3

Pencroft megelégelte. Végre is öt világrészben tisztelték vakmerőségét, pofonjait és nyugalmát. Megfogta a kabátjánál dr. Gonzalezt és az ablakpárkányra ültette.

– Most négyig számolok, és ha a legközelebbi háztetőn át nem távozik betegéhez, lehajítom az utcára, hogy széttörik a feje.

– De miért?!

– Ne szólj szám, nem fáj feje. Mars!

Gonzalez megrökönyödötten lépett ki az ablakon az esőcsatorna oldalát rögzítő vasra. Pencroft a függöny mögül lenézett és látta, hogy a téren állók szomorúan, de alapjában véve idegesen, lehajtott fejjel ülnek. Közben a jól öltözött idősebb egyén bőrtáskájával elindult a cső mentén lefelé. Tehát ezek valamennyien óvakodnak attól, hogy lássák, amint Gonzalez távozik, de bizonyára nem veszik ezt hivatalosan tudomásul az ő megöletése esetén.

Az egyik legény néz fel, feljebb, egészen hátrahajtott fejjel, azután keresztet vet, valamennyien megemelik a kalapjukat, és most valaki elkiáltja magát.

– Hé! Halló! Nem hallottatok valami dörrenést?

– De igen!

– Mi lehetett? Talán ez a szegény Walter! Kétszer is mondta nekem délelőtt, hogy öngyilkos lesz!

Kóválygott a feje. Most belépett Sterbinszky.

– Bocsánat... nem tudtam, hogy még él.

Visszalépett és gyorsan becsukta az ajtót.

A helyzet komikus volt, de Pencroft érezte, hogy itt nagyon komolyra megy a játék. Elsősorban visszahúzódott az ablakból. De a meglepetéseknek csak nem lett vége. Most kinyílt a szekrényajtó, sovány emberke lépett a szobába, kis kutya is volt vele pórázon, becsukta az ajtót, megveregette a kutyát és mosolyogva csipegette hetyke bajuszát.

– No, Benjamin?

Ennek is legszívesebben kidugná a fejét a csukott ablakon keresztül az utcára!

– Mi az a „no, Benjamin”? Talán köszönne, ha kijön valahová egy szekrényből!

A kis mopszli vidáman rágcsálta Pencroft cipőmadzagját. Ez is idegesítette.

– Idefigyelj, Benjamin. Te még mindig dühös vagy rám, de én nem haragszom.

– Ennek mindenesetre örülök.

– Szeretnélek megmenteni. Nézd, én bizonyítani tudom esetleg, hogy te nem vagy bűnös, és akkor végre is nem tehetnek neked semmit, bármit ígértél.

– Ez világos. Hát akkor kérlek, hogy ezt bizonyítsd, mert az idegeimre megy a város. Mit szólsz, hogy viselkedett ez a Gonzalez?

– Csodálod?

– Csodálom, te piszok! – üvöltött kivörösödve. – Csodálom, és addig verem a fejed az asztal széléhez, amíg te is csodálod, te gazember! Ezt mondta az öreg Sterbinszky is! Tudni akarom, hogy miről van szó!

– Szóval, még ha nem vagyok jelen, akkor sem hív a keresztnevemen – szólalt meg mögötte egy hang. Sterbinszky volt ott.

Ez a kidobás világrekordja volt, amit Pencroft produkált. Az öreg Sterbinszky csak azt érezte, hogy valami roppant erő megfordítja, valami beletolat mögötte, és már kint van, de ez még semmi, újabb rúgás után dübörögve legurul a lépcsőn!

Felállt. Búsan, sántikálva, mosolyogva nézett fel az emeleti korridoron lihegő Pencroftra.

– Hát így kell örökre elválnunk... – szólt búsan a lakáj. – Isten nyugtassa, uram...

Egy gyors ugrás mentette meg az életét, mivel a cserépen ápolt fikusz érkezett sietve a feje irányába.

– Vén hülye! Ne merészelje még egyszer ezeket mondani! – és visszament a szobába.

A fejét fogta és egy karosszékbe roskadt. Verekedni, ölni, rabolni, menekülni... Kérem! Benne van! De hogy anyanyelvén beszéljenek hozzá, és mégis, mintha a csurungaföldi bennszülöttek között lenne, ez sok! Csak tudná, ki ez az undok, cingár, pörge bajuszú a kutyával, aki a szekrényből jött.

– Nézd Benjamin, én módot nyújtok neked arra, hogy megmeneküljél. Bármilyen lehetetlennek látszik, van mód rá, hogy életben maradj.

– Ennek örülök... Kérdés, hogy mit kell tennem.

– Beszélned kell Vuperinnel. Akarsz most eljönni? Amíg velem vagy, addig semmi esetre sem ölnek meg, és én sem foglak figyelmeztetés nélkül megölni.

Rossz álom ez az egész? Vagy csakugyan ilyen nyilvánvaló és kézenfekvő a halála, illetve ennyire természetellenes jelenség az élete ebben a városban?

– Beszélj! – szólt az asztalra csapva. – Mit akarsz?

– Nézd, ha Prentin titkát megtudnád...

– Nem hiszem, hogy Prentinnek titka van! Ilyen ember elintéz benneteket, mint a baracklekvárt! Én jól ismerem Prentint.

A másik hökkenten hátralépett.

– Ez hazugság! Ez blöff...

Most jól eltalálta. Csak értene is valamit mindabból, ami történik.

– Ide hallgass, te cingár!

– Miért csúfolsz? Szólíts a nevemen, vagy itthagylak.

– Úgy szólítlak, ahogy akarlak! Mondd meg az embereknek, én nem fogok meghalni, nem tárgyalok senkivel, én azért jöttem vissza, mert leszámolok Prentinnel!

A másik idegesen állt, kimeredő szemmel. A keze reszketett, amíg a bajuszát pödörte. Mintha a kutya is megmeredt volna egy pillanatra, fogai között Pencroft cipőfűzőjével.

– Jól vigyázz, Benjamin... Itt ne blöffölj! – Súgva hozzátette: – Ez a Néma Revolverek Városa.

– Én talán azt hittem, hogy ez a Beszélő Kardok Faluja? Hülyének nézel?!

– Honnan tudod te?... Mit tudsz te?

– Mindenekelőtt az eb hagyja el a cipőmet! – Egy rúgás, és a kiskutya vonítva követte Sterbinszky röppályáját a nyitott ajtón át. – Torkig vagyok veletek! Gyáva, rongy népség! Ennyi ember úgy járkál, mint csupa beteg vénasszony! Mintha ez nem Texas lenne, hanem egy reumatikus gyógyfürdőhely! Nahát, én most eljöttem azért, hogy leszámoljak ezzel a Prentinnel!

– De, mi az alap?

– Az izé?... Hát idehallgass... – Csak tudná, mit mondjon. – Fontos? Figyeld amit mondok, és nem fogod megérteni, de ez a veleje mindennek! Ervin, mielőtt öngyilkos lett, levelet írt nekem!

Hadd mondjon egyszer ő valamit, amit nem értenek. Nesze!

– Szent Isten... – felelte a másik elhalványodva. – Ben! Ha másért nem, Hildegard kedvéért: hallgass!

És viaszsárga volt, és térdelt és remegett.

– Kelj fel! – parancsolta Pencroft, mint egy Cézár. – Megkegyelmezek. Legyen! De azután senki többet!

– Köszönöm... – mondta a másik, és elrohant és ott felejtette a kutyát.

Pencroft vagy tíz perce álldogált az érthetetlen események felett tűnődve. Arra riadt fel, hogy egy hatalmas kés repült el a füle mellett, és csörömpölve betörte a lépcsőházi ablak máriaüvegét. Hasra vágódott. A másik kés felette suhant el, és a kutya dühösen vakkantott, amint megállt mögötte a falban. Pencroft felugrott, bevágta az ajtót maga mögött. Azután a lépcsőn üldögélt. Mit csináljon? A Probatbicolt is említhette volna a kis emberek, talán jobban megijed. De hát ez nem komoly ellenség. Elég volt Hildegard.