5.

Amikor Rower és a fiatalember kiléptek a kocsmából, még teljes sötétség borult a tájra.

– Ide hallgass, kölyök! Függetlenül attól, ami közöttünk történni fog, azt akarom, hogy tudd: én nagyon megbántam, amit akkoriban tettem. Nem lett volna szabad a Tigrist bántani, miután jó útra tért. Ezt most megmondom.

Robin hallgatott.

– Ami volt, az megtörtént. Most helyt kell állni érte, és jobb is szeretem így. De van itt másvalami. A zsilip...

Csendben mentek egymás mellett néhány lépést. Már mögöttük volt a vendéglő. Robin cigarettára gyújtott.

– Mondd, te törődsz azzal, hogy itt zsilip legyen vagy nem?

A fiú vállat vont.

– Nem érdekel.

– Hát akkor figyelj: három hét múlva készen áll a zsilip. Messze vidéknek áldás. Villanyuk lesz, és bekapcsolódhatnak a keleti vasútvonalba. Ezek az alakok áldani fogják a nevemet, vademberekből polgárok lesznek, Folkston rossz nevű vadnyugati fészekből város...

Messze elhagyták a kocsmát, túl jártak Folkstonon. Robin a távolba fúrta éles pillantását.

– Itt megállunk, Rower.

– Jó.

Az öreg óriás is rágyújtott. Nyugodt volt, a gyufa nem remegett a kezében.

– Ha én nem állok az élen, akkor összeomlik minden. Egyet kérek tőled. Még senkitől sem kértem semmit.

– Nem teszem meg – felelte hidegen.

– Tudod, mit akarok kérni?

– Semmit sem teszek meg, amit te kérsz.

– Nem nekem teszed. A Tigrisek mindig szerették a nyugati embereket. Ez volt a szerencséjük. Ezért találtak mindig cinkosra. Ez a nép itt elzüllik, kipusztul, felmorzsolják az apró harcok a peon indiánokkal, elpusztul, mert nem kering benne a nagy test vére: a vasúti forgalom. Ez a zsilip villanyt, ipart, vasutat, messzi hegyvidéken jólétet jelent.

– Nem akarják.

– A rabszolgákat sem akarták felszabadítani, és az első vonatot nem az indiánok, hanem a fehérek siklatták ki.

– Mit akarsz?

– Négy hét múlva találkozzunk ott, ahol akarod; és megverekszem veled, ahogy tetszik. Akkor kész a zsilip, lesz itt katonaság, hogy őrizze, és nyugodtan leszámolok veled.

Robin sokáig nem felelt. Az arca, mint általában, valami unott szomorúsággal fordult a legsötétebb éjszakai homály felé, mintha ott látna valamit.

És csakugyan látott valamit. Egy asszonyt, aki szenved. De ezt az asszonyt csak ilyenkor és csak a sötét semmi mozivásznán lehetett élve látni.

Mert az anyja volt, akit sohasem ismert, és mindig szeretett. Furcsa szorongással érezte, hogy a vér, mely nem válhat vízzé, legalábbis hígabban csörgedezik benne. Nem rezdül a pillája sem, ha revolvert szegeznek rá, és hidegvérrel megtámad egy vonatot. De furcsa gyengédség fogja el, ha az öreg Barker kificamítja a lábát, és tehetetlen egy síró nővel szemben. Savó keveredett valahol a vérébe?

Az a leány a kezében volt. Itt áll mellette ez az öregember, akit megtörhetett volna, ha Mollyt elhurcolja vagy... megöli.

Mi ez egy Tigrisnek? És képtelen volt rá. Sokszor eszébe jut az a kedves arcú, finom leány. És ilyenkor még szomorúbb lesz.

De a legijesztőbb, hogy ez az öreg óriás itt „emberségről, villanyvilágításról” beszél... és nem tudja brutális röhögéssel azt felelni: „Mi közöm hozzá! Elő a fegyverekkel!” Csak áll és néz, és szomorú lesz, és lassanként eltűnik annak az asszonynak a képe, mert kissé halványul az ég.

Már virrad...

Rower nem szólt semmit. Hagyta gondolkozni.

– Mi hasznod van neked ebből a zsilipből?

– Semmi.

– Mit kapsz, ha elkészülsz vele?

– Tíz év múlva talán kitüntetést, és húsz év múlva elneveznek egy utcát az emlékemre.

– Akkor miért csinálod?

– Mert tudom, kell! Úgy vagyok vele, mint a Tigrisek a portyázással és rablással.

– Ezt nem értem – felelte egyenesen Robin.

– Megmagyarázom. Az apám Klondykébe ment aranyat ásni, és koldusszegényen halt meg, de ő csinálta az első kompot, fenyőkre erősített kötél segítségével a Yukon-folyón. Veszélyes, rossz vállalkozás volt. Ha aranyat keres, a legszebb lelőhelyek között választhatott volna. Az egyik nagybátyám Buffalo Bill-lel lovascsapatokat szervezett, hogy az első Pacific vasút előtt vágtatva biztosítsák a közlekedést, az apám Mexikóban egy zászlóalj indiánt szervezett Juareznek, és oldalba kapta III. Napóleon katonáit, akik Miksa császárral jöttek át Franciaországból, és engem gyerekkorom óta izgat a zsilip, hogy Folkston bekapcsolódjék a nagy keleti ütőér vérkeringésébe... Ilyenek vagyunk.

Robin ismét másfelé nézett, nem felelt.

– Most hazamegyek. Ha kész a zsilip, üzenj, hogy hol vársz, ott leszek.

Ment. Robin nem mozdult. Vagy ötven lépés távolságból még látta a hatalmas alakot, amint a lovára ült.

Rimbow és Rower kancája, ahogy eloldozták a kocsma elől, követte csendben a két beszélgetőt. Robin lova ott maradt állva a gazdája közelében, mintha ő is tűnődne mélabúsan. Nagy, csontos alakja tömör folttá domborodott a halvány derengésben.

Rower megsarkantyúzta lovát és nekirúgtatott.

Egy dörrenés...

A ló felágaskodik, és az öreg telepes kibukik a nyeregből.