26.

Edith álmosan, fáradtan mászott ki a teherkocsiból, amikor felkeltették. Már éjszaka volt. A sötét égen mozdulatlan felhők zárták el a mennybolt esti fényeit. A töltés vonala kissé levált a fekete mennybolt hátteréről.

Bill és a Vad Tülök egy-egy kezét fogva lesegítette a deszkapallóról.

– Jól van? – kérdezte Bill.

– Eleget pihentem. Frissnek érzem magam.

– Rendben van. Most már nincs komoly fáradalmakról szó. Utazunk.

A töltés felé mentek. A síneken megcsillant valami.

– Hajtány – mondta a Vad Tülök... – Holnapra vissza kellene vinni. A kőbányához elágazik egy iparvágány, ott szokott ez készenlétben állni.

– Nem állhat másutt?

– Nem. Beleszalad a vonat a sötétben.

– Világítsd ki, ha otthagyjuk valahol. Van piros lámpád... Nem érdemes már... erre jönnöd... Azután, ha velünk voltál...

A leány megértette. Aki segítségükre van az jobb, ha elmegy a környékről.

– Igazad van – bólintott a Tülök. – Majd otthagyom valahol. Nem kár. Mit kaphatok ezért, ha egy Westinghausen hajtókart négy kerékkel, fékkel és dudával nem becsültek többre húsz dollárnál...

Beültek a hajtányba. Vad Tülök előbb körüljárta a gépet egy kannával, és itt is, ott is nagy szakértelemmel olajat öntögetett a hajtány kerekei közé. Azután felült a két utas mellé, megtaszította a lendítőt, és elgurultak a sötétbe...

Csendben siklottak, egyenletes, gyors tempóban.

– Hová megyünk? – kérdezte Edith.

– Biztos helyre, ahol nem keresnek Connicted lakosai, és nem kutat utánunk a Lord... Tülöknek elmondtam mindent.

– Kelet felé megyünk?

– Előbb megállunk, azután majd... Meglátja...

Eső szemerkélt. Edith nem kérdezett többet.

Hárman ültek egymás mellett, kissé szorosan és olykor ha váltókon döccent a hajtány, a fiúba kapaszkodott. Végül Bill egyszerűen átfogta a vállát. Edith ettől nagyon nyugodt lett. Milyen csodálatos! Mintha testvére, vagy az apja lenne, olyan magától értetődő, ha megfogja, felemeli, viszi, átkarolja...

Még egyszer sem jutott eszébe tiltakozni a fiú érintése ellen. Sőt. Ha Bill megfogta, átkarolta, minden szorongás lement az agyáról, szívéről...

Egy órája utaztak a hajtányon, amikor távol homályos lámpafények tűntek fel...

– Most vigyázat... – súgta Bill.

– Ne félj...

Az eső tartós záporrá sűrűsödött. Csuromvizesre áztak. Vad Tülök teljes erőből hajtott.

– Miért vágtatsz így?

– Fél háromkor jön Denver felől egy állandó tehervonat. Addig el kell tűnni a sínről. A vezető és a fékezők látnák, hogy nem vagyunk vasútiak...

Bill megragadta a hajtókar egyik elágazó szárát, és ketten rángatták oda-vissza, Tülökkel. A kis hajtány rázkódott, csikorgott, csattant, és életveszélyes iramban gurult a sínen. Ha csak egyetlen kavics akad az útjába, úgy elrepül a töltésről, mint a kilőtt golyó.

A zápor csíkjait kirajzolva, az éjszakából két fénypont tűnt fel. Tompa üvöltés érkezett a távolból.

– A teher...

– Ne nyomjuk...

Abbahagyták a hajtást, csak éppen fogták a vasat, és Vad Tülök egyenletesen nehezedett lábával a fékre.

Csikorgás. A kerék letapadva csúszott, egy csettenés: behúzták a kéziféket.

– Gyorsan le.

Miközben kiugrottak az ülésről, Vad Tülök elővett valamit a lába mellől. Öngyújtó lobbant, azután vörös fény látszott, és a „tilos” jelzésű lámpát odaakasztotta a kocsi elejére.

...Elindultak az esőben. Vaksötét, szabálytalanul elszórt fákkal, bozótokkal benőtt tájon jártak.

Hol vannak?

Bizonyára Kindlow-ban, ahová a lovakat küldte Bill, gondolta Edith. A becsapott rablók majd továbbmennek, ők pedig...

Mi lesz velük?...

Bill fogta a karját, mert botladozott a sárban, és az orrukig sem láttak.

– Menj előre! – mondta Tülöknek. – Én lassabban követlek Edithtel.

Hallotta, amint Tülök elsiet, és káromkodik, mert egy fatörzsnek ütközik... azután elnyelte a sötét...

– Hová megyünk?

– Bízik bennem?...

– Miért kérdezte ezt?

– Mert ha bízik, akkor ne kérdezzen. Rossz taktika lenne tőlünk, ha állandóan előre tudná azt, amit teszünk. Legjobb, ha az idegeit kíméli, amennyire lehet... Ne kérdezzen, ne gondolkozzék... Jöjjön szépen, és lesz, ahogy lesz... Hoplá!...

Felkapta a leányt, mielőtt a sárba bukott volna.

– Óvatosan kérem, ezekkel a lábakkal. Volt egy unokahúgom, aki élete végéig olyan orral járt, hogy paradicsomnak nézték, mert egyszer megbotlott a lépcsőházban, és tíz fokon csúszott végig arccal.

Ismét a csuklóját fogta, és halkan fütyörészett.

Kemény talajon jártak, de nagyon csúszott... Agyag lehetett.

Valahonnan szekérzörgés zavarta a csendet. Bill nyomban megállt. Beszélgetést is hallottak.

– A földre...

Engedelmesen végigfeküdt a sárban.

– Csússzon mögöttem...

Jobbfelől is hangok közeledtek. Úgy látszik, beértek valahová... Kindlow?

– Felállni... Futni szorosan mögöttem, mert fák között leszünk...

Csodálta, hogy Bill lát a sötétben. Mert látnia kellett. Fák között szaladtak, néha hozzádörzsölődött egy-egy nedves törzshöz.

– Au!

Egy kiálló gyökérbe ütötte a lábát, és féltérdre esett. Éles fájdalom hasított a csontjába. Meghallhatták a kiáltást, mert hangok és lépések közeledtek.

– Arra... mintha kiáltott volna valaki...!

– A csodába! Ki lehet?

Félig eszméletlenül a fájdalomtól, érezte, amint a fiú felragadja könnyedén, és lábujjhegyen, nagy szökellésekkel menekül a fák között, olyan biztos ugrásokkal, mintha fényes nappal lenne.

– Az ördög jár erre! Hallod, Jeff? – mondta most valaki tisztán, élesen.

– Tán inkább valami tolvaj?!

Most Bill megállt vele egy domb mögött.

A tenyerét egy pillanatra a leány szájára helyezve, jelezve, hogy még a lélegzetvételét is halkítsa le...

A zápor zuhogott, a lépések eltocsogtak valamerre, és csendes lett minden. A fiú le akarta tenni.

– Nem bírok tovább menni... – suttogta Edith, mert a térde iszonyúan fájt.

Bill szó nélkül tovább vitte. Ömlött róluk a víz. A nő arcára vastag, csapzott csomókban lógott a haja... Házat pillantott meg, amikor már közvetlen a falánál voltak... Ajtó nyikordult... Fülledt szagú sötétbe értek...

– A hölgy azonnal dobjon le mindent magáról. Vidd ide a másik szobába – mondta a Vad Tülök. – Száraz ruhát készítettünk a számára.

Még egy árny látszott Tülök mellett egészen elmosódva, a sötétben. De ez nem szólt semmit. Texas Bill felemelte Edithet, bevitte valahová, és a pokrócra fektette.

– Keresse össze a ruhadarabokat. Nem lehet lámpát gyújtani... Azonnal vesse le ezt az ázott holmit... Magára hagyom...

Lehet, hogy véletlen érintés volt, de az is lehet, hogy nem... A fiú keze végigsiklott az arcbőrén...

Az ajtó nyikordult...

Sajgó lábbal, kimerülten összekeresgélte a ruhadarabokat és magára kapkodta. Valami vastag szárú bőrnadrág, gyapjúing és kabát volt odakészítve. A lába nagyon fájt. Kimerülten végigdőlt a pokrócon...

A szomszédos szobából suttogást hallott... Virradt... Lehunyta a szemét, de nem soká alhatott, talán negyedórát és felriadt.

Világos volt. Hol van? Egy szekrényre tévedt a pillantása, amelyen hatalmas tábla függött:

BELÉPÉS CSAK TAGOK SZÁMÁRA

Most felismerte a szobát is...

Connictedben volt. Buldognál. A tűzfészek kellős közepén.