6.

Mikor Tom hátranézett és látta, hogy üldözői elmaradtak, nem csökkentette a vágtatást. Abba az irányba lovagolt, amerről a szellemet látta.

Fernandez!

Ragaszkodott ehhez a feltevéshez: a Nevada Szelleme senki más, mint Fernandez! A fehér holdfény, ami a legkipróbáltabb vadászt is akadályozza abban, hogy célozzon, még nagyszerűbbé tette a Szellem két találatát. Nem lehetett messzebb százötven méternél, csak a vakító holdfényén keresztül tűnt olyan ködösen távolinak.

Hamarosan megtalálta a lónyomot a nedves földön. A világos éjszakában le sem kellett szállnia a lóról, hogy kövesse, olyan mélyen és határozottan látszott a patkók helye.

A szellem nyomában nyargalt!

Vagy két mérföld után csodálkozva látta, hogy nagy ívben visszafelé kanyarodik a nyom. De az indián nem tűnt fel többé. Látszott, hogy a lova sokkal jobb, mint Tomé. De még mindig tiszta és kivehető volt a nyom. Semmi kétség... Egyenesen a hegységnek tartott. Világosan látszott, hogy a szerpentinen indult neki a hegységnek. Tom követte.

Eleinte, amíg a talaj homokos volt, jól látta a nyomot. Ahogy sziklásabb lett a talaj, Tomnak le kellett szállni és minden éleslátását összeszedni, hogy követhesse a Szellemet.

A Kereszt Tető csúcsának lejtőjén volt.

Lépésről lépésre haladt. Patkónyom már nem is látszott. Csak azt figyelte, hogy merre van frissen leütött szikladarab a földön. Mesteri munka volt. Meg kellett találnia, hogy a ló patkója hol csiszolt le egy-egy kődarabot az egyenetlen talajról.

Egyre feljebb és feljebb ment. Jobbra nagy harsogással, ezer méter magasról zuhogott alá egy vízesés a völgybe. Hajnalra elérte a tetőt és itt újra megtalálta a ló patkójának lenyomatát a szegényes, harmatos talajban.

A kis fűszálak, amelyeket letaposott a ló, még nem emelkedtek fel. Ebből Tom tudta, hogy egy órával sem előzhette meg itt a Szellem. Az élő fű hamar kiegyenesedik. Azután ismét sziklás részen tűnt el a patkó nyoma és egyszerre...

Egy kis ház mellett ott látta kikötve a fehér hatalmas kancát!

Óvatosan az ablakhoz lépett. A szoba üres volt.

Belépett a kunyhóba. A tűzhelyen magasan lobogott a láng. Hús volt odakészítve és egy serpenyő. A sarokban egy fegyver állt a falhoz támasztva...

Egy 7.65 Mauser!

Tom felvette. Két golyó hiányzott belőle...

Csak most tudta igazán, hogy mennyire vasból vannak az idegei. Percek előtt itt volt a kunyhóban a Nevada Szelleme!

És ő ugyanazt a jeges nyugalmat érezte belülről, ugyanazt az acélos önbizalmat, mintha csak egy mosómedve nyomában lenne.

Kilépett a kunyhóból. A lehajlott fűszálak mutatták az indián nyomát... Virradt. Rőtszínű és sárgás sugárzással terült végig a nap előhírnöke a Kereszt Tetőn és a szomszédos hegyláncok beláthatatlan sorozatán. A szellem nyomán egy sziklaüreghez érkezett. Az üreg fenyegetően, sötéten, némán tátongott előtte... Belépett. Kimeresztve a szemét, a falhoz lapulva haladt, nesztelenül, óvatosan. Egyik forduló a másik után... A barlang alapja lejtősen haladt, egyre meredekebben kanyargott lefelé, mintha a hegy belsejébe vezetne a barlang.

Ahogy a sziklafal mentén haladt, érezte, hogy nedves a folyosó oldala is... Egy újabb forduló után megállt. Mintha lépésék neszét hallaná... Igen, igen... valaki óvatosan jár előtte.

– Fernandez állj meg! – kiáltotta harsányan. A boltozatos sziklafalak között ijesztően zengett a hangja. Senki sem felelt és távolról ismét halk léptek nesze hallatszott...

Sietett. Elmosódó zúgást hallott. Mintha nagyon messze egy dinamó működne... Azután egyszerre elveszett lába alól a talaj és zuhant...

Egy átvillanó gondolat: Vége!

Vagy nyolc métert zuhanhatott, amíg leért. Az a tizedmásodpercnyi irtózatos érzés is átjárta, amit a magasból földet érő ember érez, mielőtt összetörné a tagjait.

De nem ez történt.

Rugalmas alapra esett, amely feldobta újra. Kifeszített ponyvára hullott... Négykézláb kúszott előre... Hamarosan a szélére ért. Miután megpróbált óvatosan lelépni, földet ért a lába. A ponyvát körülbelül egy méter magasságban feszítették ki, a talaj felett.

Távoli zúgást hallott állandóan. Minden nedves volt körülötte: a szikla, a vastag ponyva és víz csepegett föntről is a nyakába.

Ezt ügyesen csinálták! Itt van a hegy belsejében, ahonnan visszafelé nyolc-tíz méteres sima fal zárja el az utat. De hová tűnt az indián? Ha innen nincs kijárás és Fernandez fent meghúzta magát egy sziklamélyedésben, akkor elég, ha a mesztic egyszerűen visszamegy a lovához és elnyargal. Tomnak itt nyomorultul el kell pusztulnia.

Vaktában ment előre. A talpa alatt száraz, kemény valami töredezett, minden lépésnél, hangos reccsenéssel...

A fordulónál halvány világosság látszott és közelebbről hallotta a tompa zúgást. Mintha az üreg kijárásához közeledne!

Tágas barlangba ért.

Most megpillantotta a távoli, halk zúgás és a beszüremlő fény okát... A folyosó nem vezet tovább. A fal félkörben elzárta mindenfelé az utat, csak balra volt egy hatalmas nyílás. De ez a kijárás éppen olyan áthághatatlan volt, mint a legvastagabb szikla. Az Alder-Spring vízfüggönye hullott le előtte. Az ezerméteres mélységből felhallatszott a vízesés tompa, távoli zúgása. Ez a nyílás körülbelül a hegy közepén volt. Idáig jött le a csúcsról. Odalépett a nyílás széléhez. Félméternyire előtte ömlött a vízfüggöny, ez engedte át a halvány tejszínű fényt, amely árnyékokkal játszott most a fiú arcán a zuhanó víz ritmikája szerint cikázva. Ha csak előrehajtja a fejét, a vízesés összetörve dobja le mélységbe. Jobbra-balra sehol egy talpalatnyi kiugrás, a pattanó cseppektől simára csiszolt bazalt falon...

Tom visszalépett a barlangba. A világosságtól kissé elvakultan tapogatódzott körbe de csak zárt, nedves falakat érintett a keze. A barlang hátsó boltozata alatt, nedves, nyirkos, furcsa tapintású felületet talált. Kemény volt és mégis érezte, hogy nem kő... Azután egyenletes mélyedések következtek... Ugyanilyen volt lent és fent, mindenfelé a keze alatt.

Mi ez?

Hirtelen rádöbbent. Sok-sok, rendbe rakott kis zsákokban, arany!

Az öreg Shiwán kincse!

Végig a fal mentén, olyan magasságban is, ahová a keze már nem ért el, kis vászonzsákok sorakoztak...

Már látta is a zsákokat, mert a szeme ismét hozzászokott a félhomályhoz. Némelyik elrohadt és a kifolyt aranypor, kis zöldes halomban rakódott le a földön. Levett néhány zsákot, befúrta kezét a hézagok között, talán valahol megérzi a falat és a zsákok mögött nyílás lesz... De ameddig a keze elért, pedig válláig nyomakodott be a zsákok közé, mindenütt újabb és újabb sorok közé tapintott.

Felbecsülhetetlenül sok aranypor van itt felrakva!...

Hihetetlen kincs!... Arany... mindenütt arany... Mennyi vér, mennyi hiábavaló keserves kínlódás, remény és boldogság fűződött ezekhez a zsákokhoz, amelyeket Shiwán évtizedeken át gyűjtött itt össze áldozataitól...

Újságpapírt vett elő a zsebéből és meggyújtotta az öngyújtójával.

A fellobbanó papír lángja kivilágította a barlangot. Látszottak a félelmetes tömegben egymásra rakott kis zsákok, a sötét falak, amelyeken sehol egy nyílás és...

...És most azt is megértette, hogy mi reccsent olykor a lába alatt.

Csontok! Fehér, emberi csontok hevertek mindenfelé!...

Néhányan az elmúlt tizenhat esztendő alatt idáig már eljutottak a kincs nyomában. Megtalálták az aranyat, azután örökre az övék lett... Az ellobbanó papír világánál, lidércnyomásszerű mozdulatlan összhangban látszottak rövid időre:

Az arany és a csontváz!...

Most már körülbelül sejtette, hogy mi vár rá. Leleményes emberek, akik idejutottak, lassú keserves éhhalállal múltak ki és nem találták a kijárást.

Nincs kijárás. Lezuhanni lehet a magasból, de felmenni, a tíz-tizenkét méteres sima falon lehetetlen...

Leült és cigarettára gyújtott.

Most hát meg fog bűnhődni a sok vérért. Ha bűnösek voltak is az áldozatai. A vér, a bosszú, mégis valahová idevezet, ez világos. Talán, ha előbb megismeri ezt a lányt... Talán minden más lenne most...

A padmalyról egy kövér csepp pontosan a cigarettája parazsára esett. A piros folt egy sistergéssel elmúlt. Ült és nézte a zizegő víz homályos üvegekre emlékeztető függönyét.

– Tom Wheeler...

Felugrott!

...Tisztán hallotta ezt, és mégis mintha a halkan zúgó víz mögül, meghatározhatatlan helyről jönne a hang...

– Tom Wheeler, hallasz engem?...

Honnan ér ide a hang? Ő a víz zizegésén túlról hallja. Olyan fojtottan, mintha a földből jönne, de az is lehet, hogy súgja valaki mellette. Tónustalanul elmosódó, irány nélkül érkező hang volt...

– Megölhetnélek és megérdemelnéd. Üldöztél, miután megmentettem az életedet... Ez hálátlanság...

A félhalk, gazdátlan beszéd, visszhangosan zengett a nedves boltozatok között... Tom nem hitt a szellemekben, de ez földöntúlian megfoghatatlan hang volt.

– Arthur Wheeler jó volt hozzám. Ezért még egyszer meghálálom a fiának, amit tett. Az egyetlen ember leszel, rajtam kívül, aki élve kijött innen...

Most végre neki is megjött a szava:

– Az apámat ártatlanul megölték! Te megmenthetted volna.

Csend támadt.

– Csak akkor értesültem róla, mikor már meghalt.

– Hagytad, hogy becstelennek tartsák!

Egész halkan, mintha Tom fülébe suttogna, olyan szomorú, leheletszerű válasz érkezett a sötétből:

– Nem tehettem mást... – A hang kissé megerősödött. – Tom Wheeler... végy magadhoz aranyat...

– Fernandez! Nem kell a mocskos, véres aranyad... – Ismét csend lett. Úgy látszott, az indián gondolkozik. Azután a víz zizegésén átszűrve egy sóhaj hallatszott, gondterhelt, szomorú sóhaj, majd a hallott hang ismét megszólalt:

– Kiengedlek innen, ha megesküszöl apád emlékére, aki a barátom volt, hogy nem kutatsz tovább utánam.

– Nem lehettél apám barátja, mert rajtahagytad száradni a mocskot. Ne engedj ki innen Fernandez, mert nem nyugszom addig, amíg megkötözve a bíró elé nem vittelek, hogy számot adj az apám becsületéről.

Visszaült a földre, és cigarettára gyújtott. Ó, ebben a bátorságában, amivel visszautasította az ajánlatot, volt némi életundor is. Lelke legmélyén talán nem bánta volna már a halált, utálta a settenkedést, a bosszút, az üldözést, a vért és az aranyat.

Csend volt. Szóval Fernandez elment. Itt hagyta őt. Igaza van... Bolond lenne, ha egy veszélyes ellenséget kiengedne a markából. Fernandez megmentette őt egyszer, ma éjjel. És egyszer megöli. Kiegyenlítette a számadást.

– Tom Wheeler... légy hát szabad. Nem félek tőled.

– Add vissza az apám becsületét!

– Azt fogom tenni, amit az én helyemben te is tennél... Menj a barlangnyílás jobb oldalához, nyúlj fel a kezeddel, amíg egy kiálló sziklát találsz, húzódzkodj fel, amíg rá tudsz térdelni, feletted újabb kiugró lesz, a kinyújtott kezed magasságában... Ezen is húzódzkodj fel...

A hang elhalt. Mire Fernandez az utolsó szóhoz ért, Tom csodálatos fürgeséggel, szinte két mozdulatnak tetszett az egész: már ott térdelt a barlangnyílás jobb oldala felett kiálló, kis sziklán. Ez a kiugró csak éppen annyi helyet hagyott, hogy az egyik térdével elférjen rajta. Sok-sok hasonló szikladudor volt a barlangban. Senkinek sem juthatott eszébe, hogy egy ilyenre felkapaszkodva valahogy megszabaduljon. A Szellem utasítása szerint a feje fölé nyúlt, ahol újabb lapos kis szikladarab állt ki. Mikor fejével két kapaszkodó keze közé ért, tudott mindent. Ettől a második kiugrótól jobbra halvány fényt pillantott meg. A fény innen látszott, a keskeny nyílás a barlang homlokzatából előredőlő bazalttömb oldalában volt. Csak kis hasadék volt, éppen annyi, hogy a homlokzat mögé lehessen siklani.

Bepréselte magát a hasadékba és szembekerült egy üreggel, amelyen át megpillantotta az eget. Csak annyi hely volt itt, hogy hason csúszva előrejusson a nyílásig. A nyílás előtt is víz folyt le, vékony sugarakban. Kidugta a fejét. Közvetlen alatta és kétoldalt mellette zuhant le az Alder-Spring roppant víztömege, amely porrá törve harsogott lent a mélyben. De erre a kis részre csak néhány csepp hullott. Felnézett. A nyílás felett sziklapárkány meredt előre, ezen megtört a lezuhanó víz, hogy sokkal lejjebb egyesüljön újra a két sugár, valószínűleg a barlang nagyobb nyílása előtt. Ez a kis rész a párkány védelme alatt állott. Épp annyi hely volt hogy kicsúszhasson. Egy pillanatig szédülten állt ott a vízesés közepén, mindössze néhány méternyi szikla óvta a feje felett, ebben a szédítő magasságban. Most megértette azt a furcsa fátyolozott hangot, amellyel a Szellem beszélt. Ezen a kövön állt és hangja kívülről tompítva ért a barlangba a mellette lehulló víz zajától.

Jobbra, ha egészen a sziklához lapult, áttehette a lábát egy másik kőre, amely oldalt és hátrafelé elkanyarodott a lehulló víz mögött. Miután átlépett erre a kiugróra, keskeny ösvény nyílt meg előtte és néhány ugrással kiért az Alder-Spring zuhataga mögül.

Elgondolkozva ment fel ismét a tetőre. A fehér mén már nem volt ott. A kis indián ló békésen legelészett. Fáradtan ült a nyeregbe és elindult lefelé... Egész napját lovon töltötte, inge foszlányokban lógott és vállsebe, ahol a golyó súrolta, kissé gyulladásba jött. Elgondolkozott. Az bizonyos hogy Fernandez innen valahova Tanasso környékére tér haza, hiszen Arthur Wheeler itt akarta keresni. A tetőn nem lakik, az látszott a kunyhón. Valahol lejjebb kell egy szállásnak lenni, ahol megbújhat, ahonnan váratlanul lecsaphat a síkságra. Igen, igen... Hova mehetett innen Fernandez, ahol nem kell félnie, hogy elfogják, ahol ehet, ihat, pihenhet és átöltözhet.

Azt képzelte, hogy ő a Szellem.

Ezen az ösvényen le kellett mennie, mert jobbra és balra nem vezet út. Miután leért a Kereszt Tető aljára, körülnézett. Merre menne, ha ő lenne a mesztic? Szemben a síkság és a Sacramento folyó, ahol nyüzsögnek a bányászok. Arra nem mehet. Jobbra domb, a hullámos talajon Tanasso felé vezet az út. Itt az óvatos ember, dombtól dombig könnyen továbbjuthat anélkül, hogy észrevegyék.

Átnyargalt a dombokon. Távolról már feltűnt Tanasso. Két lejtő között hatalmas birkanyáj legelészett egy kunyhó közelében. Ez mindenesetre ideális átmeneti rejtekhely lehet a Nevada Szelleme számára.

Egy öreg indián pásztor lakott itt, Tonga, aki megfordult sokszor Gonzales farmján is, mert kitűnő ismerője volt az állatok betegségeinek. De hát az ősz, hajlott hátú, köhögős Tonga nem lehet a Nevada Szelleme.

Megsarkantyúzta a lovát és a szétiramló juhok között odarúgtatott a kunyhó küszöbén üldögélő indiánhoz.

– Halló, Nagy Főnök!

Tonga tiszteletteljesen felállt.

– Tonga nem Nagy Főnök, csak egyszerű, vén harcos. Úgy látom, rossz utad volt uram. – Az indián „rossz út” alatt veszélyes lovaglást ért.

– Igen, rossz utam volt, Tonga. Szeretném, ha megmosnád a vállsebemet és egy inget adnál kölcsön. Nem szívesen mennék így haza.

– Örülök, ha ezt a semmiséget megtehetem érted, uram.

Miután megmosdott, az indián egy kiváló sebész ügyességével megtisztogatta és bekötözte a horzsolást, Tom felfrissülve lépett ki a kunyhóból. Odabent alaposan körülnézett, de semmit sem látott, ami arra emlékeztette volna, hogy nemrégen itt járt a Nevada Szelleme.

– Nem látnád el a lovamat, mielőtt útnak indulok? – kérdezte Tongát. És mint aki biztos abban, hogy beleegyező választ kap, elindult az istálló felé. De az indián gyorsan elállta az útját.

– Sajnos, az istállóba nem vezetheted be a lovat, az én két állatom köhögést kapott és tudod, uram, hogy az milyen ragályos.

– Igazad van, Tonga. Most már a ranchig csak kibírja valahogy, ha idáig elhozott. – Nyeregbe szállt és elügetett. Megtudta, amit akart: Fernandez fehér kancája az indián istállójában van. Ezért nem engedte be őt.