NYOLCADIK FEJEZET

1

Itt volt a városban! Ahonnan elindult! És ahol abban a hitben szállt ki, hogy Texas állam északi határa szélén van. Azon mód, sárosan, lucskosan, odament a pályaőrhöz.

– Mondja – rikácsolta sípolva, suttogva, rekedten és szédelegve –, hová megy ez a tehervonat?

A pályaőr előbb végignézte, majd vállat vont, mintha azt mondaná, hogy felelni még egy ilyennek is lehet.

– A város körül jár reggeltől estig, a szénbányából a csúszdához viszi a csilléket, beáll ide és megint körbemegy, éjjel-nappal.

Három napig éjjel-nappal körbement!

Harmincöt dolláros, kimért út, kétszeri kiszállással, közelebbi cél nélkül. Vagy mégis jobb, ha az ember tudja, hogy éjszaka és esőben hová vezet az útja? Be kellett, hogy ismerje: olykor ez nem felesleges. Lám Madge-nek, mint annyi másban, ebben is igaza lehetett. Régi gyanúja, hogy Madge-nek mindenben igaza van. Ez egyetlen hibája. Illetve, van még egy hibája: hogy csak egyetlen hibája van.

Az ilyen emberek felfogásukkal és példájukkal kínosan hatnak kevésbé kiváló embertársaikra.

Mégsem egészen mindegy, hogy az ember körbe utazik, vagy Texas északi határán van-e? Nem! Ez most már tény. Ezt expresszlevelében közli Madge-dzsel, aki olyan rettentően okos, hogy ilyen bonyolult körutazások nélkül is megsejti az igazságot. És természetesen, ha leszállt a töltésről, Prentinnel találkozott. Mivel ez a szörnyeteg itt lakik, a pályaházon túl, a töltés mellett. És éjszaka titkos útjain mászkál. A fejbeütés tehát nem ártott. Az egészből ez a tanulság. És mivel a sors könyörtelen óhaja, hogy itt maradjon, és hulljanak rá a kövek, ha nincs másképp, tehát itt marad. És kissé fázósan a megfordult időjárástól (amely Texasban sem ritka, ha nagy vihar van és távoli vidékekig elbolyong a köd, a nedvesség), elindult a város felé.

Nem lehet, hogy mégiscsak becsapta őt ez a pályaőr, és egy hasonnevű városban van északon?

Nem látta, hogy hol jár az éjszakában. Biztos, hogy ez Texas?

Távolról gyors villanások látszottak... Néhány lövés dörrent tompa visszhanggal.

Nem csapták be! Ez Texas.

Megérkezett Filliponba!

Eh, mit! Nézzük, mi lesz!

Elindul gyalog valamerre, és akkor nem fog körbejárni. Csak van itt a közelben egy helység, ahol nem sejtik, hogy alig néhány kilométerre tőlük, a Néma Revolverek Városában tombol a harc. Nekivágott az országútnak, és utolsó energiatartalékával keményen gyalogolt.

Igazán szép teljesítmény. Reggelre egy szomszédos városhoz ért. Nyugodtan nekivágott a főútnak. No, most itt vonatra száll!

Egy elég szép, kaktuszokkal, trópusi virágokkal díszes Fő térre ért, négyszögletes, új, fehér házak, frissen sarjadó, ipari élet szagával. Már éppen arra gondolt, hogy megszólít egy munkást, amikor valaki hátulról revolvert nyomott a bordái közé.

– Előre, lassan, és nagyon vigyázz!... Burns vagyok...

Na tessék. Hildegard öngyilkos lett, és Burns megszökött. Hová szökött meg Burns? A szomszéd városba!

Lehet, hogy Prentin bármelyik percben megérkezhet. És az egész szerencsétlenség folytatódik, itt. A fene ezt a Waltert, hogy mibe keveredett annak idején!

Közben ment, szép nyugodtan, mert mit is tehetett volna, bordái között a revolvercsővel? Aki követte, az letakarta alsó karját a kabátjával, s eltakarta a fegyvert.

– Jobbra... – mondta Burns egy pajtaszerű épület mellett, amelyről utóbb kiderült, hogy vendéglő. De elkerülték a bejáratot, oldalt egy lépcső a felső helyiséghez vezetett.

– Nyiss be! És máris fel a kezekkel!

Pencroft benyitott, és feltartotta a kezét.

A szobában egy magas, ősz, markáns arcú ember állt.

Most belépett Burns és bezárta az ajtót.

– Megvan a kutya! Fogd ezt a pisztolyt, Vuperin, amíg megkötözöm. Ha csak megmozdul, lődd le!

Nem ellenkezhetett. Burns megkötözte. A másik közben vad gyűlölettel nézte.

– Hát elég ostoba voltál, hogy visszajöttél. És még életben is akarsz maradni?!

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Pencroft elérve a cinizmus határához.

– Valamit kiagyalt ez a sátán! – kiáltotta Burns, akiről most kiderült, hogy villogó szemű, nagy pofacsontú, sápadt ember. Kezét-lábát csuklóban, bokában megkötözte.

– Nem találhatott ez ki semmit – felelte Vuparin. – Ez barátja Prentinnek vagy ellensége?

– Megtudta valahogy rólam és Hildegardról, hogy Fillipon ellen vagyunk! Megtudta erről a nyomorult Borgesről is, hogy Prentinnel tart.

– Ricardo elárulta neki! Együtt látták őket Hondurasban!

Itt nagy csávába jutott, az kétségtelen. Vuperin vad gyűlölettel nézi. Fúj, mint a patkány.

– Menj le, és menj Vandramasért. Én nem mutatkozhatom Ravianban – mondta Burns.

Vuperin kiment a szobából, hallatszott, amint a lépcsőn lemegy.

– Így – mondta Burns, és zsebre tette a revolvert, mivel Pencroft úgyis meg volt kötözve. Azután leült vele szemben lovaglóülésben a székre, és kedélyesen nézte. – Tizenkét éve nem láttuk egymást, Walter. Sokat változtál. De nagyjában ma is a régi vagy. Hát most van tíz perc időd. Tudod hogy Vandramasnál nem remélhetsz semmit. Te is Portogez-ban nevelkedtél, de csak a közös anyanyelv köt össze vele. Paolo halálát könyörtelenül megbosszulja. Filliponban mindenki tudja, hogy ártatlan vagy. Sajnállak. Senki sem fog Vandramas ellen vallani, de ez olyan ember, hogy kiáll, a mellére csap és vállalja, hogy megölt téged! Ezt mind jól tudod te is.

– Akkor miért untatsz vele?

– Szóval ennyit ér az életed?

– Ennyit se. De tegyük fel, hogy ér valamit: Ha egyszer úgyse menekülhetek meg, Vandramas jön, a mellére csap, és meghalok, akkor mit használna, ha félnék? Szamár vagy.

Most a másik felállt, egész közel ment hozzá, és az arcába nézett.

– Itt egy a fontos: az Adat!

– Úgy van!

– Felezünk?

– Nem létezik!

Mit vitatkozzon? Hogy felezhet el valamit, ami nincs neki? Inkább pukkadjon meg ez a csibész. Higgye azt, hogy felezhetne, de nem teszi. Úgyis jön nyomban Vandramas, a mellére csap és döf! Befejezett ügy. Addig ez itt jó dühös lesz, mert ő nem felez. Ha tudná, miről van szó, az egészet odaadná rögtön. Így azonban egy dekát sem.

– Idefigyelj, ha mi ketten összefogunk, elintézhetjük Vandramast, Vuperint, Prentint, sőt Montagezzát is!

– Na, ez túlzás... Mindent elhiszek, csak azt nem, hogy Montagezzát elintézzük. Ez egyszerűen hülyeség, olyan ember még nem született a világra. Montagezzát nem lehet elintézni.

Közben ezt gondolta magában: Vajon megtudom-e halálom előtt, hogy egyáltalán miről volt szó? Ezért érdemes volna élni még egy kicsit, sőt ezért érdemes volna meghalni is, olyan érdekes és különleges ez a história, amelyhez most Montagezzával is sújtotta a sorsa.

– Idefigyelj! Nem beszélek ostobaságokat. Itt Montagezza sem számít. Ha mi ketten összefogunk, te megmondod, hogy ártatlan vagy, én kijátszlak adunak Prentin ellen, Prentint felhasználom Fillipon ellen, Vuperin és általában Ravian lakosai voltaképpen bizonyítékot nem tartanak a kezükben, és Montagezzát feljelentjük! Azt hiszem, elég világosan beszéltem.

– Na hallod?! Nem vagyok hülye! De mit értünk mindevvel, ha nincs meg az Adat?

– Ostoba! Az Adatról én tudom, hogy hol van. Akarod tudni te is? A legnagyobb titok, és ha beláttad, hogy nyeregben vagyok, hajlandó vagy egyezkedni?

– Nem bánom!

Mit fog itt ellenkezni? Úgyis jön mindjárt Vandramas, és a mellére csap. Hogy a villám csapna oda inkább. Addig szórakozzon itt ez a ló. Lent a kocsmában, ezt jól hallja a vékony padlón át, valami csörög, amint a poharakat elrakják. Burns körülnéz, odajön hozzá egész közel, és remegő orrcimpákkal mondja:

– Nincs Prentin...

– Nem igaz! – feleli mintegy elhűlten – Te jó Isten! Ebben biztos vagy?!

Burns diadalmasan, idegesen mosolyog, zsebre dugott kézzel, és járkál.

– Tudtam, hogy megdöbbensz! Érted most már?

– Te folyton azt hiszed, hogy süket vagyok vagy hülye! Az Adat nincs Prentinnél! Most csak az a kérdés, hogy Montagezza ezt tudja-e, és ha igen, úgy megmondta-e Vuperinnek is?

– Ebben igazad van, de ez Fillipon ügye. Nekünk azonban van itt egy privát dolgunk: elsősorban az, hogy ezzel Prentint a kezünkben tartjuk.

– De hol az Adat?

– Akarod tudni? Még ezt is kiadom neked. Ide figyelj: Az Adat – körülnézett – nincs sehol.

– Ilyesmire számítottam... – mondta eltűnődve. – Lassan kezd kiderülni, hogy hülyeség az egész. Várjunk csak, de ha az Adat nincs sehol, miért van ez az egész harc?

Remekül adta fel a kérdést!

– Mert ezt senki sem tudja, csak Prentin, Borges, én és a szegény Hildegard. Ugyanis az Adat nem is volt meg soha. Igaz volt, amit Prentin üzent az apádnak és a többieknek, csakugyan figyelmeztette Paolót arra, hogy mi készül ellene, csakugyan igaz, hogy az Adat nem volt az illetőnél, azonban Paolótól is ellopták, mielőtt még Prentin odaért. Legalábbis ma senki sem tudja, hol van. Én beszéltem Paolóval, mielőtt meghalt, amikor éppen hazafelé tartott, ez már azután volt, hogy Hildegard jelentette a gyilkosságot, és Paolo holttestét látták leúszni a folyón.

– Mi volt azután?

– Ejnye, nem figyelsz? Azután beszéltem én Paolóval...

– Miután a holttestét látták leúszni?

– Igen! Nagyot hallasz? Mi van ezen, amit nem értesz?

– Semmi. Csak rosszul hallok.

Még majd megveri, mert nem érti, hogy Paolóval találkozott valamivel később, mint ahogy ennek meggyilkolt tetemét a folyóban látták. Aki ilyesmit nem ért, nehéz felfogású ember. Jobb, ha csak hallgatja. Nem blamírozza magát.

– No és – folytatta az érdeklődést –, mit beszéltetek a megboldogulttal?

– Nagyon ízetlen tréfáid vannak. Szegény Paolo akkor azt mondta, hogy a rendőrségre rohan, mert ma értesült arról, hogy el akarják lopni az írást... Fél óra múlva meggyilkolták.

– Végtére is – én Paolót sose szerettem.

Burns döbbenten felállt.

– Hát ismerted?

– Na, Istenem... – most megint szép dolgot csinált. – Futólag... Ugyanis egyszer Paolo...

Nem folytatta. Burns megragadta a torkát és egész közel az arcához sziszegte:

– Nyomorult! Micsoda nyomorult fráter! Most értek mindent...

Ez szörnyű, hogy az ő szavaiból mindenki rögtön mindent megért, és neki sejtelme sincs semmiről.

– Ide figyelj! Te megölted Paolót, eltetted az Adatot, magadra vállaltad a gyilkosságot, amelyben semmi részed, hogy Fillipont megvédd Prentin ellen, de hogy Prentint is tehetetlenné tedd, elcsavarogtál egy ideig, és most visszajöttél, hogy az általános felfordulásban egyik ellenfél a másikat pusztítsa, és végül te győztél! Most világos minden. Így volt!

Pencroft hetykén felvetette a fejét.

– Igen! Na és? Tudd meg és vidd szét az igazat: úgy táncoltatok tizenkét évig, ahogy én fütyültem! Most itt vagyok, nálam az Adat! Egyszer megöltem Paolót, egyszer vállaltam ártatlanul, hogy megöltem, és az egésznek a nyitja: a Probatbicol!

Burns rémülten hátrált az ablakig. Remegtek az ujjai, elkékült a szája, és a homlokát tapogatta, azután rekedten súgta:

– Tudtam... Hildegard mondta... Probatbicol... igen... ha az nincs, akkor ma minden más...

– Meghiszem azt! De volt!

Ezt szerette volna megtudni, ezt a dolgot a Probatbicollal.

– Tudom... – bólogatott Burns. – Ezen a narancshéjon kellett elcsúszni. A Probatbicol! Egy narancshéj, amin elcsúszik az ember... Ezek után természetes, hogy megöllek, mielőtt Vandramas megérkezik.

Nagyon meleg lett a helyzet. Megint csak rontott a dolgán.

– Ha meghalok, az Adat nyilvánosságra jut!

– Annál jobb!

– Akkor nem jut! Meghagytam, hogy halálom esetén az Adattal az történjék, ami neked a legkínosabb!

Burns hirtelen felkacagott.

Éppen az ablaknak állt háttal, és egy rettenetes ütés érte bottal a fejét, hogy végigterült a padlón. A nagy ádámcsutkás Gonzalez ugrott be az ablakon. Az elszánt lelkületű körorvos.