HATODIK
FEJEZET
Az
egyenesben
1.
Bolibar lövése mesteri volt. A homloka közepén találta Jimet. A cowboyok csendesen álltak körülötte.
Üldözésről szó sem lehetett. Több mérföld távolságról kellett annak a hegyek közé menni, aki ide akart jutni a fennsíkot körülvevő csúcsok valamelyikéré.
– Ezentúl őrséget kell szervezni és figyelni a hegyeket – mondta George.
– Annyi bizonyos – jegyezte meg az egyik cowboy -, hogy a fiúkat, akik útban vannak, nem fenyegeti veszély. Mert ha Bolibar a hegyek között jár akkor nem leshet rájuk.
– Bolond vagy – legyintett egy másik. – Bolibar, ha egy nap előnyt ad, és kerülővel nyargal eléjük, még mindig hamarabb lehet a Halál kapujánál, mint ők a csordával.
Hozzáláttak, hogy sírt ássanak Jimnek. Az éjszaka ismét békés, nyugalmas és szép volt. A hegyek, a hold, a szelíden kérődző marhák...
Mintha nem is hangzott volna el este az a magányos lövés, amelynek nyomán befejeződött egy Jim nevű cowboy élete...
– Ezentúl – rendelkezett George – minden csirkefogót, aki Arizona felől a Tolvajok hágóján akar átmenni, fogjatok el. Kivallatjuk őket.
Szótlanul ültek a vacsoránál. Egyiküknek sem volt étvágya. Virginia az ablakon át a sötét éjszakába bámult. George a leányt figyelte.
Egy óra múlva Lonsdale elé lökdöstek valakit a cowboyok.
– Ez az ember át akart menni a hágón. Jól ismerjük. Jeff Bouling bandájához tartozott.
– Tudom – mondta Lonsdale -, Boulingot két hónap előtt Omahában felkötötték. Mit keresel erre fickó?
– Talán újabban nem szabad marhatolvajoknak erre járni? – felelte durván a fogoly.
– Nem. Mit szólsz? – mondta ravasz vigyorral George. – Nem szeretem az olyan marhatolvajokat, akik zsákmány nélkül sietve igyekeznek a hegyeken keresztül, bizonyára azért, hogy csatlakozzanak Bolibar bandájához.
– Nem tudok semmiféle bandáról. Mexikóba akarok menni. Ott mégis jobb kilátás van a boldogulásra mostanában.
– Igazad van. A jó kilátás fontos. Azonnal részed lesz benne. – A cowboyokhoz fordult. Fiúk, egy magas fára kössétek fel, ahonnan jó kilátás van.
A rablót megragadták. Most kissé elveszítette a nyugalmát.
– Mit vétettem én a Lonsdale-oknak?
– Várjatok – intett az embereknek George. Azután a fogolyhoz fordult: – Értsük meg egymást röviden. Ha őszintén megmondasz mindent, akkor elbocsátalak, természetesen Arizona felé. Ha nem, akkor felköttetlek. Egy perc gondolkodási időt adok.
Virginia szótlanul ült a helyén. Érezte, hogy könyörület, kímélet errefelé nincs. Élethalálra megy a harc. Neki most el kell felejteni azt, hogy leány. Itt elsősorban idegekre van szükség.
– Jól van, Lonsdale – mondta a rabló. – Nem hiszem, hogy ennyi ember előtt hazudjál. Ha mégis megtennéd...
– Elég volt a bevezetésből... Beszélj!!
A rabló egy másodpercig habozott.
– Tudd meg – kezdte azután -, hogy Bolibar összecsődítette ellened három állam valamennyi marhatolvaját. A Halál kapujánál gyülekeznek. Ugyanazt akarja csinálni, amit a Lonsdale-ok, de elsősorban ellenetek. Nem engedi át Mexikó felé a marháitokat. Tudja, hogy nemsokára át kell hajtani a Lonsdale-ok teljes csordáját Mexikóba. Csapdát állított nektek a Halál kapujánál. Hogy milyet, azt én sem tudom. Egy bizonyos; legalább százan vannak ott együtt, és volt idejük, hogy kieszeljenek valamit. Bolibar azt szeretné tudni, hogy ki az öccse gyilkosa. Azt hiszem, ha kiadod ezt az embert, megegyezhetsz Bolibarral... A Lonsdale-ok engem sohasem bántottak, és ha Bolibar nem pusztít el benneteket, talán még segíthettek rajtam egyszer. Ezért őszintén beszéltem veled.
Virginia az ájulással küszködött.
– Fogadd meg a tanácsomat, Lonsdale – folytatta a rabló. – Add ki nekik, aki megölte Bolibar öccsét. Inkább haljon meg egy cowboy, minthogy elkezdődjön ez a háborúság, ami sok-sok emberéletbe fog kerülni.
– A tanácsodra nincs szükségem... – legyintett George. – Kísérje ezt az embert a szerpentin út közepéig, és bocsássátok szabadon.
Egyedül maradt a lánnyal.
– Most... mit fogsz csinálni? – kérdezte Virginia.
George nagy léptekkel járt fel és alá.
– Készülünk a harcra.
– És akik elmentek... Ronny, Owen, meg a többiek?...
– Remélem, hogy kivágják magukat valahogy – felelte nem sok meggyőződéssel.
– Ha valaki... egy cowboy jelentkezne Bolibarnál... hogy ő ölte meg Bolibar testvérét...
George legyintett.
– Ostobaság... Ki vállalkozik arra, hogy vállalja a biztos halált... És... és...
George elsápadt és a szívéhez kapott. Virginia hozzáugrott.
– Apus...
Lonsdale arca eltorzult.
– Menj... Virginia... – hebegte fuldokolva, miközben egy karosszékre roskadt. – Menj vissza keletre... Úgy látszik, nekem...
A rendkívüli izgalmak szokatlan szívattakot váltottak ki. Az öregember ajka elszíntelenedett...
– Mit csináljak? – kiáltotta kétségbeesetten Virginia... – Apus...
A beteg legyintett, és nagy nehezen mondta:
– Azonnal... ha én most, akkor... azonnal menj... – csuklásba veszett, amit még mondani akart.
A torkán kaparászott két kézzel...
A lány segítségért kiáltott, pedig látta, érezte; tudta: hiába minden!
Hörgésbe átmenő suttogással ismételte Lonsdale:
– Menj... azonnal!... Ez itt... a halál... én most...
A lány minden erejét összeszedte, hogy a székről előrehanyatló hatalmas testet felfogja, de gyenge volt hozzá, és erőtlen karjaiból döngve hullott a padlóra George Lonsdale holtteste.