4.

A lány felsikoltott, a lovasok megrántották a kantárt. Izzó holdfény világította meg őket. Nem láttak senkit. A hang valahonnan oldalról jött, a lejtő mentén húzódó sziklák bozótjai közül.

– Nézzetek fel... Jobbra és balra... – szólt az erélyes hang.

Szemben velük két kő közül egy puskacső nézett rájuk... Jobbra, ha kissé megerőltették a szemüket, egy bozót mögött kalap csücske látszott, nyilván ott is fekszik valaki, és egy revolver is kikandikál a kövek közül.

A hang viszont szemben, az út közepe felől jött, egy fa mögül. A támadók tehát többen vannak. Egy sortűz, és végezhetnek velük...

– Fel a kezekkel – kiáltotta az iménti hang -, mondtam!... Láthatjátok, hogy csapdába kerültetek... Egy mozdulat, és végetek!

Valamennyien feltartották a kezüket.

– Le a lóról! – mondta a láthatatlan támadó.

Owen és társai jól tudták, hogy kilátástalan a harc, és engedelmeskedniök kell. Leszálltak a lóról.

– Emberek! – mondta közben Owen. – Ha ismertek, és bizonyára ismertek, akkor...

– Hallgass! Nagyon is jól ismerünk! – szakította félbe a láthatatlan – de nem törődünk veled! Jimmy! Menj oda hozzájuk, fegyverezd le őket és kötözd meg valamennyit! Aki ellenáll, vagy csak moccan, azt könyörtelenül fejbe lőjük...

Ronny kissé oldalt lépett a helytől, ahonnan szólt és úgy indult lefelé. Hogy egy újabb ember benyomását keltse, elváltoztatott, éles hangon kiáltotta:

– Mindenki forduljon hátra! Aki engedelmeskedik, annak semmi baja sem lesz.

A lovasok az „újabb” rabló közeledtére belátták, hogy túlerővel állnak szemben. Engedelmesen megfordultak. Owen talán megpróbált volna valamilyen cselt, de a leány miatt nem merte.

– Ne félj, Virginia – mondta, miközben megfordult. – Ezek kirabolnak bennünket, de nem bántanak. Különben már eddig is végezhettek volna velünk.

Ronny csak most konstatálta, hogy lány is van közöttük. Virginia lovaglónadrágban és sombreróban volt. Fiatal suhancnak látszott messziről. Mozdulni sem mert ijedtében.

– Azt mondom, nyugodtan tartsátok a kezeteket!... – kiáltotta mögöttük a „rabló”. Érezték sorban, amint lecsatolja a revolverövüket.

– Hátrateszitek a kezeteket. Először az első, ha azt megkötöztem, akkor a második. Nagyon vigyázzatok minden mozdulatra.

A puskacső jobbra mellettük mozdulatlanul meredt rájuk a bokorból. Azért volt mozdulatlan, mert nem volt mögötte senki. Két kő támasztotta meg. A revolver és a kalap ugyancsak Ronny ügyesen elhelyezett holmija volt.

Egy összevagdosott lasszóval villámgyorsan megkötözte az első cowboy kezét-lábát. Perceken belül az öt férfi tehetetlen feküdt a földön. De mi legyen a lánnyal? Ha nem kötözi meg, akkor később kiszabadítja a férfiakat. Viszont egy megkötözött nőt itt hagyni éjnek idején olyan emberek között, akik nem védhetik meg, mégsem lehet ezen a vidéken.

– Üljön lóra – szólt rövid habozás után. – Maga velem jön. Túsznak. Ha biztonságban leszek, gondoskodom, hogy...

– Gazemberek! A világ végéig üldözlek benneteket, és... – tajtékzott Owen, de nem folytathatta, mert Ronny oldalba rúgta.

– Csendesen, hé! A lánynak nem lesz semmi baja! De téged lasszóval verlek véresre, ha nem hallgatsz el!

– Jobb is, ha megölsz, gazember!... Mert ha egyszer szemtől szembe állunk és nem vagyok megkötözve, lassú, kínos halállal halsz meg a kezemben...

Ronny úgy figyelte ezt az embert, mint valami tudós, a nagyítója alatt vergődő bogarat. Felismerte benne saját fékezhetetlen természetét. Hátralépett.

– Találkozni fogsz velem. Ezt ígérem. Üljön lóra! – szólt oda a lánynak.

Ridegen mondta ezt, és az arckifejezése még ijesztőbbé tette hangjának tompa csengését. Virginia lóra ült. Ronny is a legszebb fekete csődört választotta magának, Owen paripáját. Valamennyi ló kantárját csomóba kötötte, lasszóra fűzte és a kötél végét a nyergére erősítette.

Aztán gyorsan fordult egyet a lovával, felnyúlt az egyik sziklára, levette a kinyúló puskát, a szemközti bokorról a kalapját.

Az öt megkötözött ember egyszerre üvöltött fel dühében és szégyenében, őrülten tépve kötelékeiket. A lány tágra nyílt szemmel és leesett állal bámult. A puska, ami sakkban tartotta őket, nem is volt kézben! Egyetlen fegyvertelen ember kötözte meg az öt állig felfegyverzett lovast, a kövek közé dugdosott pisztolya, puskája és kalapja segítségével.

Ronny gonoszan, csúfolódóan felkacagott:

– Igen, barátaim! Egyedül voltam! Gyávák vagytok és ostobák!

Megsarkantyúzta a lovát és zablájánál magával ragadta Virginia paripáját is. Nekiugratott a hegyi ösvénynek.

Négy fogoly ordítva hánykolódott a földön, hogy széttépje a kötelet. Hiába. Csak az ötödik feküdt nyugodtan, csendesen, és ezt morogta magában halkan:

– Ha valaha találkozom még ezzel az emberrel, szemtől szembe, akkor elhiszem, hogy van Isten.