HATODIK FEJEZET

1

Másnap megjelent egy alacsony, köpcös, borotvált arcú lakáj Ervin szobájában, ahol Pencroft lakott, jó reggelt kívánt és letett egy revolvert.

– Kávét szoktam reggelizni – világosította fel Pencroft.

– Előbb reggelizni akar?

– Mi előtt? Mi az, ami előtt reggelizni akarok?! És ki maga?!

– Szóval haragszik még mindig... – és gúnyos mosollyal mondta – tehát bemutatkozom: én az öreg Sterbinszky vagyok.

– Elmehet, öreg Sterbinszky.

– Nem szólít már a keresztnevemen? – kérdezte érzékenyen megbántva.

Nagyon sajnálta és szerette volna a keresztnevén szólítani. De hát mit hazardírozzon? Mondja neki, hogy Adorján? Vagy Brúnó? És lehet közben, hogy Gaston.

– Sterbinszkynek szólítom – mondta keményen.

– Szóval, haragszik?

– Igen.

– Igaza van... Hát, isten áldja meg, uram – és mielőtt kiment, még azt mondta csendesen –, Isten nyugtassa...

– Hé! Hallja! Mi volt ez?! – kiáltotta és kiugrott az ágyból. De az öreg Sterbinszky már elballagott.

Mindenki elsiratja itt. Ennek valami oka lehet. Kinézett az ablakon. Néhány ember verődött össze lent. Felfelé néztek. Egy kaktuszokkal díszes kis térre látott onnan, ahol állt, texasi legények pislogtak fel sötéten, csapkodták a csizmájukat korbácsukkal. Pengtek a nagy taréjú sarkantyúk.

Innen jó lesz menekülni...

Szép lassan elindult a lépcsőn. A lakáj illő tisztelettel megszólította lent, egy sötét fordulónál.

– Mister Walter... Örvendek, hogy még él, tessék idehallgatni... – közben vattát vesz ki a füléből és ezt mondja: – Nem akartam a durranást hallani...

– Miféle durranást?

– Hát... a pisztolyét. Jöjjön be a szalonba egy percre, mister Walter.

Megrökönyödötten követte a lakájt.

Az öreg Sterbinszky egy szekrényhez ment és kivett egy ócska boát és egypár fonnyadt, poros, gyűrött művirágot, továbbá egy hölgy képét, királyi koronában, trikóban, amint két táncos-komikus tolja egy taligán.

– Ez itt van nálam... – mondta szomorúan. – Csak mutatom... – és ajka elé tette a kezét. – Én nem szólok... tőlem ne tessék félni... – két nagy könnycsepp hullott ki az öreg férfi szeméből. – Csak mutatom... Egyszer talán kimegyek hozzá...

– Hol temették el? – kérdezte Pencroft megindultan.

A lakáj rémülten nézett rá.

– De kérem!... Hiszen most írt, hogy jól van, és érdeklődött maga után... De hát én már öreg vagyok... nem megyek ki hozzá Sanghajba. Csak mutatni akartam... Hiszen tudom, hogy őt szerette, és minden másképp lett volna, ha neki nem kell az apját a börtön elől... – és verte a mellét. – Köpjön szembe, mister Walter. Én tudom... tudom, hogy két életet tettem tönkre. A nagysága nem tudja, és nem sejti senki, csak ön meg én és talán a papagáj a Vaszinszky házában... – És hullottak a könnyei, és üveges tekintettel maga elé meredve szomorúan mosolygott.

– Ne búsuljon, öreg. Majd jóra fordul minden – próbálta vigasztalni.

– Nem hiszem... Flóra sohasem felejti el magát. Mondta nekem... és írta is, még ma is... Hiszen mi tudjuk – körülnézett, és súgva mondta. – Az Ervin úr is azért lőtte főbe magát. Az Ervin úr tudta, hogy magát szereti, és nem akart boldogtalan lenni... miss Hildegarddal...

Pencroft agyában zűrzavaros idegen nevek és idegen életek fejtetőn táncoltak. Közben a lakáj benyúlt a szekrénybe, elővett egy ezüst cigarettatárcát, amiben ékkövek voltak, és átadta.

– Tessék... ez az öné... Ne szóljon, kérem, tegye el! A lelkemre kötötte, hogy ha még valaha is visszatér a nagyságos úr, ezt adjam oda.

– Köszönöm... – És zsebre tette a tárcát, azután igyekezett gyorsan elhagyni a lakáj fülledt kamráját.

– Hát... most egy kicsit szétnézek a városban, öreg Sterbinszky.

– Csak vigyázzon, ne találkozzon a két Niguel fiúval.

– Edgart és Billt gondolja? – vetette oda könnyedén.

– Igen.

– Nem tartok tőlük. Ennyi év múltán még haragszanak rám?

– Meg lehet érteni... No, nem szól szám, nem fáj fejem.

– Maga ne hallgatással védekezzék a migrén ellen! – kiáltotta dühösen. – Igenis tessék kimondani, amit gondol!

– Hát, gondolom, nem kellemes nekik a szégyen...

Elhatározta, hogy mégiscsak beszédre kényszeríti ezt a borzasztó alakot.

– Nekem ez az egész eset nagyon különös! Megérkezem, és szinte kilöknek az utcára, nem fogad be senki, azok a... izé fivérek fenyegetnek... – És várt. Nyitva hagyta a mondatot és követelően várt.

És öreg Sterbinszky így szólt mélabúsan:

– Csodálja?

– Igen, csodálom!

– Hát én nem.

Lehozza a dugóhúzót és kiszedi vele a vén gazembernek az egyik szemét. Mert ez egy piszok! Ez szándékosan csinálja! Most szépen visszarakosgatja a boát, a művirágokat, halkan dúdol és mosolyogva bólogat, ha időnként megfordul.

No most a pályaudvar! Csavargóösztöne érezte, hogy itt van valami a levegőben, fülledt, puskaporszagú, rossz ízű, ahogy Művészi Mánuel idézi egy lopott műből:

„valami bűzlik Dániában!...”

Résen légy, Pencroft! Az első vonattal neki a világnak, New Yorkig meg sem állni.

A térségen egymástól különálló, új fehér házak villogtak a napsütéstől, elspanyolosodott jenkik és eljenkisedett kreolok ődöngtek mindenfelé. Néhány ritkás kaktuszcserje, egy-két nyeszlett pálma, és a tér közepén egy szolgálaton kívüli szökőkút rozsdás csövei lógtak ki angyalkák és halak szörnyű barokk keverékéből. A kút káváján egy fiatalember szájharmonikázott. Szintén keverék. Derékig zöld hímzéses bőrmellényben, rikító selyemnyakkendő, leszíjazott sombrero: derékig gaucho; viszont kopott, fényes bricsesznadrágja, foszladozó revolveröve, ócska, sarkantyútlan csizmája már az északi cowboy viseletet mutatta.

És nincs revolver a táskájában. Puszta szájharmonikával jár. Texasban! De ni! Ott egy másik, szakállas, hajlott hátú, annak sincs revolvere. Aztán kezdi ezt figyelni, és csodálkozva konstatálja, hogy minden fegyvertok üres. Mint felesleges holmik függnek az övről.

Érdekes!

Ebben a városban senki sem hord revolvert! Sietve elindul a pályaudvar felé.

A szájharmonikás odajön hozzá és megszólítja.

– Halló, Ben! Álljon meg!

Bizonytalan vigyorral megáll, lehet hogy ez Edgar vagy Bill?

– Hogy van? – kérdezi örömmel a harmonikástól. – Ni, csak most ismerem meg...

– Csuda egy memóriája van. Tizenegy éves koromban látott utoljára.

– De maga azóta alig változott. Csak épp, hogy megnőtt.

– No meg bajuszom lett. Judit üdvözli. Ő nem örül, hogy maga hazajött, mert azért szereti magát. Mi a fenének jött haza?

– Hát kérem! Az ember csak hazajön néha a szülőföldjére!

Egy ilyen mondatnál belemegy valamelyikbe. Kiveri az arcából a szájharmonikát vagy belevágja a szökőkútba, de ezt nem lehet bírni. És ez a Benjamin Walter semmiféle nőnek nem hagyott békét! Mind kellett neki!

Mentek együtt, és Pencroft érezte, hogy rettentően jó lenne már a pályaudvaron egy vagonban lenni. Mindenfelől barátságos, szomorú mosolyra idomultak az arcok. Mintha valami kis menyasszonyt néznének megható, gyengéd biztatással, közvetlenül esküvője után. Vagy még inkább, mint egy halottas menetet.

Egy rongyos, tagbaszakadt ember tántorgott vele szemben részegen. Ilyen züllött külsejű egyének ritkán fordulnak elő Nyugaton.

– Halló, Ben! – rikácsolta. – Tiszteltetnek a néma revolverek!

– Köszönöm – felelte kínos vigyorral. – Add át üdvözletemet a nyomorék, udvarias pisztolyoknak.

– Még te csúfolsz?! Még gúnyt űzöl?! Lovell fegyverkovács egy züllött senki lett ebben a városban... Mert én itt halok meg, ha egyszer itt születtem...

– Mit tehetek erről én?! – förmedt rá Pencroft, mert már elviselhetetlenül nyomasztó volt a helyzet körülötte. Kísérője, a harmonikás ifjú elhúzta.

– Hagyja őt... Nem tudja megérteni? Fegyverkovács a Néma Revolverek Városában. Hisz maga tudja, ki volt Lovell.

– Nem fogom magától megtanulni! – felelte egyre idegesebben. – Egy Lovell előttem mindig Lovell marad! Na!

Elhatározta, hogy erélyes lesz.

– Szegény fickó... Nem az anyagiak miatt búsul. Egyszerűen nem tud élni ott, ahol tizenkét éve nem dörrent el egy lövés. Texasban. No, de maga tudja jól...

Az ördög elvihetné ezeket, hogy állandóan abbahagyják, amikor már éppen sejt valamit. De érdekes, hogy Texasban lehetséges ilyesmi. Néma Revolverek Városa. Tizenkét éve nem dörrent el egy lövés. Micsoda gazság lappanghat emögött?

Sietett a pályaudvar felé. Gyerünk innen, Pencroft! Ez a bűzlés több, mint Dánia!

– Maga tisztában van Prentin hatalmával.

– Senor! Legyen szíves és hagyjon békében.

– Hogy érti ezt?

– A városban elnémulhattak a revolverek, de úgy hiszem, a leghangosabb pofonok sem tilosak. Viszont nekem már nagyon viszket a tenyerem!

És otthagyta a megrökönyödött caballerót. Vesztére. Két-három lépést sem ment a pályaudvar felé, amikor megállították. Az idős hölgy, aki előző este Edgar és Bill álláspontjára hívta fel a figyelmét, behúzta egy kapu alá.

– Idefigyeljen! Vagy azonnal távozik a városból, vagy adoptálja Imánuelt! Itt harmadik eset nincs!

– Van! – felelte elszántan. – Éspedig az, hogy maradok, és nem adoptálom Imánuelt.

– Ezt megmondhatom Lisolettnek?

– Igen! És azt is, hogy leszámoltam a múlttal, nem akarok többé tudni Lisolettről! Az a nő megcsalt!

– Micsoda?! Maga az én anyámat gyanúsítja?! A gyermek nagyanyját. Megálljon! Ezt még külön elintézzük! Edgar és Bill...

– Az ön anyja megcsalt engem, mert egyszer az mondta önről, hogy szelíd és kedves teremtés. Imánuelt írassák be költségemre egy New York-i fiúiskolába!

A nő erre megfeledkezett magáról és leköpte.

– Edgar egy tinó, és fütyülök Billre! – szólt Pencroft és sietve távozott.

Már látta feltűnni a távolban az aloék és pálmák sorát, amelyen át a pályaudvarhoz jut, amikor egy házból Ferenc József-kabátban, keménykalapjával, esernyőjét szorongatva a hóna alatt, Cödlinger Szerkesztő úr lépett ki, szokása szerint mezítláb. Két képet szorongatott a hóna alatt.

– Délután még eljövök a többi képért – mondta nyájas biztatással, és orra hegyén rezgett a csiptetője. Azután Pencrofthoz fordult. – Maga hol lakik? Majd eljövök a képeit megnézni.

– Legyen szerencsém! Szerkesztő úr minden pénzét képekre adja?

– Magának is, fiam. Náthás vagyok.

– Hol hűlt meg?

– Köszönöm, viszont.

Ez nyilván nemcsak az Elnémult Revolverek, hanem a furcsa hülyék városa is.

Pencroftot rettentően szórakoztatta Cödlinger úr, aki értelmesen beszél, de a kérdésekre más választ ad. A képek tulajdonosa azonban fogcsikorgatva nézett az elballagó furcsa bolond után.

– Az átkozott! A két legszebb képemet vitte el...

– Hát ne adja oda neki.

– Ezt maga mondja?! Prentin kimondta, hogy a falu bolondjának minden kívánságát teljesíteni kell!

Ki a fene lehet ez a Prentin, töprengett, miközben továbbment. No, mindegy. A fő, hogy innen messzi legyen. Néma Revolverek, érthetetlen és komikus emberek. Imánuel és az öreg Sterbinszky, akinek nem tudja a keresztnevét... Sok egy kicsit! Lassanként kiért az állomásra. Hogyan jut el New Yorkba hamar?

Az állomásfőnök szomorú mosollyal fogadta.

– No mi az, öcsém?

– Utazom. Mikor indul New Yorkba a vonat?

– A te számodra, fiam, már soha.

– Mit jelentsen ez a válasz? – ordította támadóan. – Az Egyesült Államok vasúthálózatán ki parancsol Texasban?

– Prentin – felelte, egykedvűen vállat vonva. – Mit ordítsz azért velem? Nesze...

Átadott egy gépelt írást:  

 

„Benjamin Walter nem hagyhatja el vasúton Fillipont. Prentin.”

 

– És maga ezt a parancsot teljesíti?

– Nem értlek... Hát hol találsz valakit, aki e levél után befűtsön vagy elindítson egy mozdonyt, megadja az indulási jelet egy vonatnak, ha te utazni akarsz?

– Jó! Megjegyeztem! Az ügynek folytatása lesz!

És dühösen otthagyta. Nekivág gyalog. Elindult az országút felé. Mielőtt kiért volna a városból, öt lovas ember lépett elő lassan a fák közül.

– Állj! Prentin elrendelte, hogy nem hagyhatod el a várost!