4.

Hajnalodott.

Hilton mindent elmesélt a leánynak, hogyan jöttek a hegyek között bujkálva, hogyan történt az orvtámadás.

– Őrült ez a fiatalember, nem is vakmerő. Épeszű ember ilyesmire nem vállalkozik. Molly szinte felsikoltott, amikor Hilton elmondta Robin futását a revolvergolyók pergőtűzében.

– És... az üldözőt nem látták? Egy pillanatra sem, Mr. Hilton?

– Én láttam, de igazán csak egy pillanatra. Miközben a kísérőm a második szikla mögé futott... Akkor találtam el... Kibukkant a feje egy gránittömb mögül...

– Milyen volt... az arca?

Hilton megborzongott.

– Sohasem felejtem el. Furcsa, ritkás ősz bajusza volt, a fél szemöldökét lepörkölhette valami, és gondozatlan, borostás szakáll... De Miss Rower! Rosszul van?!

Molly megnyílt szájjal, tágult szembogárral meredt rá, mintha kísértet volna. Közben fényes reggel lett. Barátságos napfény ömlött el a farm udvarán, és sokféle madárhanggal telt meg a szoba.

– Parancsol... vizet?...

De a leány csak állt... nem szólt, azt az arcot nézte a levegőben, valahol.

– Jöjjön! – kiáltotta azután hirtelen. – Kérem... jöjjön... azonnal... Szent Isten!

Egyenesen Patterson szobájába vezette a mérnököt.

A seriff már a gyógyulás útján volt. Régen felébredt, és éppen a pipáját tömte. Ha egészséges, akkor a hajnal már a szabadban találja.

A leány elmondta sorjában az éjszakai eseményeket. Patterson majd kiesett az ágyból, amikor meghallotta, hogy Robin a farmon járt.

– És hagyta, hogy elmenjen?

– Igen! – felelte izgalmában kiáltva Molly. – Igen! Mert eddig csak hallották a szörnytetteit, de ha látták, akkor mindig segített éppen valakin. Magán is segített! Miért lőtte le, ha azután megmentette?

– Hogy harcképtelenné tegyen? De Clayton mérnökkel nem volt ilyen kíméletes. És Rowerrel sem.

– Lelőhette volna orvul apát is, amikor belopódzott. Öt embert ártalmatlanná tett, elrabolta a mérnököt, és nem gyilkolt!

– Beláthatja, Miss Rower, hogy mindez nem valami meggyőző, ha mondjuk a bíró elé állítják. Én valamikor szerettem azt a fiút, és magam sem hittem volna... De hát mivel indokolja? Ki ölt? És miért vállalná Robin, ha nem ő volna?

– Mr. Hiltont kétszáz peon és valamennyi folkstoni várta a Countryból vezető úton. Ma éjjel hozta egyedül, és ha érdekli, hogyan...

– Ahogyan nem sok férfi lenne képes rá az Államokban, ezt elhiteti, Mr. Patterson – szólt közbe a mérnök.

– Ismételje a seriffnek kérem, amit nekem elbeszélt. – kérte Hiltont Molly. Hilton elbeszélte az eseményeket, ahogy lejátszódtak Cubsontól a Rower-birtokig. Patterson felkönyökölt, és kifürkészhetetlen arckifejezéssel hallgatta. A „csel”, amelyben Robin, mint élő céltábla magára vonta a láthatatlan ellenfél revolvertüzét, ezen az arcon is előidézett egy rándulásnyi meglepett csodálkozást.

– Azt mondja el, amit akkor látott – szólt közbe Molly -, amikor eltalálta az ellenfelet.

– Ijesztő arcú, fél szemöldökű, macskabajuszú, borostás fej.

Egy koppanás hallatszott.

Patterson szájából kihullott a pipa.

– Mit mond?! Ember, maga csak álmodta tán...

Hilton vállat vont.

– Nem láttam azelőtt soha ezt az arcot. Nem is emlékeztet senkire.

A seriff kétkedve nézett, hol a leányra, hol a mérnökre.

– Nem hallotta még soha a Tigris nevét?

– Mint képletes elnevezést, nem hallottam még. Két hét előtt érkeztem a New York-i főiskoláról Denverbe...

A seriff a szék karfájáról odahúzta a kabátját, régi, nagy bőrtárcát vett elő, és egy fényképet mutatott Hiltonnak.

A Havannában készült felvétel volt a Tigrisről, a ravatalon.

A mérnök felkiáltott:

– Ez volt! Egy pillanatra láttam, de akár megesküszöm rá! Ez volt az a bajusz, a szemöldök!... Csak nem ilyen beesett, sovány az arca! Esküszöm...

Döbbent csend volt. A seriff megnedvesítette nyelve hegyével a száját.

– Csakugyan... itt valami különös van... ebben az ügyben... Kár, hogy nem bírok azonnal felkelni.

Ismét megfordult az agyában, hogy elmond Molynak mindent Robinról. De a fiún nem segít, és Jeff Olsen nagy bajba keverednék, szegény öreg bolond.

– És – fejezte be hangosan a gondolatait – Tex Brandon, a vén uzsorás, Jimmy Hall és Fred Norwich az ő lelkén száradnak, akárhogy is áll az ügy...

Molly felállt. A szeme furcsán ragyogott.

– Én ezt nem hiszem. Semmit, de semmit sem hiszek, amiből az derül ki, hogy Robin rossz ember.

– Pedig a tények, Miss Rower... Ámbár, ahogy a mérnököt idehozta... És a tanácsát is megfogadnám Mr. Rower helyén. Ha azt hiszik hogy nincs mérnök, akkor nem félnek, hogy felépül a zsilip, és megnyugosznak. Titkolni kell.

– Mr. Patterson... – mondta Molly – derítse ki az igazságot. Robin vállalni akarja az apja bűnét, és ártatlan. Tudom! Érzem.

A seriff közben ismét felvette a pipáját, és rágyújtott. – Jól van, Miss Rower. Igazságot derítek erre az ügyre, ha lehet...

Molly arca lassanként ismét elkomorodott. „És azután? – kérdezte magában. – Ha nem gyilkos?... Mit várok, mit remélek? Hiszen...”

Tigrisvér!