5.

Mikor Owen kiment és bevágta az ajtót maga mögött, George Lonsdale ismét nagy pohárral töltött az ünnepi teqiulából, azután az ablakhoz ment, és kinézett a legelőn hullámzó sok-sok szürke és barna foltos hát tömegére.

Nagyot sóhajtott és visszafordult a szoba felé.

– Miért nem iszik?

– Most nem akarok – felelte keményen Ronny. – Itt elég mérget szív magába az ember a levegőből is. Beszéljen, kérem! Mit jelent ez az ostobaság a végrendelettel?

– Ez nem ostobaság. Maga az én vagyonom örököse. Olyan hatalmas vagyon örököse, hogy ha kétharmad részt ad Virginiának a jövedelemből, még mindig dúskálhat a pénzben.

– Szép – mondta hidegen Ronny. – De mikor elváltunk, még azt sem tudta, hogy elfoglalom-e az intéző helyét. Hogy végrendelkezhetett közben?

– Mindegy. Ha magát megölik, akkor megváltoztattam volna a végrendeletemet. Éppen Bullogot akartam beiktatni örökösömnek... De fegyverrel a kezében holtan találták az erdőben... Owen végzett vele.

– Megtudhatnék végre valami közelebbit az itteni ügyekről?

– Mindent meg kell tudnia – felelte George, és leült. – Több, mint száz éve élnek a Lonsdale-ok ezen a helyen. Száz éve tart a versenyfutás közöttük: melyik Lonsdale marad egyedül a birtokkal.

– Mi ez a versenyfutás? Nem értem...

– Ezt a szót még sokszor fogja hallani. Versenyfutással kezdődött az egész gyalázatosság. Több mint száz éve annak, hogy a Lonsdale ősök elindultak nyugatra. Akkoriban azt mondták, hogy a Colorado fennsíkján arany van. Megindult a népvándorlás. Nem is hinné, hogy a fennsík vad, ősi tája milyen népes volt itt addig, amíg az emberek azt hitték, hogy aranyat találhatnak a Rocky Mountainsnak ezen a lejtőjén. Amikor Arizona hatóságai látták, hogy milyen tömegben igyekezek az emberek a Colorado folyása ellen nyugatra jutni, intézkedtek, hogy egy régen szokásos módon tegyenek igazságot az új telepesek között. Mindenki ismeri azt a módot, amely már egy esetben a pionírokat birtokhoz juttatta, úgyhogy elejét vegyék a harcoknak. A versenyfutás. Aranyásók között tettek így igazságot. Ha megindult valamerre a népvándorlás, elzárták az érkező karavánok elől a hatalmas területet, ahol állítólag arany van. Egy bizonyos napon, amikor már sok-sok szekér várakozott a kordon előtt, adott jelre megnyitották a sorompókat, és a férfiak futottak. Mindenki ott kapott kutatási jogot, ahol elsőnek állt meg. Most is így történt. Versenyt futottak a földért. Hegynek fel! Két Lonsdale család vándorolt akkor ide keletről. Unokafivérek. Ők is futottak. Előzőleg sem fértek meg egymással úgy, ahogy jó rokonokhoz illik, és most úgy akarta a sors, hogy annyi ember közül ketten maradjanak a hegyi ösvény utolsó fordulójában. Hogy azután mi történt, azt senki sem tudja, és nem is fogja megtudni soha. Az egyik Lonsdale elsőnek ért ide fel a tetőre, a másik bezúzott fejjel, ájultan feküdt nem messze a céltól. Kődobás tette harcképtelenné. A futók nyomában lovagolt a bizottság. Öreg telepesek a környék lakottabb részéből. Ezek döntöttek vitás esetben. Hugh Lonsdale, miután eszméletre tért, azt állította, hogy megelőzte már az unokafivérét, mikor kődobás érte. Ezt Davy Lonsdale nem tagadta, csak azt tagadta, hogy ő dobta a követ. Hugh Lonsdale esküdözött, hogy egy perccel előbb, mikor megfordult, látta, amint Davy lehajolt. Akkoriban nem volt idő holmi aprólékos kivizsgálásra, tárgyalásra. A bizottság a fennsíknak ezt a részét kétfelé osztotta. Egyik területet Davy kapta, a másikat Hugh. Mindkettő úgy érezte, hogy az egész földdarab neki jár. És a versenyfutás azóta nem ér véget. Minden Lonsdale magának akarja az egész birtokot. Két erődítésforma, elhagyott épület állt itt akkoriban. Valószínűleg Mexikóból menekült spanyol hódítók laktak benne, amíg nem tértek ismét vissza otthonukba, valamelyik győztes forradalom után. Hugh és Davy azonnal hozzáláttak, hogy kijavítsák, lakhatóvá tegyék a beomlott szobákat, és főleg harcképessé az erődöt. Mert az ellenségeskedés nyomban megindult a két család között. Később, mikor a birtok cowboyokkal is benépesült, valósággal háborút viseltek a Lonsdale-ok egymás ellen. Apáról fiúra szállt a halálos versenyfutás öröksége. Davy fia, Charles kiszámította, hogy a folyó az ő birtokán van, és felépítette ezt a sziklaválaszfalat. Hogy milyen munka lehetett ezeket az óriási koloncokat itt összehordani, azt képzelheti. És a másik Lonsdale, akinek életkérdés volt a víz, természetesen mindenáron küzdött ellene. Vad harcok közben épült a fal. A Colorado-fennsíkon minden embert magukkal rántottak a versenyfutó Lonsdale-ok. Az utolsó pásztorgyerek is gyűlölte a szomszéd pásztort. Sok ember hullott el innen is, onnan is, amíg a torlasz felépült és Charles elzárta a folyót, saját birtokára. De akkor már Prescottban működött a telepes bíróság, és Bart Lonsdale panaszára kimondották, hogy Charles köteles a falon rést nyitni, amelyen a szomszéd birtokos vízhez juthat. A telepesek bírósága akkoriban nem ismerte a tréfát. Érvényt tudott szerezni az ítéleteinek. Nemsokára magától is megoldódott volna a kérdés, mert egy hegycsuszamlástól a folyó megváltoztatta a medrét és Bart földjére került, de ő már nem kezdett falat építeni. Az én apám azután kiegyezett az unokafivérével, aki Owen nagyapja volt. Egy alkalommal, mikor a két birtok cowboyai között lövöldözés kezdődött, néhány megvadult állat agyontaposta az egyik gyermeket. Az öcsém volt az áldozat. Ez a szomorú eset, úgy látszott, elsimítja az ellentéteket. A két Lonsdale kibékült, és szerkesztettek egy Törvényt az utódaik számára. Az egyik erődöt lerombolták. Elmentek a kormányzóhoz, és előtte állapodtak meg a Törvényben. A Lonsdale-birtokon tilos fegyvert elsütni, csak ha kívülről jövő támadás ellen védekeznek. Amelyik cowboy átlép a szomszéd földjére fegyveresen, annak mindene elkobozható. A Lonsdale-birtokosok kötelesek közös épületben lakni, és ha itthon tartózkodnak, együtt étkezni. Amelyik Lonsdale megöli vagy megsebzi a másikat, az elveszíti a birtokhoz való jogát. Minden Lonsdale felelős valamennyi emberéért. A Törvény vonatkozik a Lonsdale-ok törvényes örököseire, még akkor is, ha idegen leszármazott örökölné a birtokot. Aki a törvényt megszegi, az minden jogát elveszti a birtokhoz, és része a másik Lonsdale-ra vagy örökösére száll. Ezt a megállapodást a két Lonsdale aláírta, és a kormányzó saját kezűleg vezette rá, hogy a mindenkori kormányzó kötelessége lesz érvényt szerezni a Lonsdale-ok törvényének, ha sor kerül rá...

George ivott egy korty tequilát. Ronny maga elé nézett és tűnődött valamin. Most már sok mindent értett, ami eddig megfoghatatlan volt előtte.

– Owen apja és én, miután ránk maradt a birtok, egy ideig még boldogultunk valahogy, de lassanként ismét elmérgesedett a helyzet. Jelentéktelen csetepatékból indult ki a viszály, és észre sem vettük, máris újra kezdődött a versenyfutás. De most szörnyűbb volt, mint valaha. Mert a törvényt be kellett tartani! És amit a béke kedvéért írtak elő, az mind csak egy fokkal jobban fűtötte a gyűlöletet. Együtt kellett étkezni! A két birtok minden embere úgy vigyázott a határsértésre, olyan boldogan csapott le arra, aki megtévedt, mintha a törvény csak azért lenne, hogy újabb okot adjon az ellenségeskedésre. Az emberek éjszaka az erdőben találkoztak, ha verekedni akartak egymással, de a Törvényt betartották. Sohasem volt még itt olyan pokol az élet, olyan mélységes a gyűlölet, mint a Törvény óta! Ha az emberek gyűlölni akarják egymást, akkor képesek arra, hogy a legnemesebb szándékot is a rontás szellemében tudják felhasználni. Virginia néhai apja, Kennedy kemény fickó volt, amikor Kennedy meghalt, örökbe fogadtam a lányt. A gyerek ötéves múlt, amikor a feleségem megbetegedett, és el kellett mennie keletre. Mindenáron magával akarta vinni a kislányt. Nem tagadhattam meg egy nagybeteg kívánságát. New Yorkban a feleségem intézetbe adta Virginiát, és az asszony halála után otthagytam a gyermeket. Időnként ellátogattam hozzá, és szép meséket mondtam neki a farmról. – Lonsdale ismét sóhajtott. – Most már eljött nálam is az idő, hogy keleten keressem a gyógyulást. Ez általában azt jelenti, hogy az ember már hiába keresi a gyógyulást.

– Igazán csak reumája van? – kérdezte Ronny, akinek az arca nem árulta el, hogy mi a véleménye arról, amit hallott.

George sóhajtott. Hatalmas, széles vállai, most mint csüggedő szárnyak hajoltak előre, görbülten és szomorúan suttogta:

– A szívem... – A vonásai ismét megkeményedtek. – De ennek a fenevad Owennek nem szabad megtudnia! Senkinek sem szabad tudni. Jaj annak a Lonsdale-várban, akin meglátják, hogy gyengül. Ez az ördög pedig már sejt valamit, pedig azt hiszem, elég jól tartom magam... Csak félek, hogy nem sokáig...

Ronny elgondolkozva szívta a füstöt.

– Nincs elég pénze, hogy elmenjen innen?

Lonsdale kacagott. Ravasz arcán megszámlálhatatlan ránc futott össze. Felállt a székről, és zsebre dugott kézzel járkált. Szemében csak úgy izzott a gyűlölet:

– Már a dédapámnak is több pénze volt, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy úri módon élhessen az ember bárhol a világon. De, hogy képzeli! Kiállni a versenyből? Itt hagyni ennek a nagyképű, hencegő fráternek a diadalt? Korlátlan uralmat a Lonsdale-vár felett? Szó sincs róla! Maga lesz George Lonsdale birtokának egyetlen örököse!

– És mi biztosítja arról, hogy nem fogom kisemmizni Miss Lonsdale-t.

– Semmi. De ez nem is fontos. A készpénzemet a leányra hagyom, és ez igen tekintélyes összeg. Lehet, hogy a birtok jövedelméből maga majd kisemmizi Virginiát. Sőt nagyon valószínű. De ez nem fontos. A fontos az, hogy olyan ura legyen a Lonsdale várnak, mint maga... Azt hiszem, elég őszintén beszéltem.

Ronny felállt.

– Igen. Nyílt kártyákkal játszott. Köszönöm. Azt hiszem a szoroson át, elég könnyen eljuthatok Santa Fébe.

Lonsdale elcsodálkozott:

– Miért akar Santa Fébe menni?

– Mert nem leszek az örököse. Azt hiszem, ez van olyan nyílt beszéd, mint a magáé.

– Megbolondult?! Emlékezzen vissza, ahogy Winstonban...

– Hagyjuk ezt. Most már tudom, hogy miért emelte fel a béremet öt dollárra, mikor meghallotta az igazat rólam. Maga nagyon jól tudta, hogy én ezzel az Owennel hamar összerúgom a port. Azt hitte, hogy kitűnő gyilkost talált bennem, és esetleg megteszem magának azt a szívességet, hogy lelövöm az unokatestvére fiát. – Egész közel lépett Lonsdalehoz, és merően az arcába nézve sziszegte. – Ha másképp nem, hát orvul...

Az öreg először összerezzent, azután vigyorogni kezdett.

– Természetes, hogy nem azért választottam ki magát, mert marhabélyegzéshez kellett egy szakember. Igenis itt harcról van szó, és az volt az érzésem, hogy maga az én emberem...

– Hát ebben nagyon tévedett. Nem szerződöm gyilkosnak. Különben is torkig vagyok ezzel az elátkozott hellyel! Mindössze egy lovat kérek kölcsön az útra!

George Lonsdale arca eltorzult a dühtől:

– Semmit sem adok! Ha konok és bolond, akkor hordja el magát... Pusztuljon! Maga őrült... Az én ajánlatomat nem fogadja el, de arra képes volt, hogy egy nő miatt valakit hátulról...

– Elég! – Két kézzel megfogta Lonsdale deszkányi vastag felső karjait és odatartotta eléje az arcát. – Ide hallgasson! Vigyázzon a szájára, nehogy magával tegyem azt, amit Owennek szánt!

Lonsdale meg akarta feszíteni roppant karizmait, hogy kiszabadítsa magát, de ijedten érezte, hogy fájdalom hasít a csontjába, az izom elhal és elzsibbad, nem engedelmeskedik az akaratának a rettenetes, szorító ujjak nyomása alatt... Azután egy ellenállhatatlan erő lenyomta a székre.

– Nem kell a lova sem! És ne nagyon ficánkoljon, mert megjárhatja. Keressen más gyilkost. Érti?... Ez volt az utolsó szavam magához, George Lonsdale, maga ördög!

Elengedte az öreg karját és anélkül, hogy még egy pillantást vetne rá, kiment. Becsukta az ajtót és elhatározta, hogy nyomban útnak indul, de az első lépés után meglepetten állva maradt.

Az ajtó mellett egy sarok homályából gyönge kéz nyúlt ki feléje és megérintette a karját. Döbbenten fordult arra. Virginia Lonsdale lépett hozzá, és megrendült hangon suttogta:

– Mindent hallottam... Mindent... Az Isten legyen irgalmas hozzájuk...!