3.

A farkasok kórusa egyre panaszosabban zengett. A hegyeket derékig felhőgőzbe takarta a hófúvás, és a halott síkok felett kiéhezett keselyűk keringtek esetlen csapkodással.

A száraz, nedves fákat zörgette a szél.

A Vörös Bart és Kóbor Jimmy egy lapos sziklán táboroztak. Körül néhány bokor és mögöttük egy kis domb, amely eltakarta őket.

Itt bujkáltak leromlottan, soványan, elvadult külsővel, mint éhhalálra ítélt csikaszok. Tekintetük nyugtalanul megrebbent minden zajra.

– Kávém... van... – mondta rekedten Bart.

– Honnan?

– Találtam... Bullog iszákjában... lement vízért, és akkor történt... A táskát letette mellettem...

– Szóval Bullogtól örököltük a kávét...

Alig beszéltek.

Néhány szikla alatt az ott maradt száraz ágból tüzet raktak...

– Te, nézd! – mutatott Kóbor Jimmy...

Egy lovas léptetett a szikla közelében, de lent a fehér, zörgő síkon. A holdfény jól megvilágította. Előrecsúsztak hasalva. A lovas most ott ment el éppen alattuk...

– Merwin! – rikácsolja elveszett hangját kiáltásra serkentve Jimmy. A lovas megrántja a szárat és fegyverhez nyúl... Régi cimborájuk volt. Még Kaliforniában garázdálkodtak együtt, és a Félszakállú volt a vezér. Holdvilág Teddyt akkor nem ismerték. Az átkozottat! Ő hozta a halált. Ez a lovas itt Merwin! Öreg cimbora.

– Hahó! – kiáltotta Bart is sípoló, köhögő, rekedt hangon. – Hahó...

Hóóó... Hó! Hiiii. Gúnyosan röhög a szél, és riadtan, zöld arccal kuporog a két rabló.

A síkon sehol egy élő lélek a magányosan léptetőn kívül.

– Merwin! – kiáltott Kóbor Jimmy, és rozsdás faliórák ütőszerkezetére emlékeztetett a kiáltás. De a lovas meghallotta, és odajött. Magas, jól táplált férfi volt.

– Mi az ördög, Bart... És Jimmy!... Alaposan rátok járhat a rúd...

– Csendes légy... nem lehet tudni...

Merwin bámult A Vörös Bart fél valamitől? És Kóbor Jimmy! Eltakarja sziklákkal a tüzet?

– Bolondok vagytok?

– Mondom, hogy légy csendben... Honnan jössz?

– Princetownból.

– Hogy jutottál oda?

– A fenébe is! – ámuldozott Merwin – a kanyonon keresztül.

– Hallod, Jimmy?... Átjött a kanyonon!...

– Haha!...

Haha hóóó! A szél is kacagott, és elnémultak hirtelen.

Hahahóó...! Hiiiii... A visszhang és a szél zengett tovább, velük és utánuk is...

– Mióta nem jártál erre? – kérdezte Bart.

– Tán két éve.

– Jó neked...

Sóhajtottak.

...A szikla előtti fára esik a holdfény, és élesen megvilágítja. A csupasz korona árnya végigdől keresztbe, a hármas csoport mellett.

Merwin vállat von, és idegesen mosolyog.

– Úgy látszik, furcsa világ van itt Nevadában.

– Hogy jöttél át magányosan a szorosan Princetownba?

– Nem magányosan jöttem át. A Hódkapitány karavánjához csatlakoztam.

– Azért jutottál ide. Csapdaállítónak néztek!...

– Kik?

– Hát nem tartóztattak fel a kanyonnál, Princetown előtt?

Szélsüvöltés csapott a hangjukba. Várni kellett. Száraz, fagyott porhó rohant zörögve, és legyezőszerűen elterült a sziklákon, amint a szél kihullajtotta markából.

– Feltartóztattak – mondta ijedten Merwin, és kissé riadtan nézte a két szakadt, halovány, kissé dobogó embert. – Végigmustrálták futólag... De úgy látszik, igazad lesz, hogy a Hódkapitány miatt nem törődtek velem, mert azt hitték...

...Farkasordítás szállt visszhangosan a völgyön át, keserves és panaszos. A kis tűz lángocskái idegesen ugráltak, és gőzölve zizegett a víz.

– Hogy kerültél Princetownba?

– Kaliforniából. Nem volt másfelé kiút. Aranyásókkal utaztam, hamis lobogó alatt, Sacramentóból a Death Valleyn keresztül. Ők hoztak Princetownba. Innen Keletre megyek.

– Ostoba! Hogy akarsz kijutni innen becsületes aranyásók nélkül?

– Spund Wather Groundon ismerek egy titkos gázlót.

– Haha! – rekedt, bántó nevetést hallattak mindketten.

Hiiiihúúú... kapta fel a szél és a visszhang, hühüüüüi, üvöltötte túl egy gyászoló, szürke farkas.

– A gázlón akartunk menni mi is, és mindössze, ha húszan vagyunk még százból – felelt Bart, és vigyázott, nehogy kifusson a kávé – a többit egyenként kilőtte közülünk a Halál Árnyéka.

– Én mindig azt hittem, hogy ez csak mese – szólt döbbenten Merwin.

– A Halál Árnyéka létezik.

– Ti szellemekben hisztek?!

– Élő ember!... Mégis sátán!

Sárga, lefogyott arcuk eltorzult a dühtől. Vakító, sűrű hózuhatagot fröcskölt egy nyújtott szélroham. A pokol volt ezt!

– Hallottam róla – mondta a messziről érkezett rabló. – Csak az áldozatait találják meg, őt nem ismeri senki. Azt hittem, hogy nyugati legenda az egész, amilyent vén trapperek költenek.

– Van... él – súgták rekedten és bólogattak, és a halott fák ágai is mintha bólintva hajladoznának.

– Orvul lő? – kérdezte Merwin.

– Nem...

– Hát, hogy történik?

A szél keseregve, siratva jajgatott, hollók búsongó csapata érkezett egy kopár koronára, és rikácsolva megtelepedtek.

– Először – kezdte súgva Bart – megjelenik egy árnyék...

...Ebben a pillanatban elhallgatott a szél, és fára tűző holdfény vetületében egy árny hullott eléjük, hosszúra nyúltan.

Elhallgatott a szél, megmeredtek a fekete madarak, és csend lett.

– Kóbor Jimmy! – mondta halkan, de határozottan egy gazdátlan hang. – Elkészültél? A Halál Árnyéka érted jött.

Senki sem mozdult. Kóbor Jimmy tétován körülnézett, és fehér volt, mint a hó, melyen a holdfény feküdt végig. Hirtelen a pisztolyához kapott...

Az árnyék felől kicsapott egy vörös villanás... Dörrent a cső... És Kóbor Jimmy kezéből kihullott a pisztoly.

Elvágódott, mint a ledőlt tuskó, kinyújtotta a lábát és megmerevedett.

Ennyi volt. És kész.

Az árnyék behúzódott előlük.

Búgott a szél, valahol nem messze sikoltva tárult csapódott egy elhagyott kalyiba ajtója, és varjak rikácsoltak.

Senki sem mozdult. Csak fél perc múltán mondta a Vörös Bart érdes súgással:

– Valahogy így történik mindig... ahogy láttad...

Hooiii... Hahaha!... Hühühűűű...

– Temessük el...