6.
...Ronny úgy helyezkedett el a szoba sarkában a földön ülve, hogy szemmel tarthatta az ajtót és az ablakot. Elszánt és kegyetlen hidegség keményítette meg belülről.
Megöli Owent!
Az előző szörnyűséges nap, az éjszaka a sziklákon a lángoló völgy felett, kifárasztották mindkettőjűket. És csak most érezték, hogy nem ettek, nem ittak, kis híján egy napja.
Kétségtelen, hogy a pincében jóformán sértetlenül maradt minden. Sőt valószínűleg az éléskamra sem égett le teljesen, de nem mozdulhatnak a helyükről.
Finom nesz hallatszott az ajtó felől. Ronny előrántotta a pisztolyát.
Egy patkány futott el sebesen a folyosón. Az elégett ajtó helyén sötét odú tátongott, amit a reggeli világosság fénnyel töltött ki lassan, és most látszott a folyosó.
Mozdulatlanul ült, és figyelt. Elhatározta, hogy nem támad. Itt ül, amíg Owen szervezetét legyőzi. Az kerül hátrányba, aki kevésbé bírja ideggel és támad, vagy annyira kimerül, hogy elalszik...
Owen is tudta ezt.
A szoba sarkában ült, akárcsak Ronny. De jóval szomjasabb volt.
A délelőtti forróság és az égett nővények kesernyés szaga súlyosan telepedett az üszkös várra, ahol az utolsó két élő ember a fennsíkon, pokoli párbajjal koronázza meg a pusztulás szörnyű művét!
Ha olykor egy üszkös fadarab lehullott a tetőről, revolvereikhez kaptak és figyeltek.
A szabad ajtónyíláson át hallották a gyufa sercenését, amikor valamelyik rágyújtott.
– Ronny! – visszhangzott a vár elhagyott falai között Owen hangja.
Csend.
– Ostoba vagy, ha nem felelsz. Azt hiszed, hogy az idegeimet megtámadja a némaság? Ó, te ostoba! Különben épp most hallottalak rágyújtani...
Csend.
– Hallgathatsz, amennyit akarsz... Rövidesen örökre hallgatni fogsz.
Semmi.
– Ostoba vagy. Nem akarok beszélgetni – és nem bánt a csend. De szívesen megtudtam volna, hogy mi ez a história az orgyilkossággal... Te ölted meg igazán Teddy Backet?... És ha igen, akkor hogy került a hátába a golyó...?
Teddy Back! Eszébe jutott ismét Martins erdejében a halott... És a furcsa spanyol patkószeg, amit Nagybőgőtől kikölcsönzött. De nem felelt.
És nem gyújtott több cigarettára.
Egy veréb röpködött az ablak előtt...
Csendes, rekedt nevetés hallatszott át.
– Hát hallgass, ha akarsz. Ostoba fogás. Kevés ahhoz, hogy engem legyőzz... Csak szerettem volna tudni, hogy milyen titok, miféle rejtély lehet az orgyilkosság mögött?... Vagy olyan erős ember lehetett az illető, hogy csakugyan orvul...
Elhallgatott és revolvert rántott...
De csak egy madár volt... Az ablakpárkányon vidáman, csipogva ugrándozott a szürke kis veréb.
Owennek zúgott a füle. A nap tompaszögbe siklott lassan delelőből, és még mindig úgy ültek...
Valahonnan kövér, lassú vízcseppek hullottak alá, egyenletesen...
Owen idegrendszerén bizonytalan szorongás áramlott el...
Már huszonnégy órája nem ittak... A torkuk szárazon karcolt, a nyelvük felhasadozott. Éhséget nem éreztek, csak gyötrő szomjúságot, és a combjuk sajgott valamitől, mintha iszonyú sokat gyalogoltak volna...
– Ronny! – kiáltotta át érdesre torzult hangon. – Ide hallgass!
Csend.
– Hallod, hé! Mit akarsz evvel az ostoba alakoskodássál? Tőlem hallgathatsz, amennyit akarsz, de ha szomjas vagy és innál mint én, hát felfüggeszthetjük a harcot...
...Csak a cseppek hullása hallatszott egyhangúan, folytonosan.
Vízcseppek! Víz!...
Sercenés. Owen rágyújt. Az utolsó szál gyufával. A másik szobából már régen nem hallja a gyújtó hangját. Nem hall semmit.
Tisztában van Ronny taktikájával. Ostoba fráter. Az idegeit akarja kikészíteni ezzel a csenddel... Gyerekes... És mégis... Tudja, hogy ez nevetséges fogás a másiktól, hogy ott guggol a revolverét szorongatva, ezért ez a némaság, amelyet csak a természet neszei, a lehulló égett fa és vakolat szakít meg olykor, de a cseppek hullása, ez a csend türelmetlenné, ingerültté teszi...
Megy le a Nap...
Irtózatosabb tusa ez a legöldöklőbb harcnál: némán, mozdulatlanul, kimerülten ülni, görbült ujjakkal állandó, görcsös készenlétben, a pisztolyhoz közel...
Amint az alkony egyre hosszabb árnyakkal töltötte ki a szobát, Owen füle mind hangosabban zúgott. Félt, hogy nem hallja majd a közeledő ellenfél neszét. A szeme előtt ugrált a félhomály, és nagyon messze egy furcsa madár felrikoltott olykor. Azután csend...
Csak a cseppek örök hullása és a halántékon dörömbölő vér zúgó moraja, ahogy hirtelen felszáll, sűrűn, a koponyába:
Gyengülő látása megrémítette... A rezgő árnyak között... Igen... Ott mozog valami... Közeledik Ronny!... Ott... ott... az a hosszú árny...
Ijedten, gyorsan tüzelt!
Egy... kettő... három... négy...
...Ronny a szoba sarkában ül és tompuló érzékei előtt úgy rémlik, mintha Owen a küszöbön állna és onnan adná le a lövéseket... Vagy az ablaknál?
Gyorsan viszonozza a tüzet... Az ajtó és az ablak irányába lő, kapkodva, egymás után...
A két kimerült ember egy-egy szobában ül és káprázó szemmel, holt árnyékra tüzelnek...
A hisztérikus lövöldözés szörnyű visszhanggal zengett az elhagyott várban. Azután csend...
Éjszaka van. Mozdulatlanul ül a két ember és figyel...
Owen hajnal felé, homályosuló öntudattal egy cigarettát tart a szájában, de rágyújtani nem tud... Lehet, hogy Ronny már elaludt vagy eszméletét vesztette? A kezébe vett néhány vakolatdarabot, óvatosan a küszöbig csúszott, kinézett a félhomályos folyósóra. Világosság vetül ki Ronny ajtaján. Owen megfog egy csomó vakolatot, és odadobja a másik szoba elé...
Gyors, három lövés csap ki nyomban az ajtó nyílásából...
Visszahúzódott, Ronny tehát figyel. Nem alszik és nem ájult el. De ő már nem soká bírja.
Gyengébb lenne, mint Kerry?
Lassan dél lesz. Több mint teljes huszonnégy órája ülnek így, és még mindig tart a szörnyű párbaj...
A forróság dacára jéghideg és vértelen volt a feje. A szemét mintha tűkkel szurkálnák, az ujjai bizseregtek... Nem! Nem! Ha elalszik... Ronny le fogja lőni, mint egy kutyát...
Az üszkös falak feléje dőltek és elmosódtak. Csak nagy nehezen tisztázta újra a helyzetét a szoba sarkában.
Ronny is szédült, de bírta még... Meddig? Owen erősebb lenne? Ő legfeljebb még délutánig húzza... Az agyában görcs nyilallt át időnként, lüktetésszerűen.
Ha Virginia most karjára tenné a kezét és ránézne, talán lemenne róla ez a sok keserű gyűlölet, bosszúvágy... düh és... és... Már le is ment... Pedig csak gondolt rá...
Ha Virginia ránézett, olykor úgy érezte, hogy győzni épp olyan gonoszság, mint gyilkolni... Erősnek lenni más ember rovására... nem életcél... Csakugyan nem?... Miért látja most Teddy Backet?... Hogy kerül ide?...
És mit keres ő Ronald Kerry, ezen a vidéken? Idejött kipusztítani a Lonsdale-okat?... És mi lesz, ha golyót röpít Owen koponyájába? Ha győz? Ha egyedül mard ezen az üszkös, elátkozott síkon, túlélve az utolsó embert is?
Mi jogon öli meg Lonsdale-t, aki csak a saját földjét követelte vissza tőle, mindenáron. Mert George Lonsdale gonoszságból hagyta rá a birtokát... Mert sejtette, hogy ha összecsap Owennel, az a pusztulás lesz... Sejtette, hogy végül így fognak ülni és ő lelövi Owent. Owen birtokán, a Lonsdale-ok földjén a Lonsdale-ok ügyéért... Az örökségért... megöli az egyetlen jogos örököst, ő, a bitorló!
Hát nem!
Maradjon itt utolsónak Lonsdale... Győzzön! Örüljön! Kezdjen új életet, hiszen nem lesz kivel versenyt futni már... És ő, Ronald Kerry befejezheti végre... Kapja meg a golyóját... Owentől... Úgysem jó egyébre...
Igen, ez a helyes.
Felállt. Amennyire még erejéből tellett, egyenes tartással, határozott léptekkel elindult az üszökkel és korommal lepett folyosón.
Most ért Owen ajtaja elé. Nem állt meg. Nyugodtan haladt tovább a végzete elé, amíg odaért a küszöbhöz...
Várta a lövést...
Csend.
Benézett a szobába, Owen a padlóra dőlve aludt. Kezében a revolverrel...
Győzött. Ő győzött. Most golyót röpíthetne a koponyájába.
Kinézett az ablakon.
Kint a mező... Az élet! Néhány marha és egy-két ló járkál... Ezek elmenekültek a tűzvészből és visszatértek... Mintha szomorúan lógna a fejük... Hiába nyújtogatják a nyakukat az elhamvadt fű között legelni valót keresve...
De süt a nap... És ahogy visszatért ez a néhány állat, a fű is kizöldül újra... Csak a bosszú, az átok pusztuljon el a tűzvészbe erről a vidékről!
Kissé tántorgó járással, káprázó szemmel ment ki a várból... Az állatok csodálkozva emelték fel a fejüket...
Ronny odament az egyik lóhoz.
A hegyek rezegni látszottak, és a mennybolt furcsán forgott...
Megveregette az állat nyakát... Néhány kísérlet után végre felült rá és elindult...
A ló szép lassan lépegetett, és a lovas mind előbbre dőlt a nyaka felett. Végül egy lomha bukfenccel átesett a paripa fején a földre, és ájultan elterült...
Maga sem tudta, meddig fekhetett így. Mikor felnyitotta a szemét, a vár valamelyik beomlott szobájában egy pokrócon feküdt.
Ismét elájult...
Mert Bolibar ült mellette!