I.
Egy éhes ember belátja, hogy erdő mellett nem jóllakni: bölcs mértékletesség

Kilencven évével igazán még bakfisnak sem számított, tehát nem hihette, hogy az öregkorral járó érzéki csalódások áldozata. Lehunyta pilláit, újra kinyitotta, megrázta fejét, ismét előremeredt, hiába: a látvány változatlan. Átnézett a szomszédságba, ahol egy idősebb pávián, régi ismerőse a viruló hajadonnak, úgy viselkedett, mint aki elveszített valamit a saját bundájában. Közben a pávián is lepillantott a tisztásra, azután összenézett régi ismerősével, a kilencvenéves bakfissal. A viruló papagájhajadon hunyorított, felborzolta a tollait, és elhűlten közölte, hogy: „Ki-rá-ki... ki-rá-ki...” A pávián nem találta ilyen tragikusnak a helyzetet. Különös, különös, de hogy ki-ráki, ezt mégsem állítaná a papagáj helyében, az ember legyen óvatos a véleményével.

Vajon mi lehet az, amitől egy pávián meglepődik és egy papagáj több alkalommal is leszögezi, hogy: „ki-ráki?”

Azonnal be fogjuk, látni, hogy alapos okuk volt e különös viselkedésre.

Az erdő közepén, hátával egy fának dőlve, nyugodtan aludt egy úr, szmokingban, lakkcipőben, fején szalmakalappal, gomblyukáról csüggő monoklival. Estélyi ruhája olyan kifogástalan, olyan frissen vasalt és ragyogóan tiszta volt, inge, keménygallérja olyan kifogástalanul sima és hófehér, mintha most lépett volna ki egy kaszinó kapuján.

Megjegyzem, így is volt. Ez az úr, mielőtt elaludt, a nizzai kaszinó sziporkázó üvegpalotájából jött ki, a Promenade des Anglais-re.

A hely viszont, ahol most ébredezett, a Kongó őserdejének mélye volt.

Lassan mozgolódik. Ásít, szétlöki a két karját, azután körülnéz.

– Nini! Erdő! Hogy az ördögbe kerültem ide? Ennyire kimászkáltam volna a városból? És milyen meleg van! Ezért nem érdemes júniusban Nizzába jönni. Az ember tavasszal menjen el a Riviéráról.

Lassan talpra állt. Feltette a monokliját, elővette cigarettatárcáját, és rágyújtott. Undok szokása ez, hogy részegen elcsavarog, és így ébred fel a városon kívül.

Egy arra járó pelikán nézett ki a bokrok közül, és csuklani kezdett ijedtében.

Úgy érzem, leghelyesebb, ha röviden összefoglalom a kissé kusza előzményeket. Theodor Emerson, vagy ahogy a magazinok nyelvén nevezték mindenütt, a „Petróleum Teddy”, huszonnyolc éves volt. Anglia legkonzervatívabb felső társadalmi rétege is befogadta, pedig az apja, John Emerson, meglehetősen homályos előélet után került a multimilliomosok közé. Ifjabb éveiben állítólag rabszolga-kereskedők mellett működött Afrikában, és tudnak arról is, hogy Kimberley-ben, a gyémántmezőkön dolgozott. Első állomását a karrier felé egy petróleumkutató vállalatnál történt alkalmazása jelentette. Néhány év múlva, több szerencsés kutatás után, komoly hatalomra tett szert a nyersolajpiacon, és övé volt az „Emerson Oil Company”.

Hatalma még jobban megnövekedett, amikor feleségül vette Lord Narwich leányát. Lord Narwich Anglia legvagyonosabb, legbefolyásosabb főnemeseinek egyike volt. Amikor Theodor világra jött, az édesanyja meghalt. John Emerson nagyon szerette a fiát. Mindent megtett, hogy Teddy angol nemesek gyermekeihez illő nevelésben részesüljön. Mikor húszéves lett a fiú, az öreg Emerson ismét folytatta régi üzleti útjait. Hol New Yorkba, hol Sidneybe utazott hosszabb tartózkodásra. Helyettese, Patrick, aki egyszerű tisztviselőből az ő keze alatt lett vezérigazgató, pontosan tudta már a legkomplikáltabb esetben is, hogy mi a tennivaló. Teddy nem foglalkozott az üzlettel. Golfozott, bridzselt, lovagolt, úgy élt, mint valami trónörökös. Korlátlan vagyon ura volt, és ez a vagyon most már, akárhogy költekezett a fiú, csak gyarapodott. Az apjával olykor két-három évig sem találkozott. Nagyon szerették egymást, de Teddy Londonhoz tartozott, az öreg pedig felesége halála óta csak kényszerűségből jött haza olykor Angliába, kissé utánanézni a vállalatnak, néhány estét tölteni a fiával, azután ismét útra kelt. Ötvenöt éve ellenére John Emerson izmos, ruganyos járású, élénk eszű ember volt, aki golfpályán, lovaglásban, de ha olykor tréfából bokszkesztyűt húzott, még a ringben is lepipálta a fiatalokat.

Teddy sokat örökölt apja erejéből, ügyességéből, sportszeretetéből, de anyai ágon mégiscsak odatartozott a kaszinókhoz, a golfpályához, a klubhoz és általában a társasághoz. Jó barátja, Gordon kapitány, aki döntő szerepet játszik a történetben, mint sportrepülő kezdte pályafutását, később világrekorder lett, azután az Emerson Oil Company szolgálatába állt. Sokszor végzett felderítő repüléseket, figyelemmel kísérte az őserdőkben, távoli szigeteken barangoló petróleumkutatókat, és fenntartotta összeköttetésüket a külvilággal. Gordon kapitány képezte Teddyt pilótává, de a fiú nem rajongott a repülésért.

Theodor Emerson és Evans Gordon örökké ugratták egymást. Azért igazán nagyon megörültek egymásnak, amikor Gordon új sportrepülőgépével váratlanul megérkezett Nizzába. A háromnapos nizzai szórakozás alatt mérgesedett el végképp régi vitájuk. Ez a vita abban állt, hogy Gordon szerint Theodort, ha nem lenne a milliomos Petróleum Teddy, semmire sem lehetne használni ezen a világon; sírva fakadna tehetetlenségében, ha elvennék a millióit, mert két keze munkájával egy sajtos szendvicset sem lenne képes megkeresni. Teddy ez ellen mindig hevesen tiltakozott.

Különösen kiélezte most az ügyet, hogy a két nap óta minden este megújuló vita egy hölgy jelenlétében folyt, és a hölgy mindkettőjüknek tetszett. Gordon a nevezetes estén alig ivott. Péntek este volt, és másnap hosszú víkendkirándulásra akart repülni. Teddy annál többet ivott. Ő nem járt víkendezni. Viszont ismételten kijelentette a kapitánynak, hogy egy sportszerűen nevelt, leleményes és jó kedélyű angol gentleman családi összeköttetések és milliók nélkül is megél a jég hátán, vagy akár a sivatagban. Ő például szó nélkül vállalkozna arra, hogy így, ahogy van, egy szál szmokingban a Kongó őserdejének kellős közepén elsőrangú egzisztenciát biztosítson magának. Ezt a példát különösen szerette alkalmazni. Gordon viszont éppen ettől a képtelen példától szokott elzöldülni mérgében. Nyomban felvilágosította a társaságukban lévő hölgyet, hogy Theodor Emerson kedves, de élhetetlen ifjú, aki az őserdőből csak atyja petróleumkútjai révén tud megélni. Emerson elfogult, fölényeskedő fráternek nevezte Gordont, aki viszont kijelentette róla, hogy nagyszájú, beképzelt és hencegő hülye. Ebben maradtak.

Gordon azonban készen volt a tervével. Mikor kitámogatta holtrészeg barátját, már megkapta orvos ismerősétől a szükséges injekciós tűket és fiolákat. A Promenade des Anglais-en karon fogta Teddyt, a legközelebbi sarkon taxiba gyömöszölte, és ki a repülőtérre! A szerelője már várta. Kitolták a gépet, és az aléltan hortyogó Teddyt az ülésre szíjazták egy szál szmokingban, szalmakalapjával egyetemben, azután beült melléje a kapitány, és neki a villámsebes géppel az éjszakának... Perceken belül a Földközi-tenger felett jártak, az afrikai partok felé. Itt Gordon egy gondosan előkészített fémdobozból előre összeállított injekciós fecskendőt vett elő, és megszúrta vele alvó barátját. Teddy morgott valamit, csámcsogott, és még mélyebben elaludt.

Most majd elválik, hogy mit csinál a hencegő fráter, ha valóban ott áll az őserdő közepén. Ő majd messziről figyeli és röhög. És nem jön elő, csak egy jó óra múlva. Majd lesz most Teddynek kellemes víkendje: megemlegeti, amíg él. Reggel lett. Délben Makkánál benzint vett fel, és leszállás nélkül Brazzaville-ig repült. Innen délután továbbindult a Kongó felé. Gordon sokszor járt a gépével Afrikában, és tudta jól, hogy a Kongó rengetegeiben sok tisztás van, amely leszállásra alkalmas. Az őserdő bolond földje, amelyből csodálatos tömegben özönlik az élet, sokszor több kilométeres területen olyan halott, hogy fűszál sem terem rajta. Egyikét az ilyen magasból ismert természetes starthelyeknek választotta ki Gordon, minden eshetőségre számítva olyat, amely mellett bennszülött falu is volt.

Minden pontosan úgy sikerült, ahogy kitervelte. A hatalmas, agyagos területen könnyedén leszállt. Betolta gépét a lapály mögött egy lombsátor alá, szépen karjaiba emelte az alélt, alvó Teddyt, és vitte. Egy aránylag tiszta helyen letette a földre úgy, hogy az fejével egy fatörzs oldalának dőlve aludt tovább. Azután ismét kivette zsebéből a fémdobozt, ellátta barátját egy koffeininjekcióval, és vagy kétszáz méterrel eltávolodott tőle, egy cserje mögé. Onnan leste nagy kárörömmel a barátját. Közben világosodott, madárhanggal telt meg az erdő.

A kapitány leste Emersont, és egy leopárd leste a kapitányt. Teddy még meg sem mozdult, mikor Gordonra rázuhant a leselkedő fenevad, és még akkor is nyugodalmasan aludt Teddy, az injekció ellenére, amikor a vadállat megelégedett mormogással marcangolta a kihűlt pilótát.

A szerencsétlen Gordon kitűnő tervébe nem vette fel azt az igen kézenfekvő eshetőséget, hogy a vadonban ragadozókkal is találkozhat.

Megfordult maga körül. Gondolkozott, merre menjen. Hogy a csodába tévedhetett le az útról? Még jó, hogy nem rabolták ki. Éppen előző nap látta, mikor Monte Carlo felé mentek autón, hogy arab kubikosok laknak sátorban, az út menti erdőségek fái között. Annyira csak nem mászott be a sűrűbe, hogy ne is lássa az utat? De nem látta. Még csak az hiányzik, hogy eltévedjen egy dél-francia erdőségben, és felöltő nélkül itt találja az este. És milyen kutya meleg van...

Az életben többé nem jön a Riviérára nyáron.

Óvatosan lépegetett a sok gizgaz között. Hogy is került ide? Gordonnal volt. Hogy Gordon magára hagyta ilyen állapotban, ezt csodálta. Mert bizonyára magára hagyta, és ő, szokása szerint, részegen vándorolni kezdett. Legfeljebb egy órát szokott részegen alva járni. Tehát nem lehet messze Nizzától. De nem találta meg az utat. Már másfél órája bolyongott fullasztó melegben, és mindenütt csak fa, sűrű, óriási törzsek, amelyek korai homályba burkolják a vidéket. Végre egy újabb óra múlva messziről zajt hallott.

Ment a hang irányába. És csakugyan! Rövid idő múlva egy kis folyó menti tisztáshoz ért, ahol gömbölyű kunyhók körül barna bőrűek tanyáztak, félmeztelenül, derekukon háncsköténnyel.

Mégis jól sejtette. Az arab kubikosok!

Amint kibukkant a fák közül, olyan hatással volt a bennszülöttekre, mint valami bibliai jelenés. A közelben lévők tátott szájjal állva maradtak, a távolabbiak közelebb jöttek, és csak azután látottak el a szájukat. Egy nagy hasú bennszülötthöz fordult, aki a főkubikosnak látszott:

– Mondja, öregem – kérdezte franciául –, hogy jutok ki az országútra a legrövidebb úton?

A kövér csodálkozott, aztán mondott valamit egy gyereknek, aki elszaladt és egy ősz varázslóval téri vissza.

– Nem hallotta, mit kérdeztem? Hol az országút?

Erre végre felelt a kövér. Azt mondta, hogy:

– M’bisung glugala. D’hri hri! L’rubi. L’zda. – És háromszor kiköpött kelet felé.

Hogy a csodába nem tud egy arab kubikos franciául? Felemelte a hangját, mert valaki csak akad közöttük, aki töri a franciát, a teljes gyülekezethez fordult, és így szólt:

– Apuskáim! Melyiktek vezetne el engem az útig?

Erre táncolni kezdtek.

Ez a válasz természetesen még kevésbé elégítette ki. Tréfálnak vele? Vagy valami vad törzset importáltak útburkoló munkához? Sohasem hitte volna, hogy Európában ilyesmi lehetséges. A tánc végén az arab munkások körülfogták és letérdeltek. Theodor Emerson jókedvű fiú volt, de ez a marhaság kezdte kihozni a sodrából. És milyen kutya meleg van! Nagyon óvatosan közeledett most hozzá a kövér kubikos a múmiaarcú ősz varázslóval. Egy ideig könyökkel lökdösték egymást, azután a kövér bátortalanul megjegyezte:

– M’batang. Gan-gan...

– Ezeket most hagyjuk – felelte kedvetlenül Emerson. – Arra feleljen, apuskám... – kézmozdulatokkal és hangutánzattal jelezte az autót –, hogy merre van az országút... Tütü... Stop!

A két bennszülött hátrált. Azután ők is utánozták a tülkölést, és megint táncoltak egy ideig. Emerson letörölte homlokáról a verejtéket. Nagyon éhes volt. Üsse kő! Most először enni fog. Csak lesz itt valami gyümölcs vagy kenyér. Kezeivel a szája felé mutatott, és gyomrát simogatta.

Ezt megértették. Kocsonyaszerű ennivalót hoztak, amiben néhány fekete húsdarab volt. A húson érezni lehetett, hogy alig néhány nap előtt hal volt. Teddynek helyén volt a gyomra. Legyűrte.

Nem volt kellemes táplálék, de jóllakott. Lassan a többiek is enni kezdtek. Ekkor vette észre Emerson az első gyanús jelet. A gyanús jel a főnöknél tűnt fel. A kövér egy zöld levelekbe bugyolált csomagot vett elő. Ő is leült a törzs guggoló tagjai közé, néhány előzetes csámcsogás után hozzáfogott, hogy a falevelekben óvott vacsoráját előszedje. Miután levette az utolsó pálmalevelet is, a csomagból egy szép, nagy emberi kéz került elő.

Emerson körül keringőzni kezdtek az óriási fák. Azután felemelkedett, és betámolygott a sűrűbe. Később lihegve dőlt egy fatörzshöz, és töprengve nézett farkasszemet a vacsorájával. Mi ez? Álmodik. Valami titkos bennszülött emberevő szekta él a Nizza körüli erdőségben? Két kezét a halántékára szorította. Kétségtelen, hogy egy néger keze került elő a csomagból. Az egész olyan, mintha őserdőben lenne, ősemberek között. De ősembert itt csak Cannes környékén találtak a cro-magnoni barlangban, azt is csak csont formájában. Megőrült? Vagy álmodik?

Közben esteledett. A fiatalembert összecsípték a szúnyogok, és a fülledt, pállott, penészszagú dzsungellégkör fojtogatta. De még mindig hitte, hogy másfél órányira sem lehet a gyönyörű Riviéra-országúttól. Elővett a tárcájából egy képet, amelyen fehér emberek voltak. Ebből csak megértik a hülye kubikosok, hogy mit akar?

Na végre! A főkubikos múmiaarcú ősz társával együtt vigyorogva elrohant. Nemsokára visszatért néhány képpel. Olcsó kis keménypapír festmények voltak, a Madonnát ábrázolták, a szenteket és Pétert, amint a kulcsot átveszi. Emerson tanácstalanul állt a szentképekkel. Az egyiket megfordította. Ez állt a hátán:

A KÖZÉP-AFRIKAI

PÁLOS MISSZIÓ KIADVÁNYA

1937. MATADI.

Ez csak Gordon hülye vicce lehet. Neki vannak ilyen ötletei.

Elhozta valahova részegen az erdőbe, és ügyesen megrendezte ezt a komédiát ezekkel a felbérelt kubikosokkal.

Megfordított egy másik képet, ez nagy volt, és különös kerettel óvták. A hátán kézzel írt szöveg volt:

E hely a Francia-Kongó középszakasza 2° 30’ déli szélesség alatt. 12 kilométernyire Stanleyville-től. Szelíd bantu törzs. Megtért emberevők, gyanúsak. Fehér embert nem esznek. Nyelvükön: „vezess” annyi, mint d’ogi, fehér ember a. m. „papa”, misszió a. m. „jesu”. Ajándék a. m. „Ián-gi”. Csak forralt ivóvizet igyék! Tapasztalatait, kérjük, hogy jelentse személyesen vagy írásban: Kormányzóság, Boma.

Most már igazán szédült. Mi történt?

Megvan!

Gordon beültette részegen a gépbe, átvitte a Földközi-tengeren, leszállt valahol az Oran környéki erdőségeknél... De csak nem hagyta őt egyedül az erdőben, szmokingban?

– Gordon! Gordon! – kiáltotta erőltetett vidámsággal, ahogy öntelt gyermekek hívják rekedten, sápadt mosollyal az anyjukat, ha tréfából elbújik egy kapu alá. De Gordon nem felelt. És erre olyan alapos oka volt, amely minden gentlemant kimenthet hasonló helyzetben.

A barátságtalan estében egy kakadu rikoltott fel messze...

– Gordon! – kiáltotta még siralmasabban, lárvaszerű vigyorral Emerson. – Elég volt már! Mit izélsz?!... Úgyis tudom, hogy itt vagy!... Továbbra is hülyéskedni akarsz?! Nem hallod?!

De most már be kellett látnia, hogy Gordon vagy nem hallja, vagy továbbra is hülyéskedni akar, mert senki sem felelt, és igen sötét este lett. Kétségbeejtő helyzetében váratlanul eszébe jutott a szentkép hátán írt utasítás.

– D’ogi papa... – mondta Petróleum Teddy a kép hátán álló utasítás szerint. Ha úgy van, ahogy olvasta, akkor ez azt jelenti, hogy „vezess, fehér ember”. Valóban megérthették, mert madárszerű, furcsa, nyivákoló hangon fecsegve összehajoltak, megtárgyalni az ügyet.

– Langi! – mondta még a szentkép szerint Teddy. Beszélhetnek őserdőről, civilizációról, arról, hogy a „tudás hatalom” és hogy „tanuljunk nyelveket”. Ne tanuljunk. Tanuljuk meg a bűvös igét a világ minden nyelvén, mondjuk Törökországban, hogy baksis, Németországban Trinkgeld, Franciaországban, hogy pourboire, Angliában tip, a Kongó őserdejében, hogy „lan-gi”, és ezzel minden fáradságos nyelvtanulást mellőzhetünk, mert éppolyan könnyen elérjük a célunkat, mintha kívülről tudnánk az illető ország klasszikus költőit. Sőt. Szerintem még könnyebben. A „langi” szó váratlanul megszüntette a fehér ember és a vadak értelmisége között emelkedő bábeli betonanyagból készült kínai falat. E falnak a „borravaló” a Jerikói kürtje, leomlik tőle mintegy varázsütésre. Nagy sürgésforgás támadt, nem kérdeztek, nem mutogattak; összeállítottak fadorongok-ból és nádból valamit, amit a földre helyeztek. „Tipoy! Tipoy!”, kiáltották többször is. Emerson nem értette, de miután mutogatták a dorongokra szerelt pálmaháncsot, leült. Alighogy elhelyezkedett, a két hosszú rúd egy-egy végét megragadták és a levegőbe emelték. Emerson kis híján lefordult. Miután visszanyerte egyensúlyát, végre megértette a helyzetet: viszik valamerre, ahol fehér ember van. A rúd négy vége egy-egy bennszülött vállon nyugszik, ő a két rúd között ül a háncson, és tempós, gyors léptekkel haladnak vele. A trópuson, ahol valaha is megfordult fehér ember, ismertté válik a belga eredetű „tipo” szó. Ezen viszik az európai urat.