2

Mi ez!? Miféle hurokba került itt Filliponban. De hiszen Walter megírta, hogy óvakodjék. Szívesen megszökne a városból. Egy kövér, nagy bajuszú, rikító cowboy-öltözetű idősebb ember lépett melléje valahonnan.

– Fiam... csak azt akarom mondani, minden megtörtént, ahogy kívántad, az Isten áldjon meg ezért, mi mindannyian sajnálunk...

– Hé! Hó! Álljon meg!... – kiáltotta szinte toporzékolva dühében, de a kövér már eltűnt egy ház mögött.

Mit jelent ez az egész? Megebédelt gyorsan az útszéli kínai szakácsnál, aki hat-nyolc serpenyővel sütött-főzött egy színes ponyva alatt. Amikor fizetni akart, a kínai titokzatosan körülnézett és azt súgta:

– Vendég lenni... Mityiö Waltert szeretni...

– Majd képen ütlek!

Odadobta a pénzt és ment. Eddig azt hitte, hogy az a baj, amiért Benjamin Waltert mindenki utálja, minden nőt és minden cinkost elbolondított, mindenki késsel, puskával keresi... Most látta, hogy Filliponban sokkal nagyobb baj van.

Itt szeretik.

Részvétet éreznek iránta. És ilyen puskaporbűz még sehol sem fojtogatta. Dánia ehhez képest egy illatszertár. Amilyen sötét események lógnak itt a levegőben. Egy öreg, kövér, spanyol jósnő, nagy rézkarikákkal a fülében, ott pipázik a templom lépcsőjén, és mikor elmegy előtte, megsimogatja gyengéden a kabátját.

– A Madonna legyen veled... senor... Te az égbe jutsz.

Mit csináljon? Felsietett a szobájába. A folyosófordulónál az öreg Sterbinszky állítja meg.

– Az Isten nyugtassa, mister Walter.

Mély lélegzetet vett, különben fejbe kellett volna ütnie a lakájt.

– Mondja! Mit rendeznek itt temetést nekem? Miért sajnál maga?

– Mert lágy szívem van...

Ugratsz, te gazember! De majd a fejed lesz lágy, ne félj!

– Nekem Bunny nem említette, hogy maga bármit is tud... – mondta agresszíven, mert itt már vérre ment a dolog, hogy megtudja, miről van szó.

– Hát, madame Bunny egyike azoknak, akik semmit sem tudnak.

– És maga mit tud?

A lakáj körülnézett, egészen a füléhez hajolt és azt súgta:

– Mindent... – és ajkához tette az ujját. – Pszt...

Azután otthagyta gyorsan.

Meg kell tudni, hogy a csodába szólította az öreg Sterbinszkyt közös sötét ügyeik idején Benjamin Walter. Viszont jobb lenne megtudni, hogy ki a fene ez a Prentin.

Benyitott a szobájába.

Az ágy alól egy nagyon hosszú, hegyes fejű, kampós orrú ember lépett eléje nyájas mosollyal. Két ecsetszerű bajusza és haránt illeszkedő kecskeszakálla mint egy szitakötő pihent száján. A kezében kis bőrtáska volt.

– Hát itt vagyok, fiam – mondta biztató bólogatással. – Titokban jöttem, és észrevétlenül kell távoznom.

– Igen?...

– Természetesen. Az esőcsatornán másztam be, itt, az ablak mellett. Nem is üdvözölsz?

– De...

Idegesen állt. Mit akar ez? Úgy néz ki, mint egy spanyol népszínmű hőse. Jól öltözött polgár, bőrtáskával, és csőhálózatokon mászkál be a szobába, az ágy alatt helyezkedik el. És milyen szomorú.

– Hát... tessék helyet foglalni... – kezdte újra mert ez az átkozott, ez úgy látszik, őrá bízza a beszédet.

– Szomorú vagyok, Benjamin.

– Azt látom. Akar pálinkát?

– Nem. Dolgom van. Azért mégis örülök, hogy látlak. – Rettentő ádámcsutkája volt. És ha beszélt, akkor ez az ádámcsutka szinte kezeit tördelve futkosott fel-alá a mellcsont és az álla között. Mintha dühöngve raboskodna a bőr alatt, úgy izgett-mozgott beszéd közben.

– Ejnye... – mondta Benjamin a homlokát dörzsölve... – az ember nem is hinné, hogy tizenkét év alatt hogy romlik a memóriája...

– Csak nem akarod azt mondani, hogy ismersz?

– Az túlzás! – legyintett fölényesen, mert mit is tehetett mást. – magát ne ismerném? Csak ez a tizenkét év, ez úgy megzavar, ha nagyjából emlékszem is. Ejnye hol?... Hol is láttam utoljára?

A másik megrökönyödött.

– Tizenkét év nagy idő, de azért az ember nem felejti el, hogy kinek köszönheti az életét!...

– Atyám!... – korrigálta megindultan Benjamin és széttárta a karját.

– Tessék? – kérdezte kissé ijedten a másik. – Ezt miért mondod?

– Mert úgy érzem – hebegte Pencroft –, mintha az apámat látnám viszont – mondta és a hosszú ember hegyes fejét szívesen kitolta volna a szobából az ablaküvegen keresztül dühében.

– Hát az igaz, hogy az életed köszönheted nekem – mondta a másik enyhébben. – De sohasem voltál ilyen patetikus.

– Tizenkét év nagy idő – felelte tehetetlenül áradozva –, de az a pillanat, amikor az életemet megmentette, feledhetetlen számomra!

– Hogy emlékezhetsz te arra?

Erre mit mondjon?

– Azért megbocsásson... – dadogta végképp zavarodottan. – Az ember életét megmenteni... az nem olyan körülmény, hogy elfeledkezzünk...

– De azt hiszem, az én esetemben ez mégsem ilyen nagy ok a hálára. Messze körzetben nincs más orvos, aki őrködhetne, midőn egy új élet megjelenik itt, e földön.

– Nem akarok magával vitatkozni, azonban figyelmeztetem, hogy maga sok gyermek életét plántálta át e világra, de én csak egy orvosnak köszönhetem ezt a sok kellemetlenséget, és ez az egy maga, doktor... doktor...

– Gonzalez. Sosem hittem volna, hogy elfelejted. Hát, fiam, tudod jól, hogy itt Prentin parancsol.

– Tisztában vagyok azzal, hogy Prentin kicsoda – felelte minden alap nélkül –, ezért nem vártam magára, hogy felvilágosítson. Egyrészt ezért jöttem.

Remélte, hogy ez egyszer alaposan és világosan megfelelt a pasasnak.

– Kedves fiam, teljesen megfoghatatlan, amit mondsz, és bizonyára tréfálsz.

– Idefigyeljen öregem. Amióta maga átplántált erre a világra, amiért semmi jót nem kívánok magának, azóta én roppant ideges lettem. Szíveskedjék tudomásul venni, hogy fütyülök Prentinre.

– Ez esetben mindnyájunknak meg kell halnunk – mondta dr. Gonzalez, és hosszú feje rezgett.

– Legfőbb ideje! – kiáltotta dühösen Pencroft. Bár maga is meghökkent a rejtelmes Prentin hatalmától.

– Tehát Vuperin megvásárolt?! – szólt döbbenten a másik.

– Ez alantas rágalom – felelte most már Pencroft némi rutinnal, mint aki törve és nehézkesen, de kezdi megtanulni az ismeretlen nyelvet. – Én Vuperint egyáltalán nem is láttam, amióta megjöttem.

– Üzent neked? Hildegard mondta!

És dr. Gonzalez fenyegetően rázta csontos ujját.

– Hildegard számomra meghalt. Az a nő egy bestia, és talán Ervin halálának is ő az oka. – Most várt. Erre csak megtud egyet s mást? Az öreg hosszan merengett, majd lehangoltan bólintott.

– Bár öt év előtt mondtad volna mindezt...

– Mondja meg, kérem, mit akar? – lihegte kimerülten.

Rémes, hogy milyen szűk viselet más ember életét hordani.

– Tudom, hogy nem kívánod mindannyiunk romlását, és ha, mint mondod, nem Vuperin vásárolt meg, akkor megkérdem: Mikor akarsz meghalni?

– Miért akarnék meghalni?! – kérdezte egyre dühösebben Pencroft.

A hosszúfejű meghökkent.

– Miért ne halnál meg fiam? Nem értem. Amikor visszatértél Filliponba, tudhattad, hogy meg fogsz halni, hogy végeznek veled.

Ez csinos.

– Nem mondaná meg, hogy ki fog végezni velem?

– Én – felelte dr. Gonzalez csendesen, és előhúzott szomorúan egy hatalmas revolvert. – Van még elintéznivalód, vagy kívánsz valamit? Nem szeretném, ha soká elhúznád az időt, fiam, mert hétre egy betegem van. Igazán sajnálom. De hát végre is, ez így van jól. – És sóhajtva felemelte a revolvert.

– Várjon!

– Mire? Akarsz még egyet hegedülni?

– A fészkes fene akar hegedülni! – ordított magánkívül Pencroft. – Milyen alapon jön maga ide egy revolverrel, hogy a fülébe húzassa velem és azután lelőjön engem?

Dr. Gonzalez érzékenységében megbántva felelt.

– De furcsa vagy, fiam, hogy így ordítsz. Azt hiszed, ez nekem öröm? Ha egy szót szólsz, én le se lőlek!

– Hát szólok!

– No jó, jó – legyintett szomorú mosollyal –, nem kell az ilyesmit komolyan venni. Azért én agyonlőlek, fiam.

Egyre érthetetlenebb, sötétebb, félelmetesebb lesz a história, és ez az öreg minden pillanatban meghúzhatja a ravaszt.

– Kérem, vegye tudomásul, hogy én nem vagyok Benjamin Walter.

– Fiam – mosolygott a másik bús csodálattal. – Azt hiszed, tizenkét év olyan nagy idő, hogy a vonásaidat elfelejtettem?... No, Isten áldjon!

Ezzel felemelte a pisztolyt és nyugodtan fejbe lőtte. Pencroft valami hideg, fémes ízt érzett az ínyén és tudta, hogy a halált érzékelheti így a kimúló ember, és dobhártyája már előre belerezdült a várható dörrenésbe. Tarkójától a sarkáig bizsergett. Ez a létezésből elmosódó öntudat átmeneti állapotában zsibbadozó test utolsó iszonya, amint homloka előtt a cső emelkedik... és lecsapódik a kakas. A test lelki ellenmérge, ez a fémes ízű rémület hirtelen megkapaszkodása, minden cseppnyi energia összerántása, hogy ne bukjon át a túlsó partra. Ez az a tizedmásodperc, melyet senki sem felejt el, ha átélte. A lecsapó kakas kettyent, a dob fordult... A fegyver csütörtököt mondott! Még kétszer egymás után lenyomta a ravaszt, míg előtte holtfehéren állt Pencroft, arra is képtelenül, hogy elkapja a fegyvert. A másik rosszkedvűen vállat vont.

– A fene látott ilyen revolvert. Nézd csak meg, fiam...

És odahozta Pencrofthoz, és felnyitotta, és piszkálta tűvel, és mutatta neki.

– Látod-e! Itt van!... Valami piszok ment ebbe a nyavalyás rugóba, és nem fordította át a dobot annyira, hogy a golyóra csapjon a kakas. Két töltény között a választófalra esett... Én mondtam ezeknek, hogy próbáljuk ki a revolvert... De mindig csak vitatkoznak... No, most már jó lesz, vigyázz csak...

És ez most nyugodtan lőni akar!

– Hé, hallja!

Megragadta a kezét. Mire az öreg szemrehányóan fejbe vágta a görcsös bottal, hogy hátratántorodott.

– Micsoda viselkedés ez, fiam, miért nem hagyod agyonlőni magad? Bántottalak én?...

Annyi szemrehányás csengett a hangjában, annyi sértett önérzet! És egy keserűt nyelt, amitől lesüllyedő ádámcsutkája utóbb felugrott, mint valami kisebb gumilabda. A másik csak fogta a kezét és szabadkozva szólt:

– Nézze... ne vegye rossz néven, hogy tiltakozom agyonlövetésem ellen, de kissé meglepő...

– Mi van ezen meglepő? – csodálkozott a másik.

– Na, engedje meg... egyszerűen lelőni az embert, könnyedén, és csak úgy átmentében, mintegy odapuffantva? Ezt maga helyénvalónak tartja?

– Miért ne? – szól egyre nagyobb csodálkozással a másik: – Hát itt a bányáról van szó.

– Nézze, kedves bátyám, nekem van egy reményem, amit maga nem tud, amivel, úgy érzem, megúszom...

– Drága fiam, az ki van zárva – mondta a másik szelíd rábeszéléssel. – Hagyd, hogy agyonlőjelek. Ezzel tartozunk neked. Végre is csak jót tettél velünk és nem szolgáltál rá arra, hogy most élve hagyjunk.

Ezzel kiszabadította a kezét, és belelőtt egyenesen az arcába.

– A fene ezt a pisztolyt! – mondta dühösen, mikor ismét csütörtököt mondott a fegyver. – Már rég túl lennénk az egészen...

– És magát felkötnék! – kiáltott Pencroft és elkapta a pisztolyt.

A hosszúfejű elővett a zsebéből egy fémdobozt.

– Kapsz egy sztrichnininjekciót, jó?