7.

Karjában az ájult leánnyal, a kocsihoz futott. Bedobta az ülésre, megrántotta a gyeplőt, és veszettül csapkodta a lovat...

Mi történt? Meghalt? Megsebesült?...

A leány magához tért. Nem szólt semmit. Összehúzódzkodva kuporgott az ülésen. A kocsi úgy rázódott, csapódott a szokatlan iramban, hogy minden pillanatban felborulhattak.

„Hová mennek?” kérdezte önmagától a nő. De nem szólt. Sötét mezők, kihalt tájak mellett rohant a gödrös úton a kocsi...

Talán másfél órája mehettek ebben az őrületes hajszában. Azután a fiú meghúzta kissé a gyeplőt, a ló lassított.

– Ugorjon le! – mondta a leánynak.

– De...

– Azonnal ugorjon, meri lelököm!

Ijedten kiszállt. Barátságtalan, sivár éji táj.

Megrémült... Mi ez?!

A fiú rácsap a lóra, feláll, és teljes erejéből veri az ostor fordított végével. Az állat szökellve ágaskodva nekiugrott az útnak, és rohant veszetten, egyenesen neki a Corner River szakadéknak!

A leány irtózva felsikoltott. Texas Bill ütései zuhogtak... A szakadék ott tátongott már néhány méterre... A gyeplő nagy ívben repült, ahogy odavetette a ló nyakára, és a száguldó kocsiról leugrott...

A ló halálordításszerű nyerítése messze hangzott az éjszakában, egy recsegés, egy robaj és távoli nesz... Azután csend. Kocsi, ló, a szakadék mélyén volt...

És Texas Bill? Meghalt?... Hiszen a nyakát kellett törnie, amikor leugrott az ülésről. Most árny tűnt fel a bokrok közül, lassan közeledik.

Azután egy gyufa fénye villan. Cigarettára gyújtott. Odabiceg a leányhoz.

– Hogy van? – kérdezte vigyorogva.

Nem tud felelni.

– Azt hiszem, ismeretségünk megérett a bemutatkozásra. Texas Bill vagyok. – A leány hallgat.

– Legalább mondjon valami nevet, ami alkalmas megszólításra. Bár helyzetünkben az sem lenne tolakodás, ha megkérdezném, hogy kihez van szerencsém a halál torkában?

A nő szomorúan, suttogva mondta:

– Én a Lord felesége vagyok.