5.

Lihegve kapaszkodtak fel, egyre feljebb, a legtávolabbi sziklacsúcsokig, fuldokolva, köhögve, mert nyomukba kúszott a tűz, és a tűz mögött járt a füst...

Csak fent a teljesen kopár, csupasz gránit között voltak veszélyen kívül. Elszórtan egymástól, távoli szirteken ültek az emberek, halálosan kimerült állapotban.

Alattuk, a fennsíkon elszabadult a pokol!

A hosszú szárazságtól tikkadt növényzetet egyre nagyobb iramban kerítette hatalmába a tűz. A pusztulásra ítélt, veszett állatok bőgése felülmúlt minden fantáziát! Mintha sikonganának, jajgatnának és emberi hangon kérnének segítséget. A fennsík rengett a rohanásuktól... Azután a pokoli látványt befedte a füst... Az állatok vadul iramodtak szerteszét, amerre útjuk volt, vagy csapatostól rohantak bele a lángokba teljesen megdühödten.

Owen kimeredt szemmel nézte. Igen! Ez a versenyfutás utolsó fordulója! Az évszázados gyűlölet beérkezett a végzet céljába... Ronnyt kereste a tekintetével, és a revolverét szorongatta.

De nem látta sehol. Valamerre másfelé talált menedéket. Ő is egy sziklán ült, mint Owen, és lenézett. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, ennek a helynek el kellett pusztulni. Jobb lett volna, ha húsz év előtt gyújtja fel valaki...

Akkor Virginia ma is élne...

És még sok-sok ember...

Azután, hogy beteljesedjen a pokol műve: az épületből is füst szállt fel... Lángnyelvecskék látszottak az istálló felől... És nemsokára itt is, ott is füst és tűz csapott ki a háztetőn...

A Lonsdale-vár égett!

Ott, szemük láttára lángolt lobogva az ócska épület, hullott a zsarátnok, összeroskadt az istálló...

Lement a nap...

Az alkonyatban messze világított a lángokban álló vár. A bőgés már elhalt, az állatok elmenekültek vagy elpusztultak. És estére kitört a zivatar.

A hatalmas tűz idézte elő az esőt. Száraz vidékeken jól tudják, hogy a prériégés mindig esőt hoz. Az égő növényekből elpárolgó nedvesség megreked a szélcsendben és ha a pára eléri a hidegebb régiót, lecsapódik.

Nagy szemű, sűrű zápor zuhogott a fennsíkra. Eloltotta az itt-ott még lappangó tüzet, leverte a füstöt, azután egyik pillanatról a másikra elmúlt, és a csillagos ég tündöklött az üszkös, elpusztított táj felett...

Ronny megindult lefelé.

A gyönyörű legelők, a remek csorda, a fák, a bokrok elpusztultak. Ez a halál fennsíkja volt. A Lonsdale-vár elhamvadt. Az ódon, hatalmas falakkal azonban nem bírt a tűz. Itt is, ott is beomlott a mennyezet, de a vastag, hatalmas falak állták a lángokat.

Virradt...

Ronny lehajtott fővel állt az üszkös síkon...

Valami reccsent, nem messze tőle. Egy árny közeledett lassú járással.

Owen!

Ketten maradtak. Bruce és a többiek elmenekültek innen...

...Szemben álltak egymással. Egyedül a fennsíkon, a két halálos ellenfél...

– Ronald Kerry. Most befejezzük...

– Én is így gondoltam.

– Szemtől szembe egyikünknek sem lenne esélye. Legyen ez a párbaj olyan irtózatos, olyan könyörtelen, mint ez az egész versenyfutás volt.

Ronny vállat vont.

– Hogy akarod?

– Bemegyünk a várba. Ötvenig számolunk. És azután nincs szabály, nincs törvény, nincs tisztesség, mindenki úgy végez a másikkal, ahogy akar és ahogy tud.

– Nem bánom.

– Hátulról, álmában, lesből, úgy végezhet egyikünk a másikkal, ahogy alkalma van. Ez az egyetlen esély arra, hogy az erősebb életben maradjon!

– Az fog győzni, amelyik később merül ki.

– Megmondom neked: ha elalszol, nyugodt szívvel agyonlőlek álmodban, mert tudom, hogy ez az egyetlen lehetőség számunkra és mert szerintem igazságot teszek, ha agyonlőlek.

– Rendben van. Megvárom, amíg végez veled a kimerültség és lelőlek. Én is azt hiszem, hogy ez helyes és igazságos cselekedet lesz, mert sok gonosz és aljas dolog történt miattad.

– Akarsz még valamit mondani?

– Csak azt, hogy nem tudnálak orvul lelőni, ha nem te hoztad volna Virginia halálát. Így nyugodt szívvel teszem majd meg.

– Elvégeztük, Ronny.

Bementek a házba, és egymással szembefordulva, hátrálva visszavonultak egy-egy helyiségbe, amely csupasz, égett falakból állt, és valamikor szoba volt.

Reggel lett.