HATODIK FEJEZET
Az egyenesben

1.

Bolibar lövése mesteri volt. A homloka közepén találta Jimet. A cowboyok csendesen álltak körülötte.

Üldözésről szó sem lehetett. Több mérföld távolságról kellett annak a hegyek közé menni, aki ide akart jutni a fennsíkot körülvevő csúcsok valamelyikéré.

– Ezentúl őrséget kell szervezni és figyelni a hegyeket – mondta George.

– Annyi bizonyos – jegyezte meg az egyik cowboy -, hogy a fiúkat, akik útban vannak, nem fenyegeti veszély. Mert ha Bolibar a hegyek között jár akkor nem leshet rájuk.

– Bolond vagy – legyintett egy másik. – Bolibar, ha egy nap előnyt ad, és kerülővel nyargal eléjük, még mindig hamarabb lehet a Halál kapujánál, mint ők a csordával.

Hozzáláttak, hogy sírt ássanak Jimnek. Az éjszaka ismét békés, nyugalmas és szép volt. A hegyek, a hold, a szelíden kérődző marhák...

Mintha nem is hangzott volna el este az a magányos lövés, amelynek nyomán befejeződött egy Jim nevű cowboy élete...

– Ezentúl – rendelkezett George – minden csirkefogót, aki Arizona felől a Tolvajok hágóján akar átmenni, fogjatok el. Kivallatjuk őket.

Szótlanul ültek a vacsoránál. Egyiküknek sem volt étvágya. Virginia az ablakon át a sötét éjszakába bámult. George a leányt figyelte.

Egy óra múlva Lonsdale elé lökdöstek valakit a cowboyok.

– Ez az ember át akart menni a hágón. Jól ismerjük. Jeff Bouling bandájához tartozott.

– Tudom – mondta Lonsdale -, Boulingot két hónap előtt Omahában felkötötték. Mit keresel erre fickó?

– Talán újabban nem szabad marhatolvajoknak erre járni? – felelte durván a fogoly.

– Nem. Mit szólsz? – mondta ravasz vigyorral George. – Nem szeretem az olyan marhatolvajokat, akik zsákmány nélkül sietve igyekeznek a hegyeken keresztül, bizonyára azért, hogy csatlakozzanak Bolibar bandájához.

– Nem tudok semmiféle bandáról. Mexikóba akarok menni. Ott mégis jobb kilátás van a boldogulásra mostanában.

– Igazad van. A jó kilátás fontos. Azonnal részed lesz benne. – A cowboyokhoz fordult. Fiúk, egy magas fára kössétek fel, ahonnan jó kilátás van.

A rablót megragadták. Most kissé elveszítette a nyugalmát.

– Mit vétettem én a Lonsdale-oknak?

– Várjatok – intett az embereknek George. Azután a fogolyhoz fordult: – Értsük meg egymást röviden. Ha őszintén megmondasz mindent, akkor elbocsátalak, természetesen Arizona felé. Ha nem, akkor felköttetlek. Egy perc gondolkodási időt adok.

Virginia szótlanul ült a helyén. Érezte, hogy könyörület, kímélet errefelé nincs. Élethalálra megy a harc. Neki most el kell felejteni azt, hogy leány. Itt elsősorban idegekre van szükség.

– Jól van, Lonsdale – mondta a rabló. – Nem hiszem, hogy ennyi ember előtt hazudjál. Ha mégis megtennéd...

– Elég volt a bevezetésből... Beszélj!!

A rabló egy másodpercig habozott.

– Tudd meg – kezdte azután -, hogy Bolibar összecsődítette ellened három állam valamennyi marhatolvaját. A Halál kapujánál gyülekeznek. Ugyanazt akarja csinálni, amit a Lonsdale-ok, de elsősorban ellenetek. Nem engedi át Mexikó felé a marháitokat. Tudja, hogy nemsokára át kell hajtani a Lonsdale-ok teljes csordáját Mexikóba. Csapdát állított nektek a Halál kapujánál. Hogy milyet, azt én sem tudom. Egy bizonyos; legalább százan vannak ott együtt, és volt idejük, hogy kieszeljenek valamit. Bolibar azt szeretné tudni, hogy ki az öccse gyilkosa. Azt hiszem, ha kiadod ezt az embert, megegyezhetsz Bolibarral... A Lonsdale-ok engem sohasem bántottak, és ha Bolibar nem pusztít el benneteket, talán még segíthettek rajtam egyszer. Ezért őszintén beszéltem veled.

Virginia az ájulással küszködött.

– Fogadd meg a tanácsomat, Lonsdale – folytatta a rabló. – Add ki nekik, aki megölte Bolibar öccsét. Inkább haljon meg egy cowboy, minthogy elkezdődjön ez a háborúság, ami sok-sok emberéletbe fog kerülni.

– A tanácsodra nincs szükségem... – legyintett George. – Kísérje ezt az embert a szerpentin út közepéig, és bocsássátok szabadon.

Egyedül maradt a lánnyal.

– Most... mit fogsz csinálni? – kérdezte Virginia.

George nagy léptekkel járt fel és alá.

– Készülünk a harcra.

– És akik elmentek... Ronny, Owen, meg a többiek?...

– Remélem, hogy kivágják magukat valahogy – felelte nem sok meggyőződéssel.

– Ha valaki... egy cowboy jelentkezne Bolibarnál... hogy ő ölte meg Bolibar testvérét...

George legyintett.

– Ostobaság... Ki vállalkozik arra, hogy vállalja a biztos halált... És... és...

George elsápadt és a szívéhez kapott. Virginia hozzáugrott.

– Apus...

Lonsdale arca eltorzult.

– Menj... Virginia... – hebegte fuldokolva, miközben egy karosszékre roskadt. – Menj vissza keletre... Úgy látszik, nekem...

A rendkívüli izgalmak szokatlan szívattakot váltottak ki. Az öregember ajka elszíntelenedett...

– Mit csináljak? – kiáltotta kétségbeesetten Virginia... – Apus...

A beteg legyintett, és nagy nehezen mondta:

– Azonnal... ha én most, akkor... azonnal menj... – csuklásba veszett, amit még mondani akart.

A torkán kaparászott két kézzel...

A lány segítségért kiáltott, pedig látta, érezte; tudta: hiába minden!

Hörgésbe átmenő suttogással ismételte Lonsdale:

– Menj... azonnal!... Ez itt... a halál... én most...

A lány minden erejét összeszedte, hogy a székről előrehanyatló hatalmas testet felfogja, de gyenge volt hozzá, és erőtlen karjaiból döngve hullott a padlóra George Lonsdale holtteste.