4.

Ronny az evés helyett inkább whiskyt kívánt. Szinte elfeledkezett az italról. Érdekes. Úgy látszik, azon mértékben, ahogy közeledik a régi, rendes, munkás életkörülményeihez, ugyanolyan arányban szűnik az alkohol utáni vágya.

– Figyelmeztethetett volna – mondta Ronny, miközben a kapu felé lovagoltak, – hogy útközben ne nagyon emlegessem a maga közgyűlöletben álló nevét.

– Miért? Meg akarták lincselni? – kérdezte mohó érdeklődéssel a hatalmas öregember.

– Igen. Életveszélyes módon adták tudtomra, hogy nem vagyok rokonszenves utas. Lelkiismeretlenség volt, hogy tréfából kis híján agyonveretett.

– Egyáltalán nem tréfából tettem. Ha mindenféle alakoknak sikerül agyonverni magát, akkor alkalmatlan ember arra, hogy nálam intéző legyen. Ez volt a vizsga. Miután él, tehát nem csalódtam magában.

A kapuhoz értek. Leugrottak a lóról, és George Lonsdale búcsút intett az intézőjének:

– Viszontlátásra! Csak menjen az ebédlőbe. Én is mindjárt ott leszek. Előbb lerázom kissé a port magamról.

Az ebédlőnek használt szobában már ketten voltak: Virginia és Owen. Hirtelen elhallgattak, mikor Ronny belépett, mintha róla beszéltek volna. A lány maga sem tudta miért, elpirult.

– Megérkezett az apja, Miss Lonsdale.

– Tudom... Láttuk az ablakból. Ugye, Owen, apa nem szid össze, amiért megleptük.

– Sőt egész bizonyos, hogy örülni fog – felelte Owen kedvesen. – George meglepett engem egy új intézővel; én megleptem őt a nevelt lányával – folytatta vidáman. – Ja igaz: még nem is dicsértem meg magát, kedves barátom a múltkori tréfáért. Kellemetlen volt ugyan órákig megkötözve a napon feküdni, de megérte. Szép tréfa volt.

Ronny ugyanolyan gondtalan vidámsággal felelt:

– Alkalmilag majd viszonozhatja...

– Egész bizonyos lehet benne, hogy visszafizetem a kölcsönt – felelt nevetve Owen.

Vidáman beszélgettek, Owen még Ronny vállára is tette a kezét. Virginia örömmel látta, hogy milyen derűs, szívélyes kapcsolat van a két férfi között. Nyílt, kedélyes emberek, akik úgy látszik, értik a tréfát, és nem gurulnak dühbe hamar.

Érdekes, gondolta a leány, hogy mit jelent egy férfinél néhány külsőség. Mennyire félt ettől az embertől, mikor rongyosan, borostásan lovagolt vele éjszaka. És így, kissé rendesebben, nyomban látszik rajta, hogy nyílt, okos, jószívű ember. Nagy, sötét szemei biztatóan, derűsen csillognak.

Most belépett George Lonsdale. Ahogy megpillantotta a lányt, visszahőkölt. Mi volt ez? Egy másodpercig, Ronny nem is tudta jól látta-e, az ősz ember arca szinte eltorzult a gyűlölettől. De már abban a pillanatban elsimult ez a dühös kifejezés. Sőt. Lonsdale vonásai felderültek. Virginia hozzásietett és megölelte. A dühnek azt a villanásnyi kifejezését csak olyan éles megfigyelő láthatta mint Ronny.

Hm... Úgy látszik, a Lonsdale fivérek született komédiások, állapította meg Ronny. Errefelé megszokott dolog az erőszak, a durvaság, a bűn, bosszú, de a színlelés ismeretlen valami. Ez a két ember ízig-vérig férfi, de milyen furcsa, hogy ehhez a tulajdonságukhoz a gyáva városi ember alakoskodó természete járul.

– Ugye nem haragszol? – kérdezte Virginia.

– Örülök, hogy látlak, kislányom... de hogy jutott eszedbe ilyen váratlanul betoppanni?

Owen lépett a nagybátyjához, és megszorította a kezét:

– Én vagyok a hibás, George.

– Gondoltam... – bólogatott nyájasan az öregebb.

– Mikor megkaptam a leveledet, amelyben azt írtad, hogy New Yorkba jössz megvizsgáltatni magadat – mondta a leány -, aggódtam miattad. Sürgönyöztem Prescottba a címedre, hogy szeretnék eljönni hozzád, értesíts, mikor érkezhetem. Owen felelt a nevedben, azután kijött elém a vasúthoz, és elhozott ide...

– Igazán kellemes meglepetés... Az új intézőt, amint látom, már ismeritek.

– De mennyire! – kiáltotta Owen nevetve. – Válogatott legényeimmel együtt megkötözött és magával vitte valamennyi lovamat.

Az idősebb fürgén ide-oda mozgó szemmel kérdően nézett feléjük. Owen, Ronny vállát veregetve elmesélte a „tréfát”.

George Lonsdale arca most nem változott. De a két szem! A két szem!... Valami alig visszafojtható csillogással fénylett fel.

– Üljünk asztalhoz! – mondta most már minden alakoskodás nélkül, őszinte lelkesedéssel. – Iszunk az új intézővel Virginia egészségére. Felbontok egy üveggel a százéves tequilából. Ronald Kerry szereti az italt! Olyat igyon most, amilyenben még nem volt része!... Összesen három üveg van ebből a háznál...

Remegő kézzel töltötte be a pálinkát. Owen mosolygott, de az orrcimpái tágultak. Ronny csodálkozva figyelte őket. Ezt az üveget nem Virginia érkezésének örömére bontják! Ezt Owen megszégyenítésére isszák.

– Köszönöm – mondta kedvesen Owen -, ebéd előtt nem iszom, még a te barátaiddal sem, George...

– Maga szeret inni? – kérdezte Virginia Ronnyt.

– Igen. Szeretem az italt. – Mohón, egy hajtásra itta ki a nehéz tequilát. A megkönnyebbülő alkoholista sóhajával tette le a poharat. Csak akkor vette észre, hogy Virginia alig észrevehetően megborzong. Egy legény behozta közben az ételt.

Derűs hangulatban ebédeltek.

– Hogy tisztában legyen a környezetével, Kerry – fordult hozzá evés közben élénken az öreg -, Virginia nem az édes lányom. Egy jó barátom gyermeke. Szegény Kennedy áldozatul esett egy gyalázatos rablótámadásnak, és a kétéves árvát örökbefogadtam. Azért mégiscsak olyan a helyzet közöttünk, mintha a saját lányom lenne. Igaz, Virginia?

Virginia szeretettel megsimogatta nevelőapját.

– Még mindig nem tudom, hogy miért akarsz New Yorkba menni orvoshoz? Hiszen olyan erősnek látszol.

– Semmiség – legyintett George -, néha kínoz a reuma, és itt, nyugaton az orvosok csak a sebészethez értenek igazán; golyót kivenni, meg késszúrást összevarrni.

– Nekem nem is mondtad hogy beteg vagy – szólt közbe rosszallóan Owen.

– Nem olyan komoly, hogy közölni kellett volna veled – felelte megnyugtatóan az idősebb. Ronny ismét érezte, hogy minden szó mögött valami rejtett értelem lappang. Azt látta, hogy Virginiának sejtelme sincs az itteni viszonyokról. Nem is foghatott gyanút. A két rokon közvetlenül, jókedvűen beszélgetett, és közben versenyeztek, hogy melyikük legyen figyelmesebb és udvariasabb a lányhoz. Talán Ronny sem vett volna észre semmit, ha nem tapasztal már előzőleg néhány furcsaságot itt a Lonsdale-birtokon.

Ebéd után előkerült George pipája. A másik két férfi cigarettázott. Igazán családias és meghitt volt a hangulat.

– Most a szobámba megyek – mondta Virginia. – Ha akarod, Owen, egy óra múlva kilovagolhatunk, ahogy megbeszéltük.

– Nagyon jó lesz – hagyta rá George -, nekem úgy sincs időm. Az új intézőt kell bevezetni a gazdasági ügyekbe.

Az ajtóig kísérte Virginiát, még mosolyogva utánanézett a folyosóra, azután visszafordult a szoba felé.

És nyomban eltűnt az arcáról minden vonásnyi derű.

Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, amelyik az imént mosolygott. A düh és a gyűlölet kifejezésével nézte az öccsét, aki szemtelen mosollyal fújta a füstöt.

– Lelketlen, gonosz gazember vagy, Owen!

– Hahaha!

Owen nevetésére az idősebb elsápadt. Ronnynak kínos volt az egész. Úgy érezte, hogy semmi köze az ügyhöz. Nem kellene most itt lennie.

– Megvetlek Owen. A Lonsdale-ok, ha gyűlölték is egymást, férfiak voltak. Nem vontak bele a harcba nőket. Az első elpuhult kölyök, aki nem az öklével üt vissza, hanem a lányomon keresztül akar bosszút állni, az első hitvány és gyáva Lonsdale te vagy...

Owen egy ugrással a másik előtt állt.

Ronny odaugrott és szétlökte őket, mielőtt összecsaphattak volna. Azt hitte, hogy a két Lonsdale tiltakozni fog a durva közbelépés ellen, de ezek mosolyogva eltávolodtak egymástól, mintha megszokták volna az ilyesmit.

– Nekem semmi közöm az ügyükhöz, de figyelmeztetem magukat, hogy Miss Lonsdale a közelben van.

– Maga ne figyelmeztessen! – kiáltotta ingerülten Owen. – Azért, mert kénytelen vagyok egy asztalnál ülni egy ilyen...

Ronny eléje állt egy hirtelen lépéssel.

– Egy milyennel?...

– Hohó, fiatalember! Talán meg akar félemlíteni? Ide figyeljen! Ha én... – Megragadta Ronnyt a kabátjánál.

– Mr. Lonsdale, vegye le rólam a kezét!

Pillanatnyi csend támadt. George egy vérengző állat rosszindulatú, vágyakozó pillantásával figyelte őket.

– Majd számolunk még... – sziszegte Owen. – Úgyis van számolnivalónk. De nem itt...

– Utoljára mondom, hogy vegye le rólam a kezét.

Lonsdale megvető ajkbiggyesztéssel elengedte. Ronny szeme összehúzódott, mint egy ugrásra készülő macskának, azután rekedten mondta:

– Ha még egyszer megérint, nem figyelmeztetem.

– Fütyülök a figyelmeztetésére! Érti?!... Magával úgyis elbánok, ebben biztos lehet.

– Nem fogom kerülni az alkalmat, Owen Lonsdale.

Ronny úgy érezte, hogy őrá is átragad a gyűlöletnek ez a harcra ingerlő, forró légköre, ami itt tűrhetetlenül feszíti a levegőt.

– Miért csaltad le ide a lányt? – kérdezte George a másikat.

– Nem csaltam le... – vigyorgott Owen. – Gondoltam, helyettesítlek, miután fogadott leányod, tehát rokonom. Ennyit talán még te is megtennél értem. Prescottba sürgönyzött, hogy jön. Külön lovas küldönc hozta a táviratot. Azt feleltem helyetted, hogy csak jöjjön. Elébe mentem.

– Átlátok rajtad, Owen. Érzékeny csapást akartál mérni rám. Tudtad, hogy mennyi igyekezettel tartottam eddig távol innen Virginiát. És azt hiszed talán, hogy most az ő kedvéért elhagyom a Várat, és neked jut minden a törvény szerint.

– És ha úgy van? Milyen eszközökkel harcolsz? Talán nem válogatott gyilkosokat hozol intézőnek? Azt reméled, hogy valamelyiknek talán sikerül végezni velem. De csalódni fogsz! Mind Bullog után megy! Érted?! Ha téged nem is küldhetlek a pokolba...

– Tévedsz... Ezt az embert nem fogod elintézni. És most csak egyet mondok neked, ezt hidd el: ha Virginia megtud valamit arról, hogy mit csinálunk itt, hogy mi történik a Lonsdale-várban, akkor...

– Akkor?... – kérdezte fölényes mosollyal Owen.

– Akkor megszegem a törvényt és végzek veled! Ezt jegyezd meg.

Owen nevetett.

– Talán bízd inkább a gyilkolást erre a szakemberre.

– Úgy beszélnek rólam, ahogy az nekem nem tetszik.

– Mindent meg fog érteni, ha ismeri majd a törvényt. Most csak annyit – magyarázta George – hogy ez az ember nem nyúlhat hozzám, sem én őhozzá. Aki megöli a másikat, az elvesztette jogát a birtokhoz.

– Nagyon sok a beszéd – mondta nyegle hangon Owen. – Ami a lányt illeti, tőlem hazudhatsz neki, amit akarsz. Nem rontom el a komédiádat. Csak játszd előtte a becsületes embert. Úgysem játszod már soká, haha...

– Hogy érted ezt?

– Azt hiszed, bolond, el tudod titkolni előlem, hogy beteg vagy?

– Ostoba hazugság!

– Láttam már néhányszor, amint elszédülsz a nyeregben, azután körülnézel, hogy észrevettek-e? – Olyan kárörvendő, diadalmas hangon mondta ezt, hogy Ronny megborzadt. Ilyen gyűlöletről fogalma sem volt eddig.

– Még nagyon soká kell várnod, Owen!

– Beteg vagy, George! Megöregedtél, felőrlődtél és addig titkolod, amíg egyszer csak lefordulsz a lóról...

George arcán gonosz vigyorba húzódott össze a sok apró ránc, és kárörvendően mondta:

– Abban sem lesz sok örömed, Owen... Már gondoskodtam róla... Ne félj. Akkor is lesz kivel harcolnod.

– Ugyan! Talán Virginia? – legyintett fölényesen Owen.

– Virginiát kitagadtam az örökségből. Ő csak a tiszta jövedelem kétharmad részét kapja. Az örökösömre száll minden jogom és birtokrészem.

Owen ökölbe szorította a kezét.

– És... ki az örökösöd?

– Ronald Kerry.

...Ronnynak sikerült elkapni Owen csuklóját, mielőtt még az ökle George arcába csapott volna.

– Hahaha...

Az idősebb Lonsdale kacagott.