4.

Délre érkeztek vissza... Tajtékzott, gőzölgött minden paripa, és az üldözők szürkén a portól, halálos kimerültséggel, eredmény nélkül érkeztek vissza. A seriff kivételével. Patterson nem adta fel a hajszát, Robin nyomát kutatta továbbra is, ott, ahol eltűnt a szemük elől, egyre halványodva, a kemény talajban, a Mount St. Flower sziklás kanyarai között.

A seriff a vacsoráját főzte. Egy holt mederben táborozott. A két magas part megvédte a hegységről fúvó szél ellen.

Ha most utolérné a fiút, még segíthetne rajta. A kocsmai lövöldözésért minden nyugati ember felmenti. Még New Yorkban sem ítélhetik el, ott sem bűn, ha valaki lő, amikor fegyvert fognak rá. Hogy agyonlőtte azt a gaz uzsorást... Ez... ez súlyos. Ezért felkötik.

De ő, Patterson, tudja az igazságot: a fiúnak őrült módon felkavarták a vérét. Gonosz ember, ha gyilkolni tud. De nem lehet elítélni, csak ha Olsent is törvény elé állítja.

Jól látta a fiú nyomát a kövek között is. Olyan szeme volt, mint valami vén indiánnak... De az üldöző csapat előtt úgy tett, mintha ő sem tudná a sziklák között felfedezi a patanyomokat. Pedig az apró törmelékek jelzik a helyet, ahol a ló patája megütötte a követ.

Nem akarta, hogy a fiút meglincseljék. Ezért az egy gyilkosságért, amire Olsen őrültsége mentő körülmény, futni hagyja. Megmondja neki az igazat a Tigris fiáról, ad kétszáz dollárt, ami nála van, és fusson a szerencsétlen, keletre.

Nem feküdt le. Vacsora után lóra kapott, és sebesen igyekezett Robin után, a sziklában kanyargó ösvényen.

Hajnalra, félholtan a fáradtságtól Backford Lane-be ért. Kis helység volt ez a Toronto River partján. Egyetlen főutcáján még nem járt ember. A seriff egy lélekkel sem találkozott útközben...

Különös, mert errefelé az emberek előbb kelnek fel, mint a nap, hiszen minden ház egy kis gazdaság, és főidénye ez a hónap a munkának... A seriffre rossz előérzet nehezedett.

Végre a vegyeskereskedés előtt megpillantott egy asszonyt, aki sietett.

– Jó reggelt – köszönt Patterson. – Hol vannak Backford Lane lakói? – kérdezte féltréfásan.

– Úton – felelte az asszony. – Egy gyilkost üldöznek. Az éjszaka érkezett, behatolt Fred Norwich házába, és álmában agyonlőtte az öreget...

A seriff torka összeszorult.

– Mi?... Hát csak úgy... belovagolhat ide valaki... és meglepi álmában az öreg trappert, mint valami gyereket?

– Ettől kitellett... A Tigris fia... Még arra is ideje volt... az áldozat vérével a falra mázolja: „A Tigris fia bosszút állt!” Ugyanis az öreg trapper vezette nyomra valamikor a Tigris üldözőit.

– Hogy... jutott be Fred Norwich házába?

– Senki sem tudja... Lövés dörrent, a kertész rohant be elsőként a házba, de valaki fejbe csapta, hogy lerogyott... Azután néhányan egy vágtató alakot láttak, de csak másodpercekre.

– Mikor történt?

– Három óra felé. Még nem volt háromnegyed, de fél már elmúlt.

Patterson nagy lélegzetet vett... Azután hirtelen eszébe jutott valami...

– Hol a postahivatal?

– Ott a kútnál...

Megsarkantyúzta a lovát, és a postához vágtatott. Berohant.

– Hé... Ki van itt?!

Egy álmos szemű fiatalember mászott elő valahonnan.

– Na... – Ez volt a köszönés és a felelet.

– Sürgönyözz azonnal Torontonba!

– Hm... minek, és ki maga... és...

– Seriff vagyok, és ha egy másodpercet késel, akkor börtönbe kerülsz! Ostoba!

A fiú dörmögve a távíróhoz ült, és jelzett Torontonnak.

Patterson diktált:

– Kezdd: Jimmy Hallt figyelmeztessék nyomban, stop. A Tigris fia útban van, hogy megölje, stop. Patterson seriff, stop...

– Megvan...

A seriff megigazította jókora ezüstóráját, és indult. A küszöbön megállt.

– Hány óra?

– Öt óra húsz – felelte a fiú, és még hozzátett: – De kérem... ki fogja ezt... megfizetni?

– Az állam. És...

Kattogás.

– Mi ez?...

– Úgy látszik, válasz – felelte a fiú, és a szalagról olvasta a jelzéseket, ahogy végigfuttatta a kezén: – „Toronton, 5 óra 18 perc, Jimmy Hallt fél óra előtt ismeretlen tettes lelőtte...”