6.

Penn arca nem változott. Mi lehetett belül, mi szorongathatta a mellkasát?... Nem látszott. A barátságtalan fakoronák között visszahúzódó hideg, rőt téli napba bámult ráncolt szemekkel.

– Régen... eljött Countiwaybe, és úgy hírlett, hogy megölték... – Remegett a hangja. – Nem hallott semmit a fivéremről?

– De... hallottam.

– Mit...

– Megölték.

Nem tudta másképp mondani. Nehezen bánt a szavakkal, pedig tudta jól, hogy milyen szörnyű, amit így egyszerűen kimondott: megölték!

A fiú nagy nehezen megőrizte egyensúlyát... De lehunyt szemmel ült a nyeregben. Megállította a lovat. Nehéz zihálással szólalt meg.

– Meg... ölték? Maga is úgy hallotta?

– Nem. Én tudom...

– Biztosan tudja?...

– Igen.

– Hon... nan?

Először nem felelt. Burton ijedten nézte.

– Miért nem felel?! Feleljen! Hon... nan? – kérdezte ismét.

– Tudom, hogy megölték.

– Ki ölte meg?...

– Egy rabló. Többet én sem tudok. De... ez biztos...

Újra léptettek. A fiú nagy erőlködéssel küszködött a nyeregben, de tartotta magát. Penn mellkasát sötét előérzet szorította... Maga sem tudta, hogy miért.

– És honnan tudja... biztosan?

– Én temettem el...

– Ó!...

Nem bírt többet szólni. A helységből kiszűrődő esti fények már elérték a két lovast. A hófödte vidék felett sötét madarak keringtek.

– Látta...? – kérdezte halkan.

– Későn érkeztem... – felelt Penn.

Most már a fiú sem beszélt. Fuldoklott a kíntól. Remélt idáig. Nyugaton előfordul, hogy halálhírét költik valakinek. De ez most a hideg, iszonyú bizonyosság! Meghalt! Eltemették!... Itt mellette lovagol, aki eltemette!

A helységben több utas volt, akik Countiwaybe igyekeztek. Arrafelé csak nagyobb csapatban indultak útnak. A farkasok és rablók miatt.

Vacsora után ezt kérdezte Burton.

– A sírjához szeretnék eljutni... Ismeri a helyet?

– Igen.

– Elvezet?

– Nem.

– De hát miért?!

– Télen járhatatlan és veszélyes vidék... És... – Elhallgatott. Burton sem szólt többet. Valamiért nem akarja elvezetni. Ezt látta.

Úgy szállt le a lováról, mintha sebesült volna, akinek fogytán az ereje. Aznap már nem beszéltek többet. Valami kifeszült közöttük. A halott Wardes emléke.

Másnap indult a csapat, nagyrészt trapperek. Penn azt mondta, hogy keletnek tart, a fiú tehát búcsút vett kísérőjétől.

– Jó éjszakát kívánok... és köszönöm...

– Ezt ne mondja...

Hallgattak. Penn figyelmesen nézte a kedves, szomorú arcot. Kifejező, nagy, sötét, tiszta szemek tekintettek rá csillogva.

– Ne menjen Countiwaybe... – mondta végül a Mexikói Suhanc.

A fiú udvarias mosollyal megrázta a fejét...

– Most nem hallgathatok a tanácsára. Nekem mennem kell. Biztosan kell... tudni... Hogy történt... Ki tette, és...

Elfulladt a hangja.

– Nem mindegy?... Ha meghalt?!

– Nem! A gyilkosnak bűnhődnie kell!

– Bosszú?!

– Igazság!...

Összeszorított fogai megcsikordultak, ahogy elkínzottan, keservesen, fájdalmával tehetetlenül ott állt Penn előtt.

– Az igazság nem megtorlás – felelt a Mexikói Suhanc. – Igazság az, hogy valaki meghalt és valaki szenved. Igazság az, hogy nem lehet Wardest feltámasztani...

Burton döbbenten nézett rá:

– Ki maga...?

– Az mindegy – mondta kurtán. – Én nem hiszem, hogy a fivére gyilkosát megtalálja, Miss Wardes.

– Mi...

– Hallhatta, Miss Wardes...

Ijedten hátralépett.

– Honnan... tudja, hogy én...

– Nemrég láttam egy hölgyet – felelte elborult arccal – férfiruhában. Most már mindig felismerem ezt az álcázást.

– Igaza van: nő vagyok. Nem bánom, hogy leleplezett. Magához úgyis őszinte voltam. Nem tudom, hogy ki, de valakiben bízni kellett...

– Menjen haza... Miss Wardes... a fivére...

– Nem a fivérem – szólt halkan.

– Nem? Hát kije?

– Wardes a... a... férjem... volt.

Penn maga sem tudta, hogy mi az, ami szinte megdermeszti ettől. Nem bírt szólni sem. Az asszony kezet nyújtott, és a férfi úgy fogta, idegenül és csodálkozva, mintha ez a barna, sovány kis női kéz valami furcsa tárgy lenne, amit a földön talált.

Mire feleszmélt, Wardesné már nem volt ott.