BORNEÓ

Lindau meg volt elégedve magával. Ez is öngyilkosság, de ha már meghal, legalább nem csinálja olcsón. Helén majd törheti a fejét, hogy ki volt az a néhai Vanalder, aki húszezer holland forintot hagyott rá. De nem, nem... Helénnek írni fog.

Másnap délelőtt az igazgató bemutatta egy úrnak. Lehetett vagy negyven éves, fehér kecskeszakállat viselt, múmiaszerűen sovány, a haja őszes. Ott ült bricseszben, kamásliban, térdei között hosszú puskával, mintha a vadon közepén lenne, fején egy tarkójára hátratolt, kivehetetlen színű, piszkos parafa kalap. Valamit rágott, amiről Lindau később megtudta, hogy az úgynevezett betel. Ennek a betelnek vörös leve volt, amit onnan lehetett tudni, hogy az öreg időnkint egy-egy cseppet odahullajtott az eléje tett szerződési blankettára. Ilyenkor zajos szürcsöléssel szívta vissza ajkáról a betel nedvét, és nyomban még gyorsabban rágott.

– Bemutatom Wolfot... Vanalder. – Kezet fogtak.

Az öreg vadász hatalmasat szürcsölt, olyan hangon, hogy az ember azt hihette volna, egy távoli ablaktábla tört be valahol. Azután figyelmesen végignézte Lindaut.

– Hírből azt hiszem, már ismerték egymást az urak. Vanalder a szumátrai lázadás leverésében vett tevékenyen részt... Mr. Wolf jobban ismeri a szigetvilági dzsungeleket, mint az angol földrajzi társaság.

Átnyújtott Walternak is egy szerződést, és titokban intett a szemével, hogy Wolfnak ne mutassa a kedvezőbb feltételeket. Benne volt az életbiztosítás. Egy kitöltendő helyre beírta Helén nevét és címét, átvette az igazgató által aláírt másodpéldányt, és nagyon jó érzés fogta el. Az öreg is aláírta a szerződést. Lindau igyekezett szófukar, komor embernek látszani, mert tudta, hogy Wolf előtt csak hallgatással tarthatja fenn a félreértést.

...Utolsó estéjét töltötte a hotelben, és úgy érezte, hogy az élettől is búcsúzik, mert hiszen az óriásnak szánt feladat valószínűleg már az első periódusban végezni fog vele. Csend volt... A kókuszpálmák álmos fejei mozdulatlanul lógtak kopár törzsükön. Az alkonyi szellő finoman lengett, a távolból a Krakatoa morajlása hallatszott...

*

„Megint hajó, kikötő, tülkölés, imbolygás...” Ezt gondolta, amikor rálépett a motoros hajó fedélzetére, a legcsúnyábbra, a legrozogábbra és a legpiszkosabbra mindazok között, amelyeken eddig utazott. Már a hajó puszta látása elbágyasztotta. Itt úgy látszik, egyáltalán nem voltak európai utasra berendezkedve. Horpadt, tízezer tonnás, propellerszerű, ócska hajó volt, amely minden ízében reszketett saját motorjától. A délelőttök derültek voltak, és pontban tizenkét órakor, mint a déli harangszó, megeredt az eső. Esett sűrűn, egyfolytában ugyanúgy, este hatig, akkor kitisztult.

Harminchárom fok meleg volt a nyílt tengeren.

Sötétzöld, lankás part, előtte egy sáv csupasz iszap, ez Borneó bejárása: Bandzser-Masin. A hajó horgonyt vet a piszkos, olajos fagát előtt... A víz, mint egy szennylevezető csatorna, hulladékkal, fadarabokkal van telve vastagon, a partról olajtankok és bádogfedelek, raktárházikók, kémények és hűtőtornyok látszanak, valamennyi vörösre mázolva a rozsda ellen.

Borneó még ismeretlen része Insulindennek, csak a partszéleken van gyarmatosítva egy-két kikötővel.

Esett... A rosszul cementezett parton nagy tócsák között ugráltak át. A vendégfogadóban sört rendeltek, amely szinte ihatatlan volt az arzéntól, és Wolf elkezdte magyarázni az útitervet.

– A Viktória-telephez tulajdonképpen egészen használható út vezet Balik-Papanból, tehát, ha hajóval megkerülnénk a fél szigetet, akkor Balik-Papanból kényelmesen elérnénk a telepet. Ez azonban túl hosszú út... Mi innen gyalog, a dzsungelén keresztül, az egész utat másfél nap alatt megtehetjük, és azt hiszem, a magunkfajta embereknek inkább ez való. Nem?

– No igen... azért, ha nem nagy a különbség...

– Nagy a különbség. Több, mint két nap. És sürgősen várnak bennünket.

Lindau nem mert ellenkezni, pedig lúdbőrzött a háta a gondolattól: keresztülvágni toronyirányban a dzsungelén. A „szumátrai hóhér” bizonyára közömbösen vette volna tudomásul az útitervet. De ő, egy berlini orvos, aki nyolc napja él az Egyenlítőnél, és eddig is megérett már a kórházi ápolásra, ővele mi lesz?

*

„Bandzser-Masin 193... IV.”

„Kedves Helén!

E pillanatban a föld legsötétebb részén, Borneóban vagyok, útban Balik-Papan, illetve a Viktória-ültetvény felé, egy Vanalder nevű, rettenthetetlen dzsungeljáró helyett. Ahová én most készülök, ott még edzett emberekre is majdnem biztos halál vár. Eddig is utolsó erőim elhasználásával jutottam, és valószínűleg már útban a rendeltetési helyem felé, szépen lefekszem valahol a dzsungel közepén egyszer s mindenkorra. Nem voltam rossz ember, de megérdemeltem a sorsomat. Hirten Péter tőrbe csalt, az akceptáló levél, amit kaptam hamis volt. Ott álltam pénz nélkül, a klímától elgyengülve és tehetetlenül, ahogy én már állni szoktam az élet nehézségei előtt, hiszen Maga tudja, kedves Helén. Halálom esetén a vállalat tizenkilencezer ötszáz holland forintot fog eljuttatni Magának. Elutazásom előtt ennyire biztosítottak.

Az életben vannak nagy igazságtalanságok, de ezek indokoltak, és távolabbi célok érdekében helyesek is.Élni és boldogulni, az erősek joga. Gyáva ember vagyok, de miután szembekerültem a végzettel, nem ellenkezem tovább: megadom magam.

Igyekezzen vigasztalódni, és felejtse el a maga álmodozó, könnyelmű

Walterjét”