MÁSODIK FEJEZET
1
Délutánra a környék annyira elcsendesedett, hogy Pác előmerészkedett helyéről. Teljesen kimerülten, korgó gyomorral, egyenesen Művészi Mánuelhez sietett.
Papucsban találta a nagy idealistát, aki egész éjjel dolgozott, mert néhány értékes követ kellett kiszedni foglalatukból, és amikor készen volt ezzel a munkával, a Nietzsche Zarathustrá-ját fordította spanyol nyelvre.
– Éhes vagyok, Mánuel – szólt 13. Pác kifulladtan. – Mit tudsz adni nekem?
– Mindössze két percet. Ezt tudom adni. Ezt is csak neked, mert elolvastad az Anna Kareniná-ból készült verses drámámat, amit, foglalkozásomból eredő pesszimista becslésem ellenére magasra értékelek. Ha két perc múlva még itt vagy, úgy Shakespeare-re mondom, hogy feljelentelek.
Pác jól tudta, hogy az ősz orgazda, aki olykor egy cizellált aranytárcát rongyos garasokra sem taksált, igen nagyra tartja Shakespeare-t, tehát tisztában volt a kijelentés súlyával.
– Legalább azt mondd meg, hogy miért utasítsz ki – kérdezte szomorú meglepetéssel.
– Mert kedvelem a szabadságot, mint Shelley. Ha a két perc letelt, egy megbízható óramű pontosságával értesítem a sarki rendőrt.
13. Pác nem értette a dolgot, de mit tehetett? Szépen elsompolygott. Csak éppen, mert éhes volt, felkiabált az utcáról.
– Mánuel! Nem adsz semmit?
Az ablak kinyílt egy másodpercre, megjelent Mánuel száraz, sovány keze, ledobta a Rámájana egy illusztrált példányát. Utánahajította a hindu szavak magyarázatának keskeny füzetét és becsukta az ablakot.
Mi lelte Mánuelt?... E nyájas bölcselőt, az igazi irodalom és hamisítatlan értéktárgyak kedvelőjét?
A főút felé bandukolt. A sarkon aztán megkapta a választ. Többen is ordították, és valamennyien rikkancsok voltak:
„A New York-i alvilág ismert alakja, 13. Pác Tivald borzalmas rablógyilkosságot követett el! A tettes a helyszínen aludt, azután elszökött!”
Ha azt mondom, hogy 13. Pác Tivaldban meghűlt a vér, úgy még mindig egy alapjában vidám hangulatot jellemeztem a döbbenethez képest, amellyel a sorsüldözött kasszafúró ott állt hóna alatt a reggelire kapott illusztrált Rámájaná-val és a hindu szavak magyarázatát ismertető pótfüzettel. Gyorsan megvásárolta a reggeli lapot, majd a legközelebbi kapumélyedésbe húzódva elolvasta. A következő derült ki: Ama ház pincéjében, ahol az éjszakát töltötte bezárva, egy alig kihűlt női holttestet találtak. Személyazonosságát a jelenleg még a helyszínen tevékenykedő vizsgálóbizottság nem állapította meg, de annyi bizonyossá vált nyomban, hogy a nőt egy hosszú, keskeny eszközzel szíven szúrták. A segéd-házfelügyelő (özv. Trapezovné) megemlítette, hogy egy tettes külsejű ember aludt a pincében, és ugyanez az illető elrohant, amikor rendőrt hívott. Szerencsére, a tettes a kalapját a helyszínen felejtette. A kalap bélésében egy cédula volt összehajtogatva.
Helén! Ribolttal dolgozni megyünk, hajnalra itt vagyok, ha nem, úgy mondd meg a védőnek, hogy elütött egy autó egy év előtt, és azóta nem vagyok beszámítható. Ne bőgj mindig; ha meglátogatsz, ne hozz annyi tonhalat,
Tivald
Nyomban tudták, hogy 13. Pác ez a Tivald. Kinek van még ilyen szerencsétlen neve?
A rendőrség jelenleg 13. Pác nyomában van.
Ez igaz volt. Egy rendőr állt a kapu előtt, gumibotját tűnődve forgatta, és mellette egy különös orrú úr éppen az autójából lépett ki néhány percre a gyalogjáróra, hogy lapot vegyen a rikkancstól. Csinos, negyvenes férfi volt, homlokán keskeny forradás. Pác azonnal megismerte. Az éjszakai alak!
– Elfogják ezt a gazembert? – kérdezte az idegen.
– Az egyetlen, akit biztosan megcsípnek – bólintott a rendőr. – Mert a nyomozó sohasem lehet biztos abban, hogy hol pottyan ebédnél a levesébe ez a 13. Pác.
– Hát akkor – mondta mosolyogva a másik – nézzen be ide a kapu alá, tán épp a háta mögött áll. – És jót röhög.
Essen ki a foga – gondolja Pác.
A rendőr azt feleli:
– Hát annyira még ő sem balszerencsés, hogy itt bújjon el véletlenül a kapitányság épületében. Inkább felkeresem a mentők székházát, ott ülök ma estig, és kimegyek velük minden balesethez, mert hogy azt a Pácot ma elüti valami, nem vitás...
Ez odább megy. A lapított görögorrú úr beszáll a kocsijába, és 13. Pác Tivald gyorsan elsiet a kapitányság épületéből. Hogy minden járműbalesetből eleve biztonságban legyen, a szemközti folyópart felé indul. Ebben a pillanatban heves lökést érez hátulról, szép ívben repül a Rámájana (illusztráltan), utána a hindu szavak magyarázatát szolgáló pótfüzet, és végül, de zuhanás tekintetében nem utolsósorban, 13. Pác is elszáll egy gyümölcskosár felett, majd orrán, száján landol az út közepén.
...Hogy az autóbusz nem ütötte el, az 13. Pácra nem jellemző, rendkívül szerencsés esetek egyike. Ugyanis a sofőr valamikor bravúros úrvezető és híres versenyautós volt. Hajdani bravúrjainak egyikével néhány milliméternyire a kerék útjába repülő egyén torka előtt lefékezte az autóbuszt. Sokan megtapsolták, az úrvezető könnyed mosollyal bólogatott jobbra-balra, majd kapcsolt, és beindított úgy, hogy az éppen feltápászkodó 13. Pác Tivaldot szelíden rálökte egy triciklistára, akivel ez ismét felborult.
13. Pác, mivel szerencsés napja volt, épphogy feltápászkodott, mielőtt a villamos átment volna rajta. A magánautó, amelyik vitathatatlan elsőbbséggel ütötte el, még ott állott a járda mentén, és a benne ülő úr kihajolt az ablakon. Ugyanaz a szemtelen pasas volt, aki a rendőrt kis híján ráuszította. Pác gorombán odakiáltott a furcsaorrúnak, aki már éjszaka óta a begyében van.
– Nem tud vigyázni?
– Miért? – felelte az ismeretlen és vállat vont. – Én hagytam el ma a kalapomat vagy maga?
13. Pác halálosan elsápadt és futni akart, de vagy kétszáz ember állt már körülöttük.
Az autóban ülő barátságosan intett.
– No, csak szálljon be szépen. Majd én elviszem orvoshoz, ha megsérült, vagy szóljunk inkább a rendőrnek?
Mit tehetett? Sorsa kiszolgáltatta ennek az egyénnek kényére-kedvére. Alighogy becsapódott az ajtó mögötte, odalépett az autó ablakához egy rendőr...
Vége!
– Melyiket kapta el a sárhányó?... Magát? Itt vannak a könyvei és a tízóraija.
Átnyújtotta a Rámájaná-t, a hindu szavak magyarázatát szolgáló pótfüzetet és egy negyed kiló körtét. 13. Pác az utóbbinak kissé örült, mert éhes volt.
– A körte nem ezé az úré – mondta a mellette ülő alak. – A gyümölcsös kocsijáról esett le.
A fene ezt megehetné – gondolta 13. Pác teljesen szerencsétlenül.
Az autó még vagy félóráig futott, messze a városon túlra.
Közben hallhatta a rikkancsokat!
„Pác Tivaldot hajszolja mindenki! A rendőrség felszólítja a város lakosságát, hogy ha napközben bárhol ájult vagy szerencsétlenül járt embert talál, adja át a sérültet nyomban a legközelebbi őrszemnek!”
Közben egy magányos villa elé érkeztek. Az ismeretlen úr, aránylag jóképű férfi, halkan fütyörészett.
– No, csak menjen be szépen – szólt most szelíd hangon és a villára mutatott. – Itt majd megoperálják.
– Kérem, nekem nincs semmi bajom...
A sarkon feltűnt egy rendőr.
– Hát, ha menni akar, nem tartóztatom – mondta egykedvűen az ismeretlen.
De éppen fordítva értette. Hogyha tartóztatást akar, akkor mehet. Mi lesz ebből? – gondolta keserűen 13. Pác Tivald és igen gyorsan belépett a kapun. Valami szanatóriumféle intézmény volt, ahová értek. A hallban műpálmák, gumipadló, néhány fehér ajtajú szoba. Egy ápolónő sietett át.
– Hát nézze – mondta az ismeretlen –, most maga azt teheti, amit akar, de ha mást akar, mint amit mondok, úgy természetesen felkötik rablógyilkosságért. Egyszerű, nem?
– Hogyne. És mit akar ön tőlem?
– Az életét. Holnaptól kezdve én vagyok Pencroft Tivald.
Némi megilletődéssel hallotta 13. Pác, hogy polgári nevén, Pencroftnak szólítják, és keserű rosszindulattal ezt gondolta a kínos ismeretlenről: Vajh, ha Isten adná neked, hogy holnaptól kezdve igazán te légy Pencroft. Ámen.
– Szükségem van egy körözött gyilkos habitusára. Nagy regényemet írom. Ugyanis író vagyok. És gazdag. Én öltem meg a nőt. De ez nem elég! Szükségem van arra, hogy átéljem egy bűnöző lelki életét az alvilágban! Ezért akarok 13. Pác lenni. A Nobel-díjjal együtt, remélem elnézik az éjszaka elkövetett gyilkosságot is.
– És ha felkötik önt e jelentős irodalmi esemény alkalmából?
– Vállalnom kell. De ez nem tartozik magára. Régóta figyelem magát, alakban és arcban kissé hasonlítunk. Ezt maga is látja. A szanatórium főorvosa mindkettőnkön elvégez némi kozmetikai szabdalást, és kész. Hondurasból elmegyünk, és nem lehet baj. Egyikünk sem járt rokonai és barátai körében több mind tíz éve. Ennyi idő után a legcsekélyebb hasonlóság is kétségtelenné teszi a személyazonosságot.
– És miért gyilkolta meg azt a nőt?
– Semmi köze hozzá. A színjátékot én rendeztem néhány barátommal. Ha szabadulni akar a felelősségtől, igyekezzék majd új külsejével más tájra utazni. Magának annyi esélye sincs, hogy mint gyilkos kegyelmet kapjon egy regényért.
– Miért? – kérdezte sértődötten 13. Pác. – Olvasott ön már tőlem valamit?
– Írt ön már valamit?
– Nem. De még írhatok.
– Ez esetben az én tapasztalataimra kell majd szorítkoznia, ha művét az életből akarja meríteni. Önnek holnaptól kezdve Benjamin Walter a neve.
– Nem tetszik.
– Jobban kedveli a Pácot? Mert én benne hagyom. Ha azonban elfogad egy ajándéklovat plombált foggal is, akkor felveszi a Walter Benjamin nevet. Azután alá kell vetnie magát egy jelentéktelen kozmetikai műtétnek, és néhány nap múlva pompás okmányokkal ismét szabad ember. A név nem egészen kifogástalan, de errefelé nem áll körözés alatt rablógyilkossággal kapcsolatban, mint a 13. Pác név. Nagy szó! Nem? Fel hát! Fel, Benjamin! Új élet virrad önre.
– Ne rivalgjon, uram, mert ezt nem bírom! És a régi meg az új, meg a mindenféle életem önnek legyen osztályrésze és az egész családjának!
Befelé menet azonban tetszett már neki ez a dolog. Körözés, bűnlajstrom – eldobva, mint valami kifacsart citrom! Új arcvonások! Nem csekélység!
Miféle választás állt rendelkezésére? Semmilyen. Csak az, amit a rejtélyes idegen megengedett.
Fél óra múltán a műtőasztalon volt, és amíg beszívta az altató első cseppjeit, Madge-re gondolt ismét. Milyen kár, hogy nem tudott megjavulni, miután megházasodott. Pedig, hogy akart új életet kezdeni az esküvő után!
A rossz szagtól egyre bódult, Madge most megjelent, és azt mondja:
– Látod, én azóta is úgy élek Bronxban, mint egykor, és még ma is szeretlek. Ha egyszer új életed lesz, hagyd a fenébe a régit, gyere haza, Pác-Benjamin-Walter-Pencroft-Tivald, hiszen most már nem lesz semmi gondunk, mert ilyen hosszú névvel bizonyára beválasztanak egy uralkodóház tagjai közé. Fel a fejjel ! – biztatta Madge. – A balsors csúf vizslája most elveszti a nyomodat és vakon tovább szalad a másik Pác Tivald-Walter stb. után Svédországba; a másik Pác után, aki kész remekművével biztos Nobel-díj jelölt. És a trónteremben várja őt – a másik Pácot – őfelsége, a svéd király.
Egy megtört uralkodót talál ott aki ezt mondja: Uram, öné a Nobel-díj, de mit ér vele?... Tegnap délután négykor bejelentettük, hogy Pác Tivald megnyerte ezt a díjat, és negyed ötkor kiderült, hogy a dinamit feltalálója még életében szabadalombitorlást követett el; biztosítási végrehajtást tűztek ki a Nobel-hagyaték ellen, nincs díj! Különben is: a bizottság elnöke ügyetlenül lépett le a villamosról és kificamította a lábát az adományozás okmányai pedig Bernard Shaw szivarjától meggyulladtak. Végül még arról is értesültem, hogy egy régi okirat alapján, amit tegnap délután fél hatkor találtak, uralkodóházam nem is jogosult a Nobel-díj kiosztására.
És erre ez a Walter-Tivald-Pác búsan kifelé megy a fényes trónteremből, közben megcsúszik, és természetesen kitöri a lábát. És jönnek a mentők.
Ezt mondta a narkózisban Madge.
Ekkor hangos csattanásokra ébredt. Az ő kezét ütögették, és a műtőasztalon ült, hatalmas kötéssel az orrán, száján.
– A műtétnek vége! – mondta egy szakállas ember, késsel a kezében. – Ne feleljen, mert egyetlen szótól meghalhat. Bahrmann főorvos vagyok. Úgy veszem, mintha azt mondaná, hogy örvend. Ön, tisztelt Benjamin Walter, két napig lábadozni fog, és fájdalmai lesznek. Ne törődjön vele. Úgy veszem, mintha azt felelte volna, hogy könnyű nekem. Vegye úgy, hogy azt mondtam: igaza van. Szerintem minden kozmetikai műtét marhaság, és nem is veszélytelen. Nagy sebészek mindig gorombák voltak. Én olyan nagy sebész vagyok, hogy egyszer egy beteget meg is rúgtam. Tolják ki!