4.

Virginia kiment a várból. Távolabb megpillantotta Ronnyt és Owent. A két férfi csendesen beszélgetett.

– Azt hiszed, nem fognak támadni? – kérdezte Owen.

– Nem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy revolverekkel rohanják meg a várat. Bolibar nem ostoba ember.

– Nem nyugszom addig, amíg le nem számoltam vele...

– Ez rendben van – vágott közbe Ronny. – De ne rohanjunk a vesztünkbe. Bolibar az idegeinket akarja gyengíteni. Tudja, hogy mi várunk és figyelünk. Tehát nem csinál semmit. Azután igyekszik majd olyan helyen támadni, ahol nem mi vagyunk a váron belül.

– Miféle helyen?

– Gondolkozz csak. Mielőtt őszre fordul az idő, az állatok nagyrészét felhajtják innen Mexikóba.

– Hm... Az még jó két hét.

– Addig majd előkészíti a talajt magának... Mi is megteszünk neki annyit, hogy egy emberrel kevesebb lesz itt, a vezetők között...

– Le foglak győzni – mondta Owen csendesen.

– Erősebb vagyok – felelte Ronny ugyanúgy.

Virginia lépett hozzájuk.

– Megígérted, Owen, hogy elvezetsz a forráshoz.

– Ha tetszik, máris indulhatunk.

– Jöjjön maga is – fordult a lány Ronnyhoz. Owen arca elsötétült, de csak egy pillanatra.

– Természetes, hogy jövök – mondta örömmel Ronny.

Elindultak a patak mentén, és nemsokára egy hegyi ösvényhez értek. Virginia vidáman beszélgetett. Igyekezett egyformán kedves lenni mind a kettőjükhöz.

A hegyi ösvény egy darabon eltért a folyó mellől. A sovány, sziklás talajon elszórt, magányos, fehér virágok integettek itt is, ott is.

– Milyen szépek! – kiáltotta Virginia lelkesen.

Ügyesen, egyik szikláról a másikra lépve, tépte a virágokat. A két férfi csillogó szemmel nézte. Azután egymás felé fordultak.

– Mosolyogni, Ronny.

– Mosolyogni, Owen.

Megértően bólintottak és mosolyogtak.

– Azt hiszem, jobb lesz minél hamarabb – suttogta Owen mosolyogva. – Két golyóval mindent elintézünk.

– És addig mosolyogni, ahogy megbeszéltük. Felesleges, hogy a leány észrevegyen valamit – felelte Ronny, ugyancsak mosolyogva.

Virginia visszatért a virágokkal, kipirultan, nevetve, azután folytatták az útjukat.

– Milyen felségesen szép hely ez – mondta a leány. – Csak az emberek képesek arra, hogy elrontsák az Úristennek ezt a gyönyörű békéjét.

A két férfi hallgatott.

– Ott a forrás! – mutatta Owen a sziklák közül kibuggyanó vizet, feljebb, ahol egy magas szirtről sellőről sellőre bukva, medrébe zuhant a patak.

– Menjünk fel! Egészen odáig!

Owen mászott elől, és lenyújtotta a kezét Virginiának. Ronny mögötte kapaszkodott. Kócosan, kipirultan, nevetve, mint valami nagy gyerek, úgy örült Virginia a hegymászásnak.

A forrásnál egy sziklára ültek.

– Hallottak valami hírt Bolibarról? – kérdezte hirtelen.

Owen vállat vont.

– Nem. Honnan tudsz te egyáltalán Bolibarról?

– Tudok róla. Az egyik rablónak én segítettem elmenekülni... Remélem, rajtam nem álltok bosszút?

– Tudtam – mondta Ronny -, mikor visszajöttünk, nem volt lezárva a házi patika, és láttam, hogy kötszert vett ki. Rosszul tette, hogy jódot használt. Volt ott hipermangán is oldatban, az jobb lőtt sebre...

– A rabló még a jódért is hálás volt. A kisfiúval, aki délelőtt Marlow-ból a postát hozta, üzenetet küldött. Csak az a rabló lehet...

Egy cédulát vett elő és átadta Lonsdale-nak.

„Valaki, akihez jó volt, figyelmezteti, hogy sok ember fog összegyűlni a hegyek között, mert megelégelték a Lonsdale-vár uralmát, és el akarják pusztítani magukat.”

Aláírás nem volt.

Owen elolvasta, azután átadta Ronnynak, és közömbösen cigarettára gyújtott:

– Ilyesmiről már többször volt szó az évek folyamán, de még sohasem sikerült.

– Egyszer sikerülni fog! – mondta határozottan a lány.

– Ez valószínű – bólogatott Owen. – Hozzá tartozik az üzleti számításhoz. Kockázat nélkül nincs haszon.

Ronny elgondolkozva nézte a földet.

– Annyi bizonyos – szól közbe -, hogy a Bolibar eset óta egyetlen marhát sem hajtottak át a fennsíkon.

– Ez előfordult máskor is – legyintett Lonsdale. – Ha verekedésre került sor, és elintéztünk néhány gazembert, utána mindig összefogtak ellenünk, és nem hajtották errefelé a marhákat. De sokáig ez nem megy. A többi út veszélyesebb és fáradságosabb.

– Lehetséges – hagyta helyben Ronny. – Megjegyzem még, hogy ha állatokat nem is hajtottak erre, néhány nap óta gyanús lovasok vágtatnak át éjszaka a fennsíkon, a Tolvajok hágója felé.

– Honnan tudod? – kérdezte Owen.

– Éjjel néha felmegyek a toronyba, ahol az őr van. Ezek ugyanis megszokták, hogy csak az Arizonából vezető utat figyeljék, amerről az állatokat hajtják. És szerintem nem árt, ha most néha kelet felé is vizsgálódik az ember, mert a Tolvajok hágója felől esetleg meglepetésnek vagyunk kitéve.

Hallgattak.

– Maguk megbarátkoztak? – kérdezte hirtelen a leány.

– Amint látod – felelte Owen.

– Owen csak az első napokban akart megenni. Közben jóba lettünk – jegyezte meg Ronny is mosolyogva, és olyan őszintén, olyan barátságosan néztek egymás szemébe, hogy a leány elhitte, amit állítanak.

– Ostobaság lenne Bolibar malmára hajtani a vizet – folytatta Virginia. – Ha maguk közül valamelyik harcképtelenné lesz, akkor több esélye van Bolibarnak a győzelemre.

– Biztosíthatlak, hogy nagyon jóban vagyunk Ronnyval.

– Milyen furcsa az a hatalmas szikla! – mutatott a lány egy oszlop alakú, óriási bazaltkoloncra, amelyet nagy félkörben került meg a víz. A sziklában volt valami emberi alakra emlékeztető.

– Úgy hívják errefelé, hogy az Ördög apja – magyarázta Owen. – Nem is olyan régen van itt. Talán ötven éve zuhant le a tetőről, mikor hegycsuszamlás volt. Ez a gazzal benőtt vágás a patak régi medre.

– Értem – bólogatott Ronny. – Az Ördög apja belezuhant a patakba, elzárta az útját, és azóta folyik a másik lejtőn a víz... Látja! – mutatta Virginiának. – A víz megkerülte a medrébe esett sziklát, és arra mosott ki új utat magának.

– Mielőtt lezuhant ez a kolonc, a víz az én mostani birtokomon, a sziklatorlasz mögötti árokban folyt. A torlasz még ma is megvan a két birtok között.

Virginia mélyen a szemébe nézett Owennek.

– A torlaszt is el kellene hordani onnan.

Ronny már előrement, így nem hallotta Owen halk, izgalomtól remegő válaszát:

– Tőled függ, Virginia...

– Hogyan?...

– Az esküvőnk napján már nem lenne ott az a torlasz.

Virginia riadtan intett nemet. Ettől félt. Most szerette volna, ha csúnya és ellenszenves.

– Ez nem lehet... Nem lehet, Owen...

– Talán... őt? – Owen arca eltorzult, ahogy Ronny felé intett.

– Halló! – kiáltott fel a szikla aljáról Ronny.

– Jövünk! – felelte csengő hangon a lány. – Fogd a kezemet, Owen.

Lefelé, tudj' Isten, miért, valahogy csendesebben tették meg az utat.