást hallottak, és a seriff repült. De Ronny ütését senki sem látta. Winstonban felvilágosíthatták volna őket erről a varázslatos ökölcsapásról, amely szinte gyorsabb az emberi szem által észlelhető mozgásnál, és akit elér, az úgy terül el, mintha villám sújtotta volna.

Maradék pénzét az asztalra dobta, és ment. De a küszöbön megállt, és az ajtó előtt bámészkodók felé fordult. Valahol hátul állt a révész. Ronny nyolc ember feje felett átnyúlt, és mint valami rongyot, rántotta oda a hatalmas alakot.

– Mit mondott maga a seriffnek rólam? Mi?

A révész elfehéredett, de nem hátrált meg.

– Azt mondtam, hogy maga Lonsdale-ékhoz megy intézőnek. És eressze el a kabátomat! Itt nem fog...

Ronny csavart egyet a kabáton, hogy a révész válla a füléig húzódott, és kiszorult mellkasából a lélegzet, aztán egészen maga elé rántotta:

– Az egyik ott bent már elmagyarázta, hogy mi a kifogás ellenem errefelé. A Lonsdale-ék talán rablók?... Felelj, mert!...

– Nem mondtam... Én csak figyelmeztettem. Mit akar tőlem?

Ronny valami morgást hallott a háta mögött. Megfordult. Vagy hatan közeledtek. Az a két cowboy, akikkel együtt ült, vezette az embereket.

– Ez az! – mutatott rá az egyik. – Látjátok! Máris belekötött valakibe!

– Megtámadta a seriffet! – hangoskodott a körülállók egyike. Úgy látszott, hogy azonnal meglincselik. A révészt, mint valami pelyhet emelte a levegőbe, és belevágta a közeledő csoportba. Néhányan kalimpálva szétbuktak, és kissé tágult a kör. Ronny már egy ugrással az istállónál termett.

Mikor becsukta maga mögött az ajtót, az első golyó forgácsokat fröcskölve, keresztülütötte a deszkát. Kint a lincselésre készülő tömeg morajlott. Négy-öt golyó a deszkát törte most át.

Körülnézett.

A hátsó fal agyaggal tapasztott tégla volt. Háromlépésnyire távolodott, és teljes erejéből nekivetette magát. Laza féltéglákból lehetett összetéve a fal, mert nagy robajjal és porfelhővel kidőlt. A porfelhő még el sem szállt, amikor már nyeregben ült és vágtatott, maga sem tudta, merre, egy hepehupás mezőn át.

Néhány golyó fütyült el a füle mellett.

– Előre, Proud! – biztatta a lovat. Rövidesen elhagyta a várost, és ismét az országúton folytathatta az útját a Colorado folyásával ellenkező irányban.