Maratoni gyaloglás száz méteren

Mr. Rockstein egyáltalában nem törődött a feltűnéssel, amelyet zsakettje, cilindere és kesztyűje méltán idézett elő itt a trópuson, és elindult a szállodából. Nem bérelt autót, mert a Talugi kir. konzulátus az előkelő Mammunia-szállodától alig száz lépés távolságra volt. Az ötödik lépésnél már érezte, hogy a távolságokat a trópuson egészen más erőbeosztással mérik, mint a mérsékelt égöv alatt. A tizedik lépésnél büszke keménygallérja szép lassan magába roskadt, és sima inge olvadozni kezdett, mint a hó, ha hirtelen langyos napsugár tűz raja. Cilindere alól sűrű cseppek indultak meg, és nadrágja csapzottan tapadt a térdéhez. Azért most már ment. Egyenletes léptekkel haladt a konzulátus felé. Mögötte ugyancsak egyenletes léptekkel egy gyapjas hajú, hosszú ember lépkedett egy úr társaságában, akinek a szemét enyhe kancsalság jellemezte. És valamennyiüket követte egy körülbelül száz főre tehető tömeg, amely Afrika fennállása óta először csodálhatta meg délután öt és hat óra között ezt a sötét jelmezbe öltözött tébolyodott külföldi urat, aki egy kis gömbölyű koporsót egyensúlyozott a fején. Az ötvenedik lépésnél Rockste-in úgy érezte, hogy összeroskad. A tömeg hangosan biztatta, néhányan fogadásokat kötöttek, elsodort biciklisták kétségbeesetten csöngettek és ordították: „Balek! Balek!”.

De a tömeg nem törődött semmivel, és egyre nőtt.

Deranzsirt állapota dacára, miután egy pohár frissítőt megivott, Rockstein úr korrekten tárgyalt a követtel. Bizonyos szerződéseket írtak alá, és megállapodtak abban, hogy Talugi-ban a király majd perfektuálja az adásvételt. Mr. Rockstein megnyugodva látta a konzulátus előkelő, modern berendezését. Nem várhatnak rá aggasztóan primitív viszonyok Talugi-ban, ha ez a kis ország ilyen elsőrangú képviseletet tart fenn Marokkóban.

Dr. Morbiczer, ez a megnyerő modorú, korpulens gentleman közben más ügyben is utasított egy tisztviselőt.

– Kérem, Hastings, doktor Roheim tanár úr részére sürgősen kiállítandó egy engedély, hogy öttagú kíséretével Talugiban tudományos méréseket végezhet az ország létszámához tartozó majomfajtákon. Hát kérem, Mr. Rockstein, azt hiszem, több formaság nincs hátra.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettem excellenciádat – mondta őszintén Mr. Benjamin Rockstein, mert úgy érezte, hogy talpig derék diplomata ez a doktor Morbiczer főkonzul (v.b. t. t., a Talugi csillagos szalagrend nagy keresztjének tulajdonosa a sarlóval és a kutyákkal, postaügyi miniszter és koronaőr).

Visszafelé már a konzulátus által rendelkezésére bocsátott autón tette meg az utat, általános csalódására a palota előtt türelmesen várakozó tömegnek, amely időközben kétszáz főre szaporodott.

A Mammunia-hotel hallja egy világrész legfinomabb és legszebb vacsorázóhelye. Marokkó tulajdonképpen egész Afrika fővárosa és a Mammunia Marokkó legelőkelőbb szállodája. Tompa bordó fények, halk jazzmuzsika, kristályedények finom zöreje, félőrült, túlzó gazdagok ékszercsodái, nőiruha-kreátorok selyemábrándjai, a legfinomabb francia illatszerek és a legjobb egyiptomi dohányból keveredő furcsa, kellemes odor, amihez a brokátfüggönnyel határolt hatalmas teraszon át mozdulatlan pálmakoronák, kaktuszok és oleanderek dekorációja adja meg a hangulatnak azt a csodálatos erőt, amellyel feledhetetlenül megmarad az emberben élete végéig, ha csak egyetlen estén át része volt benne.

Mister Rockstein, az újdonsült trópusi utazó első ámulatában állt a vörös szőnyeggel fedett lépcső utolsó foka felett, de mielőtt továbbhaladhatott volna, hogy gondolat nélkül elmerüljön ebbe a kellemes benyomásba, valaki megfogta a karját. Kis, kövér ember állt mellette.

– Mister Rockstein? – kérdezte olyan hangon, mintha kételyei lennének ebben.

– Rockstein Benjamin vagyok, Londonból.

– Coquelin vagyok. Detektív-főfelügyelő. Ön bizonyos bélyegek ügyében érkezett, ugyebár?

– Van ehhez valami köze a rendőrségnek?

– Feltétlenül. Általában a rendőrségnek mindenhez van valami köze. Különösen Afrikában. Bizonyos egyének meg fogják kísérelni, hogy kirabolják önt.

– Magam is számítottam arra, hogy a centenáriumsorozat körüli lárma fel fogja kelteni néhány tisztességtelen ember érdeklődését.

– Egy mai, értesülésünk szerint – mondta a kis kövér, és elgondolkozva forgatta ujjai között Rockstein egyik kabátgombját, mintha le akarná szakítani – a legveszélyesebb szélhámos-társaság van az ön nyomában.

– Köszönöm a gondoskodást. Azt hiszem, sikerül majd elkerülnöm a szélhámosokat.

– Csak erre óhajtottam figyelmeztetni. A rendőrség természetesen résen van, de önnek is vigyáznia kell. Legyen óvatos minden új ismerősével szemben.

A kis emberke ezután magára hagyta. Rockstein elgondolkozva ült le az egyik asztalhoz. Tangót játszottak, és a parketten néhány pár lézengett. Nem volt harcos ember, sem az öklével, sem fegyverrel nem tudott bánni, de nem ismerte a félelmet. Vajon honnan fog közeledni a veszély? Mikor elindult Londonból, már számított rá, hogy meg fogják kísérelni a vagyont érő sorozat elrablását. De hát arra való az ember esze, hogy vigyázzon magára.

Egy hölgy lépett be a főbejáraton, aki ismerősnek tűnt előtte. Persze! A hajón látta. Rockstein a hajóút legnagyobb részét fekve és nyögve töltötte el, távolról sem olyan állapotban, amely hölgyekkel való megismerkedésre alkalmas. A hölgy körülnézett a teremben. Úgy látszik, keres valakit. „Jó lenne megismerni”, gondolta a kereskedő.

Mintegy feleletül, Mary Baker egyenesen mister Rockstein asztalához ment és leült.

– Meg van lepve, ugye, hogy így egyszerűen idetelepszem?

– Tessék?

– Mondom: meg van lepve, hogy úgy egyszerűen ideülök, nem?

– De.

Rövid, kínos szünet állt be. Mit akar ez a nő? Nagyon csinos, szép ékszerei vannak és remek estélyi ruhája. Pontosan olyan, mint a regényekben szereplő kalandornők.

– Még a hajón megtudtam, hogy ön Mr. Rockstein, aki Talugi-ba utazik a híres centenáriumsorozatért. Én Mary Baker vagyok.

– Nevem Rockstein – mondta Benjamin, és kissé felemelkedett a székről. – Emlékszem, hogy együtt utaztunk a hajón is.

– Önnek kitűnő memóriája van – mondta őszinte elismeréssel Mary Baker, és Benjamin elpirult. Mit akar ez a nő? Mr. Rocks-tein vallásos családból származott, és élénken emlékezett még az ótestamentumban kompromittált Putifárné esetére a jóformán serdületlen Józseffel. Hogy is mondta a detektív-felügyelő? Vigyázzon az új ismeretségekre.

– Miben lehetek szolgálatára, kisasszony?

– Semmiség az egész. Vigyen magával Talugiba.

Mister Rockstein meghökkent. Ez kissé erős volt.

– Sajnos szigorú utasításom van, hogy két, államrendőrségi de-tektíven kívül nem vehetek fel útitársat.

– Kár. Megfelezhettük volna a költséget. Végre is, ha mindketten oda megyünk, és vissza is jövünk, kár két autót bérelni.

– A különbség oly jelentéktelen.

– Gondolja, hogy közöttem és két államrendőrségi detektív között a különbség olyan jelentéktelen? Na mindegy.

– Ha nem vagyok tolakodó: miért utazik a kisasszony Talugi-ba?

– Egy bélyegkereskedő megbízásából. A megmaradt készletből olcsón kapható sorozatokat akarja felvásároltatni. Én ugyanis egy nagykereskedő afrikai ügynökségét vállaltam.

– Londoni cég? Azokat mind ismerem.

– Ez új cég. Most alakult. Marivel és Gooks. A nő úgy hazudott, hogy Benjamin folyton elpirult. Egy Rocksteinnak hazudik bélyegekről! Ez olyasmi, mintha valaki el akarta volna hitetni az öreg Brehmmel, hogy a melegvérű emlősök gerinctelenek, és nem szülnek eleveneket. Most már biztos, hogy a hölgy szélhámos. Mégpedig átlátszó. Nem is ügyes. Nem is ravasz. De kedves.

– Külön figyelmeztetem önt, Mr. Rockstein, hogy nagyon vigyáznia kell magára, mert szélhámosok fenik önre a fogukat. A bélyegkereskedő kis híján leesett a székről. Mit akar ez a nő? Ő figyelmezteti szélhámosokra?

– Legyen nyugodt, kisasszony. Én minden szélhámoson nyomban átlátok. A figyelmeztetést mindenesetre köszönöm.

– Nagyon szívesen. Viszontlátásra, mister Rockstein.

A bélyegkereskedő még sokáig nézett abba az irányba, amerre Mary Baker eltávozott.