A NAGY ÖSSZECSAPÁS

1.

Már nem játszották a „Csillagos lobogót”. A társulat útra készen állt, csak az útiköltség hiánya tartotta vissza őket. És a vendéglős, akinek tartoztak. Nelson egy utolsó, úgynevezett „fő-díszjutalom-előadást” tervezett vasárnapra, de nem sok reménye volt. Akármilyen szép is az amerikai katonaélet vidám és borús dalaival, a nézők megunták, és alig számíthatott bevételre.

Barker már napok óta búskomor volt. Senki sem tudta, mi a baja. Alig evett, és ami még feltűnőbb volt: alig ivott. Végül úgy érezte, hogy nem bírja egyedül elviselni a titkot. Megkereste az igazgatót.

– Nelson! Beszélnem kell veled. Sürgős szükségem van rád.

– Öregem, tudod, hogy nekem sincs.

– Nem pénzről van szó.

– Ami a vacsorát illeti...

– Eh! Nem érdekel... Egy bűn terheli a lelkiismeretemet.

Leültek az elhagyatott ponyvás kocsi lépcsőjére.

– Nelson... Tudod, hogy ki volt az a fiatalember, aki a múltkor megszólított?

– Nem. Te tudod?

– Igen. De megint elfelejtettem...

– Súgó nélkül nem vagy ember.

– Ez az illető az állatnevű rabló!

– A Kenguru!

– Nem, nem... vérszomjas és villámgyors...

– Szúnyog?

– Lehet. Mindegy – legyintett mélabúsan. – Az az ember a szemem láttára eltüntetett egy mérnököt. Én sürgönyöztem, hogy az illető nem jön. És... egy mérnököt már megöltek a szemem láttára...

– Minek avatkozol ilyesmibe?

– Most... nem tudok aludni... Hátha... talán... megölték... és én segítettem.

– De hát ki ez az állatnevű ember?

– Híres rabló? Sok pénz van kitűzve rá...

– Ha feljelentetted volna – mondta Nelson -, a kitűzött díjból már régen úton lehetnénk.

– Ostobaság! Ez az ember olyan volt hozzám, mint a fiam.

– Egy okkal több, hogy feljelentsd. A fiadat ismerem.

– Megmentette az életemet.

Nelson vállat vont:

– Most csak ülj le és fogd be a szádat, még bajba kerülsz, és az rossz reklám lenne a társulatnak.

Nelson mindent a színház működése szempontjából nézett. De hívták már a színpadra, tehát otthagyta barátját. Barker egyedül maradt kétségbeesetten töprengve. Micsoda élet öreg napjaira!

– Barker!

Robin állt mellette. Felugrott, hogy elfusson vagy mondjon valamit, de csak állt, és a feje enyhén rezgett.

– Még mindig fél tőlem...?

– A... a mérnökkel... mi van?

– Hogy érti ezt?

– Mit?

– Semmi baja. De ma este meg akarják ölni, és akkor maga is belekeveredik.

– Tudtam! – nyögte.

– Én becsempésztem Rower farmjára. Ez istenes cselekedet volt, és büszke lehet rá. Zsilipet épít titokban.

– És ezt tiltja a törvény?!

– Nem. De a nép ellene van. Öreg Barker, ráfér magára egy kis nyugalom végre. Megcsinálhatja a szerencséjét. Ez a Rower gazdag ember. Akar olyant tenni, hogy egy életre lekötelezze?

– Ha nem zárnak be miatta. Nem csinálok több kanapét.

– Olyat kell tennie, amiért kitüntetik! Ide hallgasson...

Leült mellé a lépcsőre. Az öreg először figyelemmel hallgatta. Később hevesen tiltakozott, a mellét verte, és megesküdött valamire, sőt egy kicsit sírt is.

De végül Robin meggyőzte.

– Eddig nem érte baj, ha nekem szót fogadott. Ezt jegyezze meg. Szóval, este itt találkozunk.

– Maga mindenre rávesz... Mit csináljak?

– Fogadjon szót.

Robin sietett a kocsmába. Egypár legényt esetleg talál, aki eljön vele harcolni... Mindenesetre segíteni kell. Ha másképp nem, hát egyedül is visszatér. Egy éles hang kiáltott most a közelében.

– Fogják el! A Tigris!