NEGYEDIK FEJEZET
A Lonsdale-ok törvénye!

1.

Ronny teljes huszonnégy órát aludt. Közben Cresby kerített számára néhány ruhadarabot, csizmát, és egy viseltes, de jó állapotban lévő sombrerót, hogy az új intézőnek mégiscsak emberi külseje legyen. Ronny nem utasította vissza az odakészített ruhát. Miután megmosdott, átöltözött és borotválkozott, Cresby elégedetten állapította meg, hogy az új intéző elég jóvágású ember olyankor, ha nem öltözködik madárijesztőnek való ruhába, és nem visel többnapos borostát az arcán.

– Ez lesz a lova – magyarázta Halsey egy gyönyörű, hatalmas szürkére mutatva. – Szegény Bullogé volt. Ő maga járt utána hetekig, amíg elfogta, kitűnő állat, csak kissé vad.

Ronny megveregette a ló nyakát. A szürke rosszindulatúan széthúzódó ínnyel kísérletét tett arra, hogy új gazdája karjába harapjon. De nem sikerült. Az intéző egy kézzel megragadta a zablát és előrelökte a ló fejét, ugyanakkor a bordái alá rúgott. A szürke, rémült nyihogással, ágaskodni próbált, de Ronny durván visszarántotta zablájánál fogva a földre, és szokatlanul hirtelen módon a nyeregbe vetette magát.

– Wickednek hívják a lovat – jegyezte meg Judd. – Nem szereti a gazdáját, de ha erős kézzel bánnak vele, akkor szót fogad.

A szürke megérdemelte, hogy Gonosznak nevezzék. Nem volt olyan korlát, fatörzs, ahol ne próbálta volna „kidörzsölni” a lovasát. És úgy látszott, örülne, ha a nyergében ülő ember alsó lábszárát odaszoríthatná valamihez, hogy eltörjön. Állandóan figyelni kellett, mert mindig készenlétben nyújtogatta a nyakát, hogy megharapja a gazdáját. De néhány ütés, rúgás vagy sarkantyúzás észretérítette hamar, és ilyenkor csodálatos teljesítményekre volt képes.

– Szép csorda... – mondta Ronny a szürkén léptetve.

– Elég rendes... – felelte Cresby, aki vezette.

– Csak furcsa... Nagyon furcsa.

– Mennyiben?

– Hm... Akárhogy is nézem, nem látok borjút.

– Úgy?... És mivel magyarázza ezt?

– Ahol a marhákat tenyésztik, ott általában van borjú is. Különösen ebben az évszakban. Ahol nincs borjú, ott a marhákat nem tenyésztik, hanem kifejlett állapotban szerzik be.

– Igen... Ez valószínűen hangzik. Csakugyan nincs borjú... – dünnyögte Cresby.

– Viszont ennyi marhát vásárolni, ahol nem tenyésztenek... Tudj' Isten...

– Mit gondol? – kérdezte határozottan az öreg cowboy.

– Megmondjam? Szerintem nem sok pénzt adtak ki ezekért az állatokért – felelte nyíltan Ronny.

– Azt hiszi talán, hogy a Lonsdale-ok marhatolvajok?

Ronny vállat vont.

– Én csak azt mondtam, hogy nem tenyésztik a marhákat és nem vásárolják.

– Hát ide hallgasson, maga okos legény: olyan Lonsdale még nem született, amelyik csak egyetlen marhát is lopjon. Ezt jó lesz, ha megjegyzi. Többet nem mondok. Az a vén bolond alkalmazta, és ha nem mesélt el mindent, bizonyára oka volt rá. Majd ha megérkezik, beavatja magát a dolgokba. Addig meg azt ajánlom, hogy ne foglalkozzék itt a borjak és a tehenek kérdésével, mert aki itt a Colorado-fennsíkon szimatol, az nagyon hamar lőporfüstöt szagolhat.

– Várjon! – mondta Ronny, mert a forradásos odább akart lovagolni – mi történt a megkötözött emberekkel?

– Természetesen kiszabadítottuk őket. Mi szabadítottuk ki őket! – vigyorgott diadalmasan. – A bolond Lonsdale cowboyai! Mert így nevezzük azt a vén disznó George-ot. Nem is szóltunk Owen embereinek...

– Hát nem közös a birtok? Owen Lonsdale-nak külön emberei vannak?

– Külön? Haha!... Majd megtudja, hogy mennyire külön. Mikor kiszabadítottuk Bruce-t, Owent és a többit, az nagyobb szégyen volt számukra, mint a fogság... De többet igazán nem mondok. Ez a gazda dolga. Remélem, ma végre megérkezik az a vén gazember. Mert az egy gazember. Én mondom magának.

– Azt hiszem valahogy el kellene intéznem Owen Lonsdale-lal ezt a dolgot.

– Az el lesz intézve. Legyen nyugodt.

– Hogyan?

– Természetesen meg fogja ölni magát. Erre mérget vehet. De azért ne tegye. Owen golyójától biztosabban és gyorsabban pusztul el.

– De...

– Semmi de. Owen megöli magát. Ebbe nyugodjon bele. Kár lenne vitatkozni róla. Ez biztos.

...És ellovagolt.