4
És megérkezett Pencroft, alázatosan, ősz fejjel, de kissé óvatosan és félénken, mint valami csínytevő diák, Bronxba.
Madge zordul nyújtotta feléje jobb, majd bal arcát, és bólogatva végigmérte.
– Szégyellheti magát... Ebédelt már?
Azon a nyers hangon mondta és azzal a szomorú, szemrehányó szemmel, mellyel mint valami súlyos szégyenét, a jó szívéből kiáradó szeretet szokta leplezni. Talán attól félt, hogy környezete elkapatná magát, ha megsejtenék, amit úgyis tudnak: hogy Madge egy jóságos nő.
– Ezentúl minden másképpen lesz... meglátja, Madge.
– Jó, jó... Ezt már sokszor hallottam – és később még ezt is dörmögte, miközben terített. – Finom alak...
A megtért bűnös apróra végigjárta a házat. Az asszony elővette a szekrényből a hamutálcának használt homorú ólomdarabot. Ezt egy karácsonykor öntötték, hogy a szerencséjüket lássák, és mert aznap csókolóztak is, hát megőrizték. Elérzékenyülve álltak ott.
– Mire gondol?... – kérdezte Madge.
– Hogy ez éppen olyan, mint a dugóhúzó...
Madge aggódva nézte.
– Látta már orvos ezt a forradást a homlokán?
– Tessék?... – Szórakozott volt. Ervin szobájára gondolt. – Mondja, Madge, hol van az a kép a kirándulásról?...
– Ott lóg...
Ketten néztek le a falról egy keretben, és ez állt a képen:
„Sohasem fogunk többé máshol horgászni, mint ebben az uborkasalátában...
És a vasorrú bába is remek volt! Ezt nem szabad felejteni. Tivald...”
Milyen világos. De aki nem beszéli a nyelvet, az egy szót sem ért belőle. Megfogta két vállánál a nőt, és gyengéden, szomorúan mondta:
– Meglátja, Madge, hogy Benjamin Walterné igazán boldog asszony lesz. Most már meg kell szoknia ezt a nevet.
Madge piros lett és gyorsan nyelt egyet, mert félő volt, hogy kihullik egy könnye.
De ezen már az sem segített, hogy akadozva, kissé rekedten így szólt:
– Csak hallgasson... Maga egy jó pipa... egy finom alak... – És a férfi vállára borult és sírt...
...Sok régi emlék került elő, és Pencroft egy ládában mélységes utálattal viszontlátta a hamis Marlow-ékszereket. No, ez az aljas alak megúszta a biztosítási csalást. Az ő bőrére. Még jó, hogy nem zárták be. Látta az ablakból közeledni a leányt, szép, karcsú, friss arcú, mosolygó kisasszony... Milyen más volna most minden, ha ő akkor itt marad. Volna egy ilyen szép, nagy lánya. Az élet, tudj’ Isten, miért, érdemesebbnek látszana a szenvedésre. Mert könnyebb az egész, ha egy gyerek van. Nem megoldás, csak középút. De egészen kitűnő a középút, kár, hogy nincs.
– A lányomnak nem említettem a maga disznóságait – szólt Madge. – Nem kell mindenkinek tudni, hogy maga milyen finom alak. Azt mondtam, hogy az unokafivérem, és szintén Hondurasban volt.
– Talán mégis meg kéne mondani. Miért higgye, hogy maga harmadszor is férjhez megy, amikor elveszem?
Végignézte megvető bólogatással és nyelt. Szólni akart valamit, hogy „Szégyellheti magát!” Vagy: „Így élje le egy ember az életét?” Vagy: „Mert énrám sohase hallgatott...” De nem tudott mást, csak ismét a férfi vállára borulni; átkarolta és sírt.
Vivian az ajtó előtt megigazította a kalapját, és hátrahúzta két vállát. A „ne állj olyan púposan” című megjegyzés prevenciójaképpen egy rém komoly grimasszal lenyelte mosolyát, és ünnepélyesen belépett.
– Vivian – mondta a zord anya –, ez az úr Benjamin Walter, Hondurasból jött, és egy elzüllött rokonunkról hozott hírt.
– Mit csinál Mr. Pencroft?
– Jól van, gyermekem – mondta kissé savanyúan az idegen, egy rém rokonszenves pofa. És megveregette a lány kezét, amint üdvözölték egymást. – Sok tekintetben megjavult. Öregszik az ember.
A beállott szünetben Madge hirtelen közbelépett, meglelve egy szokott mondatát.
– Hát üljünk az asztalhoz. Az én helyemre ül ma Mr. Izé... – és rárivallt Vivianra. – Hogy van megint rajtad ez a ruha? Tessék azt a szalagot összecsomózni!...
Ebéd közben Pencroft némi bűntudattal konstatálta, hogy ha Madge megfordul, alattomos pillantásokat vált a leánnyal. Látszott rajtuk, hogy félnek az asszonytól, de tisztában vannak vele. Amikor Pencroft elővette az újságot, míg Madge a tésztát hozta, Vivian megbökte.
– Azt tegye le! A mama nem szereti, ha evés közben olvasnak...
– Nekem mondja?... – és gyorsan kijavította. – Nekem mondja a háziasszony, a vendégnek, hogy evés közben mit tegyek?
– Mondja – nyugtatta meg Vivian. – Volt rá eset. Négy év előtt kidobott egy vendéget. Előbb állt fel az asztaltól, mint ő. Nem szereti a rendetlen embert.
– Sajnos... már úgy értem, hogy sajnos senki sem szereti a rendetlen embert.
De azért ez az ebéd aránylag ünnepélyesen, rendben folyt le. Vivian legnagyobb meglepetésére Pencroft, miközben Madge és a leány még ettek, rágyújtott egy cigarettára. Madge ránézett. Vivian tudta, hogy az „úgy oda vannak azért a bagózásért”-séma jön.
És nem jött!
De azt nem értette a leány, hogy amikor az idegen mamára néz, villámgyorsan eloltja a cigarettáját. Honnan tudja ez? Az is furcsa, hogy mikor Madge felállt az asztaltól, kezet csókol, és egészségére kívánja, éppúgy, mint Bulker papa...
De az már kísérteties és megdöbbentő, hogy előremegy a kályha melletti nagy karosszékéhez, és leül. Ugyanis Viviant már evés közben bántotta, hogy ezt biztos elmulasztja. Érdekes...
Most beszélgetnek. Azután Madge kimegy.
– Jöjjön sétálni – mondják egyszerre, és nevetnek.
– Igaz – mondja a kedves idegen –, fél négyre itthon lehetünk, mire Madge felébred.
A lány nézi, a férfi tűzpiros lesz.
Elindulnak sétálni Bronxon keresztül, ki a mezőre. Borzasztó kedves lány. Folyton nevet, mert Madge jelenlétében ilyen sűrűn ezt nem tehette. Egy férfi jött szembe, jóképű, barna fiatalember, puskával a vállán, agárral a sarkában. A lány piros lett, és mintegy cinkosául avatva Benjamint, ezt súgta:
– Ez a fiatal Marlow... A mamának nem szabad tudni.
– A fiú titkolja a származását?
– Azt nem szabad tudni, hogy újabban... véletlenül sűrűn vadászik erre... és ilyenkor... mit tesz isten, találkozunk.
– Igen... – bólogatott a férfi. – A véletlen útjai olykor különösek. Most veszem csak észre, hogy nincs nálam cigaretta. Nem haragszik, ha itt hagyom, amíg bevásárolok néhányat... Látom, hogy véletlenül nem haragszik... – És az öreg betörő, akiről Madge már olyan régen állítja, hogy nincsen egy egyenes szava, most is hazudott, mert tárcája duzzadt a sok cigarettától. Azért elment a trafikba és vásárolt néhányat, és rövid ideig még ácsorgott is a téren, mintha a kisvároska szökőkútja tudj’ Isten milyen látványosság volna.
Amikor visszatért a leányhoz, ez már magában ült az árok partján, és mindenféle poros, ócska virágot szedegetett, elmerülten tanulmányozta a kelyheket, mint valami agg botanikus. Különös kelyhek lehettek ezek, hogy annyira piros volt tőlük. Az öreg leült melléje.
– Szeretik egymást?
A leány nem nézett rá, csak roppant sűrű bólogatással jelezte az igent. Később, ki tudja, miért van ez, nagyon szívébe fogadta az őszes kasszafúrót, és belekarolt, ahogy ott ültek.
– Van valaki Hondurasban... aki régen... Szóval, a mama nem tudja, hogy átmentem a szomszéd városba, amikor megérkezett ez a Marlow Hondurasból. Mert ez is ott volt, és szerettem volna tudni, hogy találkozott-e egy illetővel... az öreg Marlow nagyon gőgös ember, alig állt szóba velem. A fiú azonban utánam sietett és magyarázott... Érdeklődött, hogy ki után tudakozódtam... És így aztán lassan...
– Értem... így aztán, mit tesz Isten, véletlenül erre jár mostanában. És Marlow, ez az öreg kutya, nem akarja, hogy készakarva erre járjon.
Hallgattak. A nap előtt áthaladt egy gyors felleg, és ott vonult az árnya a réteken végig. Marlow tehát még gőgös is? A biztosítási csalás ellenére.
Jószagú alkony volt.
– Ki az... az illető, aki után érdeklődött? – kérdezte a férfi.
A lány elgondolkozva, csendesen mondta:
– Egy Pencroft nevű úr... – és alig hallhatóan, súgva hozzátette: – Az édesapám...
Most nagyon sokáig hallgattak. Az öreg kasszafúrónak kialudt a cigarettája, és a toronyról sok galamb rebbent szét a megkonduló harangszótól.
– Ugyanis... – súgta halkan a lány – a mama nem akarta, hogy én tudjam ezt. És azt sem, hogy a világ tudja. Amikor az első férje, ez a Pencroft elutazott, én még nem voltam a világon. Nem akarta a mama, hogy csak ezért itt maradjon a papám. Hát elhallgatta, hogy gyereke lesz. Pedig épp aznap akarta megmondani, amikor az apám elhatározta, hogy Hondurasba megy. Azután már nem mondta meg. Elváltak, és a mama férjhez ment újra, és a második apám beleegyezett, hogy az ő gyereke legyek... Az ő nevére születtem. Isten őrizz, hogy a mama megtudja... Nem akarja, hogy ismerjem a születésem titkát. Egyetlen barátnője, Kitty árulta el nekem. És amikor én egyszer kérdeztem, hogy ki ez a Pencroft, akivel levelez, azt felelte, hogy a család régi barátja... De én azért titokban mégis nagyon szerettem és tiszteltem az apámat, és lehet, hogy a mama is szerette, mert egyszer, mikor beteg volt, ott találtam a párnája alatt a papám egy régi, gyűrött fényképét...
Az öreg egyre nyelt, de nem tudott szólni. Mély lélegzetet vett, de így sem volt képes arra, hogy szóljon, miután ilyen nagy lánya lett, és olyan hirtelen, mintha a szántóföldből nőtt volna ki.