2.

Az egykor ragyogó, tiszta Wheeler-tanya, most inkább útszéli csárdára emlékeztetett. A közelben még látható volt a hajdan nagyszámú személyzet leégett blokkházának romja. Az üszkös szeméthalmot nem takarította el senki. Személyzet már úgysem kellett ide. A leromlott, csekély számú állatállomány elszórtan legelészett a gazzal és dudvával benőtt sovány réteken. Egy szál cowboy őgyelgett köröttük. Nem volt itt mit gondozni, nem volt mire vigyázni, sivár, értéktelen pusztulásnak indult kisbirtok lett Nevada állam legszebb mintagazdasága.

A ház három lakója mindössze két szobát használt, a többit lepte a por, a moly és a pókháló. A padló deszkája recsegett és hajladozott, a lépcsők nyikorogtak.

Az egyik szobában meglehetősen elhanyagolt külsővel ültek együtt a letört tulajdonosok, Jenkins társaságában. Csak Lindsay, ez a hatalmas elbizakodott ember fordított némi gondot a külsejére. Viszont két társán meglátszott az elmúlt évek minden megpróbáltatása, hiábavaló küzdelme, és amit gondosan titkoltak egymás előtt: halálfélelmük a Véres Tomtól, aki hét cimborájukat küldte a másvilágra. Arcukon, szemükön, bizonytalan idegesség ült. Borotválatlanok, rongyosak és piszkosak voltak.

– Ez nagyon érdekes – mondta Lindsay -, szóval a Véres Tom békét kötött Nevada állammal?

– Ahelyett hogy elfognák és felkötnék! – kiáltotta dühösen Corner.

– Csak hidegvér uraim. Nevada állam megkegyelmezhet neki, de mi nem írtuk alá a megállapodást – mondta Lindsay.

Egy pillanatra értelmetlenül néztek rá.

– Ha jól értettem a fivérét nem tartóztatják le és ő ezért kénytelen lesz fegyvertelenül járni. Tehát ha szembetalálkozunk vele, minden kockázat nélkül lepuffanthatjuk.

– Kitűnő!... Le kell puffantani a gazembert – lelkesedtek nyomban Corner és Bronson. – Ezenfelül nagyon ránk fér, hogy végre legyen tízezer dollárunk, amivel kezdhetünk valamit.

Jenkins meghökkent.

– Hogy érti ezt?

– Magának jobban kellene tudni, mint nekem. A Véres Tom fejére tízezer dollár van kitűzve. Egyszerűen nem vesszük tudomásul azt, amit nem is mondtak meg senkinek, hogy Véres Tom ellen az eljárást felfüggesztették. Megkeressük azt a kölyköt, kap egypár darab ólmot, azután beszolgáltatjuk a hatóságoknak és kérjük a jutalmat.

– Nagyon jó gondolat – helyeselte Corner -, hiszen sohasem láttuk még az arcát.

– Magunkkal visszük a porszívóügynököt – mondta Lindsay. – Útközben Tanasso felé beérjük a Véres Tomot és ezt az ügynököt valahogy rábírjuk, hogy leleplezze előttünk. Elég, hogy megmutatja nekünk, a többi gyerekjáték, miután Véres Tomnak nincs fegyvere.

A szóban forgó ügynöknek ez idő tájt a helybeli patikus preparált vattával igyekezett az orrvérzését elállítani. Az arc többi zúzódását már ellátta flastrommal. Mr. Holborn abból az alkalomból szerezte sérüléseit, hogy a délelőtti órákban felkereste Mr. Farlane-t, mint a helyiség legtekintélyesebb polgárát és megkérte hogy bemutathassa a „Sátán” gyártmányú porszívót. Hivatkozott arra is, hogy a seriffnek kettő van belőle, és udvariasan felajánlotta szolgálatait minden vételkényszer nélkül.

Lehet, hogy a kapu előtt nem szórták fel homokkal a síkos követ, vagy lehet, hogy az ügynök (mint ő állítja) megbotlott valamiben, annyi mindenesetre bizonyos hogy Holborn meglehetősen nagyívű lendülettel hagyta el Farlane házát, és csúnyán orra esett. A gyógyszerész azonban ismét rendbe hozta az arcát, és az ügynök aránylag vidáman távozott, miután megszokta, hogy jelentéktelen incidensek ne hátráltassák működésében.

Valaki megszólította az utcán:

– Egy szóra, Mr. Holborn... Azt hiszem megismer?

– Hogyne! A vendéglőben a szerencsétlenségnél volt szerencsénk. Ön a seriff segédje, Jenkins.

– Velem kell jönnie. Mr. Gibson azt mondta önnek ma délelőtt, hogy a Véres Tom ügyében senkivel se érintkezzék...

– Igen – ment bele gyanútlanul Holborn a csapdába. Részint tudta, hogy Jenkins a seriff segédje, részint egy olyan beszélgetésből idézett, amiről Holborn szerint csak a serifftől tudhatott. – Biztosíthatom, hogy én eddig is a legszigorúbban betartottam az ígéretemet.

– Ez iránt nem merült fel kétség. Azonban Mr. Gibson egy szívességet szeretne öntől kérni. Nekem figyelnem kell, hogy Véres Tom valóban megtartja-e, amit ígért. De én nem ismerem ezt a rablót személyesen. Úgy beszéltük meg Gibsonnal, hogy elviszem magát is Tanassoba. Ugyanis ott fog letelepedni a Véres Tom. Ha maga felismeri, majd megmutatja nekem, és akkor én észrevétlenül figyelhetem ezt az embert, néhány barátommal. Cserébe Mr. Gibson elsőrangú ajánlásokkal látja el a porszívóit illetőleg, Kaliforniában éppen olyan eredménnyel dolgozhat majd, mint itt.

– Ettől még nem riadnék vissza – mondotta Holborn, és óvatosan az arcához nyúlt -, de tudja, a lovaglásban nem érzem magam elég erősnek. Életemben talán tízszer lovagoltam, és állítólag nem vagyok rátermett erre a nemes sportra.

– Egy nyugati ügynöknek bele kell jönnie ilyesmibe.

– Igaza van.

– Örülök, hogy megértjük egymást. A férfi legyen edzett. A Nyugaton nem jó, ha valaki nagyon érzékeny a testére.

– Ezt tapasztaltam...

– Mi lelte az arcát?

– Megütöttem. Üzemi baleset. Nem vagyok még tisztában, hogy mi az egyenáram és váltóáram.

– És megütötte?

– Nem. Csak kidobott... Szóval rendben van. Ha lesz olyan kedves mérsékelten heves természetű paripát szerezni, akkor önnel tartok.

– Rám bízhatja...

...Két óra múlva egymás mellett ügettek a dombok között, és az ügynök úgy rázkódott lovaglás közben a nyeregben, mint akinek hideglelése van.

Az északi országúton három lovassal találkoztak... Milyen csodálatos véletlen, Mr. Jenkisnek régi ismerősei: bizonyos Lindsay, Bronson és Corner farmerek. Miután a három ismerős is Tanassoba lovagolt, együtt folytatták az útjukat.