8.

...Nyitott szemmel feküdt a sötétben. Éjszaka volt. A lányra gondolt. Nem szabadott volna Virginiára hallgatnia. Ez a lány nem ismeri őt. Rosszul tette, hogy itt maradt. Nem bír majd uralkodni magán... Ha Owent látja, fejébe száll a vér. Ez nem harag, nem is gyűlölet: a küzdelem vágya. Megtudni: melyik az erősebb. Eddig kétszer diadalmaskodott, de egyszer sem úgy, hogy legyőzte volna Lonsdale-t. Hogy ravaszabb az bizonyos. De melyik az erősebb?! És Virginia nem tudja, hogy ennek el kell dőlni. Kell! Ez a vágy, hogy megküzdjenek egymással, mindennél erősebb, és ha megöli Owent, mégiscsak aljas eszköze volt George Lonsdale-nak... Hogy megörült délután, mikor visszatért azzal, hogy mégiscsak itt marad... „Meggondoltam magam, Mr. Lonsdale”... Az öreg elégedetten vigyorgott: „Ritkán örültem még így valaminek. Ostobaság lett volna, ha elmegy. Majd este beszélünk. Most elsősorban feküdjék le aludni. Nálam a cowboyok korán pihennek le”, mondta az öregúr szokott ravasz vigyorgásával. „Sokszor megesik ugyanis, hogy éjszaka kell talpon lenni.”

Nem kérdezősködött tovább. Úgyis meg fog tudni mindent. Miféle farmon kell éjszaka talpon lenni?... Mégis marhatolvajok lennének a Lonsdale-ok?

Hirtelen csengetés rikoltott bele a csendbe.

A kapura szerelt régimódi, harangszerű csengőt rántotta meg valaki. Lépések csoszogtak, hirtelen felkapott övek revolvertartói csapódtak a falhoz. Az udvaron felsüvöltött egy éles fütty, majd Cresby dühös hangja:

– Na gyerünk már a lovakkal, a mindenségit!

Ronny ruhástól feküdt a pokrócon. Senki sem szólt neki, nem tudhatta, mi történik, mégis érezte, hogy most neki is a többiekhez kell csatlakozni.

– Talán borotválkoztál?! – szólt oda epésen Judd, mikor az udvarra ért, ahol a többiek már nyeregben ültek.

Úgy látszott, hogy rá vártak. A szürke ott állt felnyergelve, Cresby mellett megpillantotta az öreg Lonsdale-t is. Lóra ült és a többiekkel együtt kilovagolt a kapun.

Odaugratott Lonsdale mellé.

– Talán megtudhatnám végre, miről van szó?

– Most nincs idő magyarázni! De úgyis megtudja rövidesen. Előre!

Ahogy a vár mögött elhagyták a fennsíkot, csodálkozva látta, hogy Owen lovagol feléjük az emberei élén. Mi ez? Talán elhagyják éjszaka a birtokot, hogy megkerülve a Törvényt, lövöldözést kezdjenek? A másik csoport egyenesen szembe lovagolt velük, de senki sem nyúlt a fegyveréhez. Owen George-dzsal kezd beszélni azonnal, amint odaér, de nyoma sincs ellenségeskedésnek a hangjukban.

– Messze vannak? – kérdezi az ifjabb Lonsdale.

– Dehogy! Vagy óvatosan jöttek, vagy Judd elaludt a toronyban. Már túljutottak a tisztáson!

– Sok?

– Nagyon sok! – kiáltotta Judd -, de kalap is van közte épp elég.

– Az emberek maradjanak itt és hasaljanak a szikla mögött. Mi hárman eléjük lovagolunk... Azt hiszem, így jó lesz.

– Nagyon jó lesz – bólintott rá George. Tökéletes egyetértésben csináltak mindent. Jöjjön, Kerry! Előre!

A két Lonsdale mellé lovagolt, és megindultak gyors ügetésben a hágó felé...

Közben alaposan eltávolodtak ez embereiktől, akik az utasítás szerint helyezkedtek el, a fennsík keskeny szorosát szállva meg a Lonsdale-vár mögött. Ez a másik terület lépcsőszerűen terült el a hatalmas fennsíkon túl.

Azt elismerte Ronny magában, hogy nem mindennapi ember a két Lonsdale. A cowboyokat hátrahagyták, és ők jönnek ide, mintegy tűzvonalba, a veszélyesebb pozícióba. De miféle veszély közeleg? Mert hogy rövidesen harcra kerül sor, azt az előkészületekből látta.

Néhány másodperc múlva elérték a lejtősödő, keskeny hágó külső nyílását, és előttük kanyargott lefelé a hegyi ösvény.

Ronny nemsokára megpillantotta e közeledő veszélyt...

A sötétben egybeolvadó, ormótlan árnyak gomolyogtak a szoroson vezető ösvényen, felfelé.

Marhák!

Ködszerű, vékony felhőlepel fedte be végig az eget. A finom párafátyolon keresztül tompán szűrődött át a hold fénye.

Kis csorda lépegetett a fennsík felé. Az állatok között lassan kivehetővé vált egy-két sombrero. A marhák előtt két furcsa lovas poroszkált lépésben. Mindegyik legalább két méter hosszú volt. Valóságos mesebeli óriásoknak látszottak. Szép hátaslovakon ültek, de valószínűtlen hosszú lábuk a furcsa módon leeresztett kengyelben szinte földig ért, mintha öszvéren kocognának. Ijesztően széles felsőtestük lomhán hajolt előre a nyeregben, és a homlokukba húzott kalapjuk karimája eltakarta az arcukat. Úgy látszott, mintha aludnának a nyeregben.

Owen megfogta George karját:

– A két Bolibar – suttogta.

Ronny már hallotta a Bolibar testvérek nevét. Messze földön híres banditák voltak. Ravaszak és ügyesek. Testi erejükről legendákat meséltek.

– Jelt kéne adni... – suttogta Ronny.

– Ostobaság... – legyintett George -, már régen észrevettek bennünket. És ha nem vettek volna észre, akkor is tudják jól, hogy itt vagyunk...

Jóformán be sem fejezte szavait, mikor a két Bolibar megállt. Vagy húsz méterrel mögöttük egy cowboy a csorda elé lovagolt. Az állatok visszahőköltek, előbb tülekedtek csomóba kavarodva, bőgés, távoli fojtott szitkok hallatszottak, végül a marhák egy helyben mozgolódva megálltak.

A Bolibar testvérek továbbra is úgy ültek lehajtott fejjel a lovukon, mintha aludnának.

George kilépett az útra:

– Miféle komédia ez? Úgy tesztek, mintha ismeretlenek lennétek ezen a vidéken?

Az egyik kalap alól furcsa, mély hang szólalt meg:

– Vártunk, hogy elénk gyere, vén Lonsdale... Unjuk már azt, hogy örökké mi kérjük a bebocsátást.

– Az álljon elő, aki kér! – folytatta a másik Bolibar, ugyancsak mély, darabos hangon.

– Tudtommal én még nem kértem tőletek semmit – felelte George, mindkét kezét egy-egy revolverén tartva. – Viszont ti már többször kértétek tőlünk azt, hogy engedjünk át benneteket a Lonsdale-birtokon. Szívesen megteszem, de ha másfelé mentek, úgy is jó.

A Bolibar testvérek még mindig lehajtott fejjel, ijesztő mozdulatlansággal ültek a lovaikon.

– Torkig vagyunk veled, Lonsdale.

– Én is torkig vagyok ezzel a trükkel! Ostobák vagytok! Éppoly kevéssé félek tőletek, mint ti éntőlem. Előre is megmondom, hogy egyetlen darab marhát sem engedek el a vámból.

Minden különösebb indulat nélkül folyt ez a beszélgetés, vagy negyven lépés távolságról. Ronny csodálkozva hallgatta. Szólni akart valamit Owennek, de ez hirtelen eltűnt mellőle. Nyugtalan lett...

– Ez egyszer tévedtél... – felelte George-nak az egyik Bolibar. – Meg fogod kapni a vámot az utolsó marháig. De rosszul teszed, ha elfogadod. Jegyezd meg, hogy elég volt a Lonsdale-okból. Mi a bőrünket visszük vásárra, ti meg csak leszeditek a tejfelt.

– Akinek nem tetszik, az menjen másfelé.

– Jól tudod, hogy erre kell menni, ha Mexikóba akarunk jutni. És erre fogunk menni ezentúl is.

– De csak ha én megengedem...

– Lonsdale – mondta a másik Bolibar -, azt ajánlom neked, hogy társuljunk. Csináljuk felesbe...

– Elég! – szakította félbe durván George. – A Lonsdale-ok nem társulnak. Ezt már máskor is megmondtam nektek. Átengedlek a földemen a felhajtott csorda harmadrészéért. Ha sok, akkor legfeljebb...

Lövés dördült, és nyomban utána jajkiáltás hallatszott.

Valamelyik távolabbi bokorból rosszul kivetett lasszó hullott a földre, és egy sebesült cowboy gurult ki a bokorból. A bejáró egyik oldalszikláján Owen szólalt meg dörgő hangon:

– Ne próbálkozzatok, gazemberek! Legközelebb a koponyájába lövök annak, aki valami aljasságot kísérel meg...

A sebesült vállát szorítva ült fel a porban. Az egyik cowboy volt. Óvatosan settenkedett előre az út mentén, lasszót akart dobni George Lonsdale-ra, de Owen már kezdettől fogva figyelte, és egy sziklára kúszva abban a pillanatban lőtt belé, mikor felrepítette a hurkot.

A lövésre a két Bolibar megelevenedett. Felkapták a fejüket és revolvert rántottak volna, de George már kirántotta a pisztolyait, és Ronny is az öreg mellett állt, lövésre kész colttal.

A Bolibarok nem emelték kezüket a revolverükig. De a fejüket sem hajtották le már. Két gorillaszerűen széles állkapocs, ijesztően tömpe orr, kis szúrós szemek néztek Ronnyra. A kegyetlen, ravasz, vad, nyers erő megtestesülése volt ez a két arc.

– Ha még egy ilyen mókát próbáltok – mondta nyugodtan Lonsdale -, soha többé nem mehettek át a Colorado-fennsíkon. Ötödször kíséreltek meg hasonló aljasságot. Hatodszor elintézlek benneteket.

A két Bolibar arcán valósággal izzott a gyűlölet.

– Ostoba hencegés! – rikácsolta az egyik roppant fejű Bolibar. – Elég volt ebből, ahogy itt a nagyurat játsszátok!... Mindenki tudja rólatok, hogy marhatolvajok kizsákmányolói vagytok!...

– Elég volt, Bolibar! – kiáltotta Owen. – Tízig számolok, ha addig nem fordultok vissza és nem hordjátok el magatokat, golyót kaptok.

– Legyen ez egyszer még igazatok! – kiáltotta az egyik rabló. Közben néhány cimborájuk a csorda elé jött és hallgatta a vitát. – Harminchat marhát hoztunk. Tizenkettőt felhajtunk nektek a szoroson, és...

– Nem kell! Takarodhattok! – felelte Owen. – Kezdem a számolást: egy...

– Jól tudjátok – rikácsolta az egyik Bolibar -, hogy nem mehetünk visszafelé, mert üldöznek...

– Kettő...

– De hát az ördögbe is!... Legyen eszed Lonsdale!

Owen rendületlenül számolt:

– Három...

A Bolibarok nyugtalanul néztek jobbra-balra.

– Owennek igaza van – szólalt meg most George Lonsdale. – Elég volt belőletek. Ezentúl, ha erre átmentek, a marhák felét kell leadni. Értitek?

– Ez a legnagyobb aljasság...

– Négy...

– Egyezzünk bele, Bob! – kiáltotta a testvérének az egyik vezér. – A markukban vagyunk...

– Rendben van – mondta a másik tompa, lefojtott indulatoktól remegő hangon. – Az állatok felét megkapjátok.

– Tizenhat marhát hajtsatok át a szoroson, azután várjatok itt jó húsz percet, és amilyen gyorsan csak lehet, tűnjetek el a fennsíkról. Résen leszünk.

Úgy látszott, hogy a két Bolibar ellenállása megszűnt. Ügyes, gyors munkával kétfelé osztották a csordát, egy szíjostor pattanása hallatszott, és a tizenhat állat tolongva igyekezett keresztüljutni a keskeny vágáson. George és Ronny revolvereiket kézben tartva, felhúzódtak oldalt a sziklára.

– Terelje az állatokat a másik szoroshoz, Kerry. Addig sakkban tartjuk ezeket...

Nemsokára Cresby, Bruce és néhány cowboy eléje siettek Ronnynak, hogy segítsenek a marhákat összegyűjteni. Megelégedett vigyorgással nézték a gyönyörű állatokat.

A Lonsdale-vár körül gyűltek össze később valamennyien.

– Mindenkinek kézben legyen a fegyvere! – kiáltotta Owen, aki nyargalva érkezett George-dzsal. – A gazembereket ma megtáncoltattuk, mindenre képesek.

Fegyverrel a kézben álltak a szorostól a fennsík túlsó lejtőjére nyíló úton, amely a két sziklafal között vezetett tovább a hegyekben. A természet valahogy úgy rendezte el itt a két egymás feletti síkságot, hogy katlanszerűen fogták körül a hegyek, mindössze egyetlen bejárást és egyetlen kivezető utat hagyva. Ez a rendkívüli körülmény jelentette voltaképpen a Lonsdale-ok hatalmát.

Rövidesen megérkezett a két Bolibar, a cowboyokkal és az állatokkal. Lonsdale emberei lövésre kész fegyverrel álltak sorfalat. De a rablók, mintha észre sem vennék őket, átterelték a marhákat a fennsíkon, és nemsokára eltűntek a hegyekbe vezető sziklaátjárón.

– Gyerünk – kiáltotta Bruce -, osszuk szét az állatokat. – A múltkor ti belehajtottatok egyet a szakadékba, ezért mi most...

– Hohó! – kiáltotta Cresby -, ez még osztozás előtt történt, és különben is...

Már veszekedtek. Már alakultak két ellenséges csapattá. A Lonsdale-ok is beleavatkoztak a vitába, George ismét néhány gúnyos megjegyzést tett Owenre. Owennek már fénylett a szeme és rezegtek az orrcimpái, minden pillanatban úgy látszott, hogy egymásnak ront a két csoport. De nem tették... És ez csak a törvény miatt volt.

Nagy sokára csendesedett el a durva szitkozódás és lárma. George Lonsdale végre észrevette Ronnyt, aki a csoporttól távolabb némán figyelte az eseményeket.

– Nos? Mit szól?

– Kezdem érteni a dolgot. Ez a sziklaátjáró itt valószínűleg a legrövidebb út Mexikó felé.

– Úgy van. A „Tolvajok Hágója”. Így nevezik. Érdekli még valami?

– Semmi. Jó éjszakát.

Elnyargalt a vár felé. A két birtok cowboyai különváltak, hogy lepihenjenek, csak egy-egy embert hagytak kint őrségen. Virradt.

„Ez tehát a rejtély nyitja”, gondolta Ronny, mialatt bekötötte a lovát. A hegységen át a legrövidebb út Mexikóig a Lonsdale-birtokon megy keresztül, és a hegyek olyan módon zárják el a fennsíkot, hogy nem lehet megkerülni. Marhatolvajok, akiknek sürgősen kell átjutni a határon, a lopott állatok egyharmad részét fizetik, mint „vámot”, hogy a Lonsdale-ok átengedjék őket a „Tolvajok Hágóján”. A Lonsdale-ok tehát nem marhatolvajok. Ők nem érdeklődnek az állatok eredete után. A törvények értelmében nem kötelesek átengedni senkit a birtokukon. Azt kérhetnek ezért az átvonulásért, amit akarnak. És Winstonon túl, ha az ember a hegység felé közeledik, már tapasztalhatja, hogy milyen híre van a Lonsdale-várnak. Tapasztalta Ronny is Prescottban és Marlow-ban. Messze vidéken jól tudják, hogy a Lonsdale-vár csak tizenhárom próbás alakokat használhat. Tudják, hogy sok vér folyt már el ott a Colorado-fennsíkon, ahol a Lonsdale-ok vagyona lopott marhákból gyűlt össze. Pedig ők még egyetlen marhát sem loptak életükben.

A vár tornyában állandóan őrszem ült, és az Arizona felől vezető hegyi ösvényt figyelte. A rablók fogcsikorgatva belenyugodtak, hogy a Lonsdale-vár uralkodik tetszése szerint a Rocky Mountainsnak azon a részén, amely Arizonát és Mexikót összeköti...

Ronny a szobájába ment. Minden visszatetsző benyomás dacára, némi tiszteletet is érzett a különös, vad Lonsdale-ok iránt. Délben még kis híján lelövik egymást, és este Owen megmenti George-ot a lasszótól. Ronny megértette ezt. A Lonsdale-ok nem ölni akarnak, hanem győzni.

Mielőtt lefeküdt, whiskyt töltött. Még a délután folyamán szerzett egy üveg pálinkát. Gyorsan felhajtotta az italt, azután a második pohárral is töltött, de mielőtt felhajthatta volna, mikor éppen a szájához emelte, valaki megfogta a kezét.

Virginia volt!

Ronny nyitva hagyta az ajtót, mikor bejött, és a leány, aki bizonyára egész éjjel talpon volt, besurrant mögötte.

– Miért iszik?

– Miss Lonsdale... hogy jutott eszébe...

A lány az ajtóhoz ment és becsukta, azután visszajött az asztalhoz, amelyen a pálinka állt.

– Mindent láttam... Éjfél után valamennyien lóra ültek, azután ismét itt voltak... Állatokat hajtottak a legelőre...!

Nem fejezte be a mondatot, és várt. Ronny hallgatott.

– Honnan hajtották ide éjszaka a marhákat? – kérdezte a lány remegő hangon.

– Megnyugtathatom: nem loptuk őket. A Lonsdale-ok nem marhatolvajok.

– Miért kell akkor éjjel, fegyveresen ellovagolni, és hogy kerülnek ide az állatok?...

– Pontosan... én sem tudom... – felelte zavartan Ronny. Mit mondjon? A teljes igazságot nem akarta közölni a lánnyal. – Azt hiszem... állatokat csempésznek át Mexikóba, és itt a fennsíkon vezet az egyetlen út, a határon keresztül... Ezért a Lonsdale-ok joggal kérhetnek fizetséget. Nem kötelesek átengedni a birtokukon senkit... És a csempészek néhány állattal vásárolják meg az átvonulást... Azt hiszem... ez a Lonsdale-vár titka...

– És miért csempészik az állatokat innen Mexikóba?

– Hát... ott nagyobb ára van... és nem engedik át a határon...

Elhallgatott. Virginia megnyugodva vette tudomásul, amit hallott. Ez nem is olyan szörnyű. Jobb szerette volna nevelőapját békés farmernak tudni, de most már annak is örült, hogy eloszlott a marhatolvajlás gyanúja.

– Mr. Kerry... ne igyon többé.

– Megszoktam. És végre is oly mindegy...

Virginia egyenesen a szemébe nézett:

– Gyűlölöm az iszákos embert. És... Esetleg lehet még valami az életében... amiért érdemes. Ne igyon többé! Jó?

– Tulajdonképpen miért törődik azzal, hogy iszom-e vagy sem?

Csend volt.

– Hamarabb elragadja az indulat... Amit nekem ígért, ahhoz józanságra van szüksége...

– Értem. Szóval ezért.

Egymás szemébe néztek. A lány zavarban volt.

– Nem csak azért – mondta azután csendesen.

– Ez igazán nagyszerű! – szólalt meg hirtelen egy hang.

Riadtan fordultak az ajtó felé.

Owen állt a küszöbön. Gúnyos mosolygása mögött szokott, lefojtott izgalma vibrált, szemvillanásokban, szája szélének rándulásában, orrcimpáinak remegésében.

– Ha hozzám belép, kopogjon – mondta csendesen Ronny. – Miss Virginia érdeklődött, hogy miért lovagoltunk ki...

Owen szüntelen impertinens mosolyával előrejött:

– Úgy... és éppen magánál érdeklődött? Ez érdekes...

– Owen! – kiáltotta Virginia. – Már másodszor beszélsz ilyen hangon... Tudtommal semmi jogod...

– Csak hagyja, Miss Lonsdale – vágott közbe Ronny -, legfőbb ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat. Tudtommal én George Lonsdale-hoz szerződtem, és maga ennek dacára úgy viselkedik, mintha a birtoknak ezen a felén is gazda lenne. Tisztázni fogom George Lonsdale-lal az ügyet.

– Nem volna okosabb, ha velem tisztázná?

– Nem. Nem akarok harcolni magával.

– Talán fél?

– Gondoljon, amit akar.

Virginia szeme ragyogott az örömtől. Ronald Kerry tehát megértette őt. Nem akar harcolni Owennel.

– Hogy értsem ezt? El fogja tűrni, hogy gyávának nevezzem? El fogja tűrni...

Ronny uralkodott magán. Gyorsan közbevágott, hogy a másik ne sérthesse meg.

– Nézze, Owen, ez ostobaság, amit maga akar. Egyszer már véget kell vetni itt a gyilkolásnak. Biztosítom magát róla, ha tetszik írásban, hogy lemondok az örökségről. Csak azért maradtam itt, hogy megpróbáljam a Lonsdale-ok versenyfutását befejezni, valami békés módon...

– Magának semmi köze a Lonsdale-ok versenyfutásához! Úgy látszik, imponálni akar Virginiának ezzel a nagyképűséggel...

Idáig bírta magát Ronny tartani. Most egy hatalmas lépéssel Owen előtt termett:

– Menjen ki innen!

– Szóval kidob a szobájából?

Virginia közbe akart lépni, de Ronny kinyújtott karja elzárta előle az utat. Minden vér ott kalapált fejében dühödten.

– Igen! Kidobom! Takarodjon...

Owen ökle most eltalálta volna, mert készült az ütésre, de abban a pillanatban, ahogy megmozdult a keze, gyors egymásutánban két lövés hallatszott.

Néhány riadt állat elbődült, és egy férfi jajkiáltása hasított bele a hajnalba.

A következő pillanatban Owen és Ronny egyszerre ugrottak ki az ajtón, és az udvaron át a kapu felé rohantak.

Reggeledett.

Mindenkit megelőzve értek a szabadba. Felriadt állatok csörtettek ide-oda, bőgve. Halsey, aki őrségen maradt, mozdulatlanul feküdt a füvön.

Letérdeltek melléje, és Cresby szétnyitotta a kabátját. Csúnya találat érte. A teste még meleg volt; de már nem élt. Közben szinte pillanatok alatt megelevenedett a ház környéke.

– Mi történt? – kiáltott George messziről.

– Lelőtték!

– Halseyt?

– Igen...

Cresby, aki közben körülnézett a legelőn, most izgatottan jött:

– Harminc-negyven állatot elhajtottak!

– Még nem járhatnak messze! – kiáltotta Owen.

– Csak a Bolibarok lehettek! – jegyezte meg Bruce, aki szintén megérkezett Owen legényeivel.

– De hogy a csodába képzelik a menekülést! – szólt közbe Owen. – Csak nem hiszik, hogy harminc-negyven marhával elmenekülhetnek előlünk. Hiszen alig van előnyük.

– Mindenesetre induljunk! – mondta Bruce, és nekieresztette a lovát.

A csapat vágtatni kezdett a Mexikó felé nyíló „Tolvajok Hágója” felé, amelyen a Bolibarok csapata haladt át nemrégen.

Mielőtt elérték volna a szorost, lövések fogadták őket. Judd holtan bukott ki a nyeregből. A többiek visszarántották lovaikat. Esztelenség lett volna megkísérelni az áttörést.

A Colorado-fennsík szorosait a természet úgy alkotta még, hogy egy-két ember akár száz ellen is sikerrel védekezhetett.

– Hátrahagytak néhány gazembert! – kiáltotta George. – Ezek feltartanak bennünket, amíg a többi rabló annyi előnyt szerzett, hogy a marhákkal együtt elmenekülhetnek előlünk.

– Ha így van, akkor jól csinálták – dühöngött Cresby. – Még egyszer ennyi embert is halomra lövöldözhetnek, mielőtt elérnék a szorost.

Owen fogcsikorgatva nézett körül. De a lapos sziklafalak minden utat elzártak. Sehogysem kerülhették meg a szorost.

Ronny összetekert két lasszót, és a vállára dobta.

– Megpróbálok felmászni arra a sziklára. Ha sikerül, utánam jöhettek lasszón, mindnyájan. A túlsó oldalról hátba támadjuk őket.

A szorostól jobbra eső hegylánc felé mutatott. Összevissza repedezett, látszólag megmászhatatlan bazaltemelkedés, szikla zárta el ott az utat. Vagy húsz méter magasságban kiszögellő párkány hajolt a fennsík fölé. Aki oda feljut, az a szoros túlsó kijárójánál mászhat le.

– Ostobaság! – mondta Bruce. – A hegyre nem lehet felmászni.

– Megpróbálom. Amíg én mászok, addig ti néha-néha lövöldözzetek, hogy ne fogjanak gyanút a gazemberek...

Gyors léptekkel elindult a szikla felé.

Rálépett egy kiugró kőre, azután repedésekbe kapaszkodva, szorosan a bazalthoz tapadt, és mászott fel.

Meglepetten látta, hogy nem messze tőle még valaki kúszik a szirt oldalán.

Owen!

A fiatal Lonsdale csak egy másodpercig habozott, hogy kövesse-e az új intézőt a hihetetlen, nyaktörő vállalkozásban. Azután máris előretaszította a versenyfutás ősi ösztöne.

Közben kiderült, hogy Ronny jól sejtette: a szikla, mint általában a sziklák, messziről sokkal meredekebbnek látszott, mint amilyen a valóságban. Itt is, ott is kínálkozott egy repedés, amiben megkapaszkodhattak, egy előreálló kő, amire a lábukat helyezhették.

Lélegzetelállító látvány volt lentről. Vagy tizennégy méter magasságban látszott a két ember, szinte minden támasz nélkül, a falhoz tapadva, amint másznak fel.

Owennek szerencséje volt. Néhány lépcsőszerűen kiugró kőhöz ért, és így hamarabb jutott fel a tetőre, mint Ronny.

Ronny is közel volt a csúcshoz. Egy lapos kődarabhoz nyúlt, hogy felhúzódzkodjék a platóra. A kődarab megmozdult a kezében és lehullott! Mielőtt a kő után a mélybe zuhant volna, öt ujja becsúszott egy sziklarepedésbe. Nem volt semmi, amibe kapaszkodjon. Behajlított öt ujján függött, az egyik kezén, és a másikkal hiába tapogatott támasz után. Érezte, hogy az ujjai lassan görcsöt kapnak, a vállán ropog az izom, nem bírja tartani magát...

Félméternyire lehetett a tető. A közelgő zuhanás utolsó másodperce előtt felemelte a fejét és Owent látta, aki abban a pillanatban ért oda oldalról. A két ember egymás arcába nézett.

Az egyik térdelve a szikla peremén, a másik ujjain függve, húszméteres mélység felett.

A bazalt előredőlő oldala elfedte azokat; akik lent álltak...

Ronny tudta, hogy vége! Owennek csak ki kell nyújtani a kezét, hogy ő lezuhanjon. Ki se kell nyújtani a kezét. Ha néhány másodpercig így hagyja, úgysem bírja tartani magát...

Owen hökkent arca elárulta, hogy ő is erre gondol. Ronny világosan látta a másik csodálkozásában azt a pillanatnyi döbbent zavart, amely elárulta, hogy habozik.

Azután áthajolt a peremen, és hatalmas keze lecsapott Ronnyra!

Csuklójánál fogva ragadta meg az elkékült, görcsösült tenyér alatt, és felrántotta. A szikla szélén állva, néhány másodpercig egymás szemébe néztek.

– Köszönöm... – mondta az intéző.

Hallgattak. Azután Ronny kinyújtotta a kezét:

– Owen Lonsdale! Békét ajánlok.

Owen tétovázott. Nem fogadta el a kinyújtott kezet.

– Ígérd meg, hogy elmégy innen örökre. Csak így lehetséges, hogy ne öljelek meg – felelte azután.

– Ezt nem tehetem. De ígérem neked, hogy George Lonsdale halála után lemondok örökségemről a te javadra. Ha akarod, már most írást csinálhatunk erről.

– Ostobaságokat fecsegsz, Kerry. Az az érzésem, hogy kétszínű vagy.

Ronnynak fejébe ment a vére, megnyalta a száját és csak annyit mondott:

– Erre csak akkor felelhetnék, ha nem te mentetted volna meg az életemet.

Owen eléje állt.

– Tekintsd úgy, Kerry...

Ismét farkasszemet néztek a küzdeni vágyás remegésével minden porcikájukban.

Lentről lövések hallatszottak. Ez észre térítette őket.

– Leeresztem a lasszót! – kiáltotta Ronny, és otthagyta Owent.

Megkerülte a szikla peremét. Egy henger alakú nagy kőre rákötötte a két összecsomózott kötelet és lebocsátotta. Egymás után másztak fel a lasszón.

Ronny körülnézett. Owen már nem volt sehol. Nem kellett gondolkoznia azon, hogy merre ment. Bizonyára megpróbál mászni, hogy hátába kerüljön a rablóknak.

Úgy is volt. Ahogy átsietett a domború tetőn, megpillantotta Owent, amint jóval lejjebb szikláról-sziklára lépve ereszkedik le. Ez a rész valamivel járhatóbbnak látszott. Ha Owen is hozott volna lasszót, könnyebben jutnának le. A fiatal Lonsdale nemsokára eltűnt a szeme elől.

A szoros bejáratánál három ember állt. Az egyik Bolibar is köztük volt.

– Ha közelednek – mondta Bolibár -, csak lőjetek. Most idehozom a lovakat. Egyenként lovagolunk el. Az utolsó az én szürkémre ül. Annak nyomába sem érnek. Majd kisorsoljuk, hogy melyikünk maradjon utoljára.

Néhány lövés a szikla oldalát találta, és kőpor fröccsent szét. A gorillakülsejű óriás elindult a szoros túlsó oldala felé, ahol a lovak álltak. Vagy tízlépésre lehetett a társaitól, amikor mészpor hullott rá fentről. A magasba nézett és felkiáltott...

Owen már csak néhány méternyire volt a földtől. Mikor látta, hogy az óriás felnéz, és tudta, hogy hihetetlen gyorsan fogja kirántani a pisztolyát, nem habozhatott...

Elengedte a sziklát és ráugrott Bolibarra. A földre zuhantak. Test a testhez küzdöttek, gurulva. A revolvernek itt nem lehetett szerepe. Egyszerre ugrottak talpra, Bolibar ormótlan karjai elkapták Owen derekát... Az irtózatos szorításnak a következő másodpercekben csontot kellett törnie... Owen teljes erejéből előrecsapott a homlokával, és pontosan Bolibar orrát zúzta szét. Ez elkábult egy pillanatra, és valamit engedett a szorítás.

A rablók meglátták messziről a küzdőket. Nem lőhettek rájuk, mert a két ember egy gomolyaggá válva birkózott.

– Maradjatok a helyeteken! – kiáltotta társai felé a vérbe borult arcú Bolibar.

– Ezzel a fickóval egyedül is végzek...

A fennsíkról Bruce és a másik cowboy lövése dördült, és a két rabló viszonozta a tüzet. Bolibar vigyorogva nézett a karjaiba préselt Owen arcába.

– Megdöglesz most, Lonsdale!

Owen érezte, hogy tehetetlen játékszer az emberfeletti erejű karok között. A széttört orrú arc állati gonosz vigyorral nézett rá egész közelről. Egyetlen rántás megtörte a dereka ellenállását, a következő rántás össze fogja roppantani a gerincét.

Minden erejét összeszedve gáncsot vetett Bolibarnak, aki elveszítette az egyensúlyát...

A földre zuhantak.

Bolibar fölugrott, és Owen nyakát ragadta meg. Hirtelen lendületet vett a testével, hogy mint valami apró kavicsot a sziklához csapja ellenfelét. Owen szinte érezte, ahogy a roppant kar nekivágja a bazaltnak. Összetört tagokkal, kiloccsant agyvelővel fog ottmaradni.

– Bolibar!

Fentről jött a hang! Ronny kiáltott. Két kezén függött, hátával a bazaltnak támaszkodva. Nagy hátrányban volt a rabló felett, de mégis kénytelen volt kiáltani, különben Owennek vége.

A lábával támaszt keresett és így két kezével fognia kellett feje felett egy követ. Bolibar villámgyorsan rántotta ki a pisztolyát és lőtt...

Ronny még abban a pillanatban eleresztette a sziklát, így a golyót elkerülte, és törmelékeket sodorva magával, zuhant lefelé, közben tüzelt. A lövés abból a lefelé gördülő porgomolyagból csapott ki, ahogy valami hihetetlen módon esés közben kapta ki a fegyverét...

Owen nyaka kiszabadult... Arra tért magához, hogy két test hever mellette. Bolibar és Ronny.

A porban fekvő alak most megmozdult és felállt. Ronny volt. Néhány zúzódást leszámítva sértetlen maradt.

Bolibart szíven találta a golyó. Holtan feküdt a földön. Ronny még ki sem dörzsölte szeméből a port, mikor Owen fegyvere dörrent mellette.

A két ember a szoros bejáratánál észrevette, hogy Bolibaron rajtaütöttek és legyőzték. Az egyik feltápászkodó Ronnyra lőtt. Ezt Owen leterítette. A másik egy szikla mögé ugrott.

Ebben a pillanatban megjelent Bruce a szoros bejáratánál. Mielőtt a rabló felfoghatta volna, mi történik, az intéző puskatusa lecsapott rá.

Ronny kidörzsölte a port a szeméből és körülnézett. Elfoglalták a szorost. Bruce mögött megjelent a másik hátrahagyott legény a lovakkal, felettük egy lasszó ereszkedett le himbálódzva, és egymás után érkeztek közéjük George, Cresby és a többiek.

– Nagyszerű munka volt... – ordította Cresby, azután hirtelen elhallgatott.

Valamennyien döbbenten bámultak a halálában még eltorzultabb arcú Bolibar mozdulatlan tetemére.