UTÓSZÓ

Leáldozóban volt a periklészi Athén napja. A spártaiakkal vívott háború immár harmadik évtizedébe fordult, és alig akadt család, amelyik ne gyászolta volna egyik-másik férfi tagját; az ellenség ott táborozott Attika földjén, portyázó-gyújtogató előőrsei fel-feltünedeztek a város falai alatt, és a távoli hadszínterekről is mind gyakrabban érkeztek aggasztó hírek; Periklész, az „Olümposzi”, meghalt, helyette habzó szájú demagógok harsogtak a népgyűlésben, a politikai gyeplő pedig a zseniális, de állhatatlan Alkibiadész kezébe került; a Marathónnál és Szalamisznál egykor térdre kényszerített Perzsia Spárta szekerét tolta, s Athén szövetségesei közül is egyre több állt át a másik zászló alá, hogy a nyomasztó hadiadóktól és a vonakodást vagy ellenszegülést nyomon követő kemény megtorlástól megmeneküljön; az eddig bölcsen lapuló Spárta-barát athéniak hovatovább leplezetlenül agitáltak a békekötés, a fegyverletétel szükségessége mellett – növekvő zűrzavar és bizonytalanság, széthúzás, és fiaskók sorozata jelezte, hogy közeleg az elkerülhetetlen, a katonai vereség, s ezzel együtt Athén fénykorának, az európai történelem egyik legvonzóbb korszakának vérbe-könnybe fúló alkonya.

A szellem, a művészet és az irodalom éterikusabb tájaira ellenben mintha nem hatolt volna el a csatazaj – legalábbis úgy tűnhet. Az Akropoliszon márványba-bronzba öltöztek Periklész és Pheidiasz hajdani álmai, a Dionüszosszínház nézőközönségét évről évre lázba-izgalomba hozta Euripidész és az agg Szophoklész egy-egy új, remekmívű tragédiája vagy Arisztophanész bővérű, ellenállhatatlan humora, Thuküdidész most írta az éppen folyó háborúról hatalmas történeti munkáját, melynek két évezreden át nem akad majd méltó párja, a szofisták divatos iskoláiba továbbra is özönlött a tanulni vágyó fiatalság, és az utcasarkokon vagy az agorán, csakúgy, mint eddig, föl-fölbukkant a borvirágos arcú, sziléntermetű Szókratész, hogy a maga furfangos, „bábáskodó” módján faggatóra fogja valamelyik mit sem sejtő járókelőt: ugyan árulná el neki, mit tart szépnek, mit jónak, mi is voltaképpen az igazság, mert ő bizony nem tudja…

De azért a bomlás csírái már a múzsák birodalmában is érlelődtek. Pheidiaszt pusztulásba taszította a hálátlan Athén, Thuküdidészt jelentéktelen katonai kudarca miatt örökös számkivetéssel sújtották polgártársai, és az annyit gúnyolt, oly sokszor gáncsolt Euripidész jobbnak látta az önkéntes száműzetést választani Amüntasz makedón király udvarában. Akiknek pedig töretlenül ívelődhetett a pályájuk Attika földjén, azoknak a műveiben mutatkoznak baljós előjelek: az ünnepelt, babért babérra halmozó Szophoklész tragédiáiban súlyos árnyak mögül bomlik ki a végső harmónia fénye, Arisztophanész komédiázásába komor felhangok vegyülnek. És Szókratészt meg a szofistákat sem nézte mindenki jó szemmel: némelyek az ifjúság meg-rontóinak, sőt egyenesen az állam ellenségeinek kiáltották ki őket, mert a régi erkölcs, a régi vallás helyébe valami gyanúsan újat akarnak állítani.

Ha nagyrészt maradiságból és értetlenségből fakadtak is, tagadhatatlan, hogy ezek a vádak nem voltak egészen alaptalanok. A szofisták csakugyan szembekerültek a közfelfogással, szentnek és sérthetetlennek hirdetett elveket mertek vita tárgyává tenni, ősi hiedelmek és szokások hitelét tépázták meg: termékeny kétkedésükben egy mélyebb, egyetemesebb igazság igénye feszült. Szókratész „bábáskodó” kérdései is olyan erkölcs, olyan jog és gondolkodás-mód felé egyengették az utat, mely nem tesz különbséget athéni és spártai, szabad és rabszolga, hellén és barbár között: innen csak egy lépés, és a bölcs többé nem athéni származásával büszkélkedik, hanem azzal, hogy az egész világ polgára… Árulás volt valóban? A katonai kapituláció szellemi előkészítése? Sokan mindenesetre így vélték, és parázsló indulattal fordultak az új törekvések képviselői ellen, akiknek gondolatai mind több helyt találtak visszhangra, Euripidész színpadától kezdve Thuküdidész történetírói műhelyéig.

Pedig kárhoztatott és csúful emlegetett honfitársaik csupán vállalkozóbb szelleműek voltak náluk, többet mertek valóra váltani a demokratikus Athén pazar lehetőségei közül; és bármilyen messzi tájakra ragadta is őket az igazság és a szépség igézete, úttörő szenvedélyükben mégis, minden látszat ellenére a periklészi rend szunnyadó erői szabadultak föl, életművükben a legnemesebb athéni eszmények arattak diadalt. Nagyobbat, mint Marathón és Szalamisz mellett: világraszólót. Mert amíg a hadszíntereken Athén politikai sírját ásták, és a távolban már fölsejlett a makedón Nagy Sándor birodalma, még távolabb pedig az egész Földközi-tenger medencéjét egy jogar alatt egyesítő Imperium Romanum, Szókratész és a szofisták kérdéseiben, tanítványaik és követőik válaszaiban, a kortárs költők és írók remekeiben olyan értékek, olyan termékeny gondolatok formálódtak, melyekből bőven merít majd a kereszténység, de a megújhodó Európa megannyi más mozgalma is, s amelyek ma is benne lüktetnek a modern világ szellemi vérkeringésében.

Ilyen örvénylő, buktatókkal és sorsfordulókkal terhes években élt az athéni Xenophón, Grüllosz fia, a történetíró, gazdász és filozófus. Családja módos, ő maga szép reményekre jogosító fiatalember: szinte a sors is arra rendeli, hogy előbb vagy utóbb, akarva vagy akaratlan, de belesodródjék a kor irodalmi-filozófiai vitáiba. Csakugyan, egy napon elébe áll Szókratész, s mert nem tud felelni arra a kérdésre, hol és ki faragna jellemes embert belőle, kurtán felszólítja, hogy kövesse. Legalábbis így mondja el az esetet Diogenész Laertiosz, Xenophón életrajzírója. Igaz-e vagy sem, annyi bizonyos, hogy Xenophónt valóban rabul ejtette Szókratész varázsa. Tanítványa lett, nyomába szegődött városjáró útjain, vele lakomázott, szomjasan itta a szavait, s bizonyára Szókratész ösztönzése, gondolatokat ébresztő és érlelő közelsége is hozzájárult ahhoz, hogy írni kezdett.

A mester környezetében sokan megfordultak, közismert államférfiak és politikusok, mint Alkibiadész, vagy a szélsőségesen demokráciaellenes Kritiasz, és ott nyüzsögtek körülötte a fiatalok, a jövő reménységei is: megannyi alkalom, hogy ismeretségek, baráti kapcsolatok szövődjenek. Ugyan kikhez került közel, kikkel barátkozott Xenophón? És ami a legizgatóbb kérdés: milyen viszonyban állhatott Kritiasz unokaöccsével, azzal az Arisztoklésszal, aki épp ez idő tájt mondott búcsút drámaírói álmainak, hogy egész tehetségét a filozófia szolgálatába állítsa, s akit atlétatermete, széles válla miatt lassanként ország-világ Platónnak nevezett? Majdnem egykorúak voltak, mindketten rajongtak Szókratészért, és mindkettejüket feledhetetlen élményekkel ajándékozták meg a mellette töltött tanulóévek. Xenophónnak is számos műve, kivált az Emlékezések Szókratészra ( Apomnémoneumata Szókratusz), a Lakoma ( Szümposzion) és a Szókratész védőbeszéde (Apologia Szókratusz), de még a filozófiától ugyancsak távol eső A gazdálkodásról (Oikonomikosz) is újra meg újra Szókratészt idézi, alakját, szavait, cselekedeteit: vajon összekovácsolta őket a sok közös élmény, és később a mester eleven emléke?

Nem tudjuk, forrásaink némák; legfeljebb gyaníthatjuk, hogy igazán bensőséges jó viszony nem alakulhatott ki köztük, vagy ha igen, hát aligha tartott soká, útjaik hamarosan elváltak. Platón egy életre elkötelezte magát a filozófiának, mely Xenophón számára nem jelentett többet szép, örökké emlékezetes, olykor vissza-visszavágyott, de mégiscsak múló epizódnál. Kettőjük közül Platón volt az, aki nem csupán csodálta: értette is Szókratészt, sőt továbbgondolta, ragyogó rendszerré fejlesztette mestere soha le nem írt tanításait. Xenophónt ellenben mintha nem annyira Szókratész tanítása, inkább színes egyénisége ragadta volna meg, elvontságok helyett az érzékletes, filozófia helyett az anekdotaszerű – voltaképp rejtély, miért sorolta őt Diogenész Laertiosz mégis a filozófusok közé…

Húszas éveinek derekán járhatott Xenophón, mikor i. e. 404-ben Athén kitárta kapuit a győztes spártai csapatok előtt. A megtorlás, Kritiasz zsarnokuralmának sötét hónapjai következtek, amiről olyan szuggesztív képet fest a Görög történelem (Hellénika) második könyvében; de aztán lassan helyreállt a rend, végre kivirulhatott a béke. Xenophónnak személy szerint nem esett bántódása, s mégis, alig múlik el néhány év, kapva kap az első alkalmon, hogy távozhassék szülővárosából. Talán a családi vagyon sínylette meg a megszállást? Vagy veszélyt szimatolt az athéni közéletben, attól tartott, őt is ugyanaz a sors éri, mint Szókratészt, akit hamarosan halálba taszítottak rég acsarkodó ellenségei? Avagy egyszerűen csak kalandra vágyott – ki tudja? Tény, hogy amikor thébai barátja, Proxenosz megtudakolja tőle, nem volna-e kedve csatlakozni a perzsa királyfi, Kürosz seregéhez, nem sokat habozik: átkel Ázsiába, felcsap zsoldosnak, és részt vesz abban a csaknem másfél éves hadjáratban, melynek élményanyagát majd az Anabázis (Anabaszisz, Felvonulás) foglalja össze.

Egyhamar nem tért vissza Európába. Igaz, kardja továbbra is találhatott munkát, mert Kürosz vállalkozásának eredményeképp Perzsia hadat üzent Spártának, és a spártai seregek évekig Kisázsiában csatároztak az ellenséggel; ennél is döntőbb volt azonban, hogy a spártai fővezér, Agészilaosz király személyében meglelte újabb, ezúttal politikai eszményképét. Nem mintha Xenophónt közönséges köpönyegforgatónak vagy megrögzött Spárta-barátnak kellene tekintenünk; Agészilaoszban különben sem a spártait, hanem elsősorban a nagy királyt tisztelte. Inkább az lehetett az igazság, hogy Athén vereségét, a demokrácia kétségtelen túlkapásait és torzulásait a demokrácia természetes velejáróinak tekintette, és Agészilaosz hatására a monarchiában vélte fölfedezni az ideális államformát; más szóval, a jelenséget tévesen a lényeggel azonosítva, ideálisnak tartotta azt, ami csak időszerű volt – mert a történelem valóban a nagy államalakulatok és a nagy monarchák, a Nagy Sándorok és Augustusok számára készítette elő a talajt.

Agészilaosz című dicsőítő irata, Hieran című dialógusa és talán legkülönösebb műve, a Kürosz nevelkedése (Küru paideia) tanúskodnak alakuló-formálódó politikai elképzeléseiről, s a Kürosz nevelkedése mintha azt is gyanítani engedné, hogy Xenophón lelki szemei előtt titkon egy Agé-szilaosznál is nagyobb formátumú monarcha képe lebegett. A görög viszonyok között azonban Agészilaosz volt és maradt a megtestesült eszmény; mint hajdan Szókratészhoz, most hozzá csatlakozott – csak ez a választás sokkal sorsdöntőbb következményekkel járt. Agészilaoszt ugyanis egy idő múlva hirtelen visszahívták Hellaszba, ahol Athén részvételével Spárta-ellenes koalíció szerveződött, s mikor 394-ben Koróneia mellett döntő ütközetre álltak fel a küzdőfelek, a királyt követő Xenophón spártai zászlók alatt indult rohamra az athéni hadrendek ellen. S ezért szülővárosa örökös számkivetéssel sújtotta.

Különösebb lelki válságot aligha váltott ki Xenophónból a szigorú határozat; számíthatott és felkészülhetett rá. Otthont sem vesztett, inkább cserélt: Agészilaosz meghívására ideiglenesen Spártában telepedett le – A spártai államszervezet (Lakedaimonión politeia) sokat köszönhet itteni személyes tapasztalatainak –, aztán átköltözött Olümpia mellé, Szkilluszba, ahol a királyi kegy földbirtokot juttatott neki. Negyven körül járt ekkor, s nyilván végleges otthonának szánta Szkilluszt, melyet olyan finom, lírai tónusokkal vázol föl az Anabázis-ban. Megnősült, gazdálkodni kezdett, szabad idejében kedvenc sportjait űzte, lovagolt, vadászott, így telt év év után; csupa békés gond és öröm közt, melyek A gazdálkodásról, A lótartásról (Peri hippikész), A lovasság vezénylése (Hipparkhikosz) és – ha ugyan ő a szerzője – A vadászat (Künégetikosz) lapjain szépen áradó attikai prózává párlódtak. De Xenophón tévedett: a szkilluszi idillnek brutális véget szánt a sors.

371-ben háború szánt végig a vidéken, s az immár hatvanesztendős Xenophón kénytelen családostul elhagyni a birtokot. Mi sem volna természetesebb, mint Spártában, Agészilaosz védőszárnyai alatt keresni menedéket – miért, hogy mégis Korinthoszt választja? Talán megérezte, hogy rövidesen Spárta hatalmának is bealkonyul? Netán Agészilaosz iránti tisztelete csappant meg? Megválaszolhatatlan kérdések. Szkilluszba sem tér vissza többé, sőt egy még hatalmasabb csábításnak is ellenáll: hiába nyújt Athén békejobbot, nem él a hazaköltözés felkínált lehetőségével. Két fiának ugyan megengedi, hogy az athéni lovasságban szolgáljanak, Bevételek (Poroi) című értekezése napnál világosabban bizonyítja, hogy őt magát is szüntelenül foglalkoztatja szülővárosának gazdasági és politikai helyzete – mégsem mozdul Korinthoszból, most már élete végéig.

És nem öreges tehetetlenségből, hanem nagyon is megfontoltan. Lehetőleg kötöttségek nélkül akarta eltölteni a még rámosolygó másfél évtizedet, tisztes távolban Spártától és Athéntól, de a birtok nyűgétől is mentesen, hogy a filozófia és a politika, a katonáskodás és a gazdálkodás kalandja után az utolsó nagy kalandnak, az irodalomnak szentelhesse maradék erőit. Termékeny évek voltak ezek: műveinek tekintélyes részét korinthoszi „független nyugalmában” írta, sőt a torzóban maradt vagy rég elkészült korábbiakat is majd mind újra elővette, olyikat befejezte vagy átírta, olyikon változtatott vagy csiszolt, aggályos műgonddal. Még versengésre is futotta a fiatalos nekibuzdulásból: itt kerekedett egésszé a fél évszázad kortárs történelmét egybefogó körkép, a Görög történelem, mellyel szerzője titkon Thuküdidész megürült helyére pályázott, s ha nem érte is el célját, mert az események gomolygása mögött nem kutatta olyan konok szenvedéllyel az okokat, mint az immár halott idősebb mester, azért ez a műve is hozzájárult, hogy lelkes olvasói majdan az „attikai múzsa” megtisztelő jelzőjével illessék…

Alighanem itt írta, vagy legalábbis itt öntötte végleges formába a Kürosz nevelkedésé-t is, bizonyára nem sejtve, mennyi fejtörést fog vele szerezni a műveit búvárló utó-ókornak. Maga a cím akár történeti értekezést, monográfiát is sejtethet, melynek középpontjában ezúttal nem Agészilaosz, nem is valamelyik más görög államférfi, hanem Kürosz, a perzsa birodalom Xenophón előtt jó másfél száz esztendővel élt megalapítója áll; az a Kürosz tehát, akinek utódai, Dareiosz és Xerxész, olyan csúfos kudarcot vallottak Marathónnál és Szalamisznál a görögök ellenében, s akit a história, Anabázis-beli névrokonától megkülönböztetendő, „nagynak” szeret nevezni. S valóban, a Kürosz nevelkedése végig is kíséri az olvasót becsülettel a nagy király életén, a bölcsőtől kezdve egészen a halotti ágyig, megközelítőleg híven festve a történelmi eseményeket. De csak nagyon megközelítőleg. Mert a könyv figyelmes forgatója egyhamar észreveszi, hogy Xenophón alkalomadtán léleknyugalommal túlteszi magát a történelmi tényeken, 562

hogy lépten-nyomon változtat és retusál – egyszóval, hogy a történelem csak ürügy a Kürosz nevelkedésé-ben, afféle díszlet, mely előtt nem annyira a múlt, mint inkább a szerzői fantázia szülöttei mozognak, beszélnek, vitatkoznak. Hiszen Kürosz, tudni való, nem volt Asztüagész unokája, Egyiptomot sem ő, hanem a fia, Kambüszész hódította meg, s bármilyen szép is a halni készülő király búcsúja környezetétől, bármilyen felemelő a szájára adott szellemi testamentum, a rideg valóság az, hogy Küroszt a csatamezőn, nem ágyban érte a halál. Aztán ott vannak a mellékszereplők: közülük nem egyet Xenophón formáit és keresztelt el, sokszor egyszerűen kortárs perzsa tisztviselők nevét aggatva a maga kieszelte figurákra. S ami a legfeltűnőbb talán: Xenophón Kürosza nemritkán úgy beszél és úgy gondolkodik, mint akinek jellemét és észjárását voltaképpen nem a perzsa, hanem a görög kultúra érielte meg, sőt, mint aki hajdanán egyenest Szókratésztól tanulhatta a bölcselet ábécéjét.

Ha viszont nem történetírás, akkor hát mi a Kürosz nevelkedése? Mit akart vele, minek szánta a szerzője? Regényes életrajznak netán? Történelmi vagy nevelési regénynek, mint sokan állítják? A fiktív elemek súlya mindenesetre a regény mellett szóina, kivált ha a mai, igencsak parttalan regényfogalomból indulunk ki. Nem kevésbé, hogy Xenophón betét-elbeszéléseket illesztett művébe, köztük Pantheia állhatatos szerelmének méltán híres történetét. De nem, szó sincs róla, Xenophónnak esze ágában sem volt regényt írni; a görög regény amúgy is csak néhány emberöltő múlva, a hellenisztikus korban születik meg. Annyi azonban bizonyos – és nem ez az egyetlen eset, mikor jó érzékkel megsejdített valamit a jövendőből –, hogy olyan írói eszközökre talált, melyeket később, a görög regényírók műhelyeiben tökéletesítenek majd.

A történelem segédletével, olykor a regény módszereit is előlegezve, igazi lényege szerint a Kürosz nevelkedése filozófia akart lenni. Lám, már Cicero megállapította, alig háromszáz évvel később: „Xenophón Kürosza nem a történelmi hűségre törekszik, hanem a helyes kormányzásról kíván képet adni.” Vagyis, másként fogalmazva, hogy Xenophón a történelem hús-vér Küroszából a nagy monarcha ideálképét faragta ki: nem a valóságos Kürosz, hanem elsősorban az érdekelte, milyen tulajdonságokkal, milyen képességekkel kell rendelkeznie az eszményi uralkodónak, hogyan viselkedjék békében és háborúban, baráttal és ellenséggel. Ezért is módosított a történelmi tényeken, ezért is folyamodott a fikcióhoz, valahányszor írói elképzelései megkövetelték. S hogy miért éppen Küroszra esett a választása? Bizonyára nem volt mellékes, hogy a perzsa viszonyokat személyes tapasztalatból is ismerte valamelyest. De legtöbbet nyilván az nyomott a latban, hogy Küroszt mindjárt halála után szárnyára kapta, a jó és nagy király vonásaival ruházta föl a népképzelet görög földön is, s így alakja szinte önként kínálkozott a xenophóni királyeszmények hordozójául.

Ideális király, ideális állam – a Kürosz nevelkedése közelebbről a filozófiai utópiák közé sorakozik, melyeket bőven termett Xenophón kora, a görög demokráciát és a hellenisztikus monarchiákat elválasztó átmeneti időszak. Ez a műve tehát Platón, Iambulosz, Euhémerosz és mások társaságába utalja a korinthoszi „független nyugalmát” élvező írót, s egy másik latinnak, az Attikai éjszakák Gelliusának talán még abban is igaza van, hogy a Kürosz nevelkedésé-n dolgozó Xenophón Szókratész mellett egykori társa, Platón művével, az ideális államot megrajzoló Állam-mal (Politeia) akart versenyre kelni. Persze csak ahogyan ő, az eredendően nem filozófus alkat, képes volt a hatalmas feladatra: elvont fejtegetések helyett inkább képszerű ábrázolással, értekezés vagy dialógus helyett inkább cselekményes formában, a történelem és a fikció kettős mankójára támaszkodva; de épp a hajlam és a szándék, a cél és az eszközök közt feszülő ellentmondások okán nagyon is eredeti módon. A történelemnek, a filozófiának és a képzeletnek ez a sajátos összefonódása teszi a Kürosz nevelkedésé-t hol zavarba ejtő, hol meg izgalmas olvasmánnyá.

Az Anabázis-t viszont aligha érlelte Korinthoszig, hanem már korábban, feltehetőleg Szkilluszban megírta, véglegesen lezárta szerzője. Szkilluszban, tehát húsz-huszonöt esztendővel a nagy „felvonulás” és visszavonulás után! Jókora idő telt el az élmény és az írásba foglalás között, mégis: az Anabázis olyan eleven és életszagú, mint egy frissiben papírra vetett haditudósítás. S ahogyan minden jó haditudósításban lenni szokott, a sok apró részlet, adat és megfigyelés itt is mozgalmas és színes, szinte érzékelhető valósággá varázsolja a tájat és a történéseket, megmozgatja a képzeletet, sőt az érzelmeket is: ha akarja az olvasó, ha nem, lassanként együtt izgul, együtt tűr, harcol és gyűlésezik az elárult, ezer veszély közt menetelő görög zsoldosokkal, s aztán maga is megkönnyebbülten ujjong föl, hogy az életet és hazatérést jelentő tengert köszöntse. Ez a fölidézni és megjeleníteni tudás, kivált negyedszázad távlatából, nem lebecsülendő írói teljesítmény.

Akkor sem, ha Xenophón történetesen nem csupán az emlékeire hagyatkozott. Eleve valószínű, hogy már annak idején naplószerűen föl-följegyezte, hány paraszangát tettek meg, és milyen városokat érintettek útközben, ha pedig megtorlódtak az események, nyilván azokat is igyekezett egy-két szóval vázolni – de az ilyesféle feljegyzések léte jottányit sem von le írói érdemeiből. Még az sem, hogy – bár elegáns tárgyilagossággal harmadik személyben beszél magáról – saját szerepét és jelentőségét meglehetősen eltúlozza, legalábbis kései pályatársa, Diodórosz Siculus, aki hosszú fejezeteket szentel Kürosz hadjáratának, csak egyetlenegyszer említi őt, és akkor is mellékesen… Mindez azonban inkább az Anabázis történeti, semmint művészi hitelét illeti. Művészi hitele így is megvan, leköt, elgondolkoztat, némely jelenetben világirodalmi magaslatra emelkedik: Xenophón legszemélyesebb, sokak szerint legjobb, és kétségkívül legérdekesebb írása.

Xenophón születése azokra az évekre esik, amikor kitör a háború Athén és Spárta között, s halála idején lép a makedón trónra Philipposz, a jövő emberének, Nagy Sándornak az apja. Két jelképes dátum fogja közre az életét: egyik egy korszak alkonyának a nyitányát, a másik egy új korszak hajnalát jelzi. Xenophón végigélte ezt az átmeneti kort, eljutott a demokráciától a monarchia küszöbéig; műve és sorsa egyaránt őrzi a hosszú és tekervényes út nyomait. Sokoldalú ember és sokoldalú író volt. Jó író is, megérdemelt tekintély övezte, a római császárkor első századaiban, mikor valóságos reneszánsza támadt, versengve utánozták; Az athéni államszervezet (Athénaión politeia) és, ha nem ő írta, A vadászat ismeretlen szerzője is az ő jól csengő neve mögé bújva remélt nagyobb súlyt adni értekezésének. S ha Platónnál vagy Thuküdidésszel mégsem vehette fel a versenyt, ha írásaiban mégsem érzik a remekművek fehér izzása, hát azért, mert benne nem lobogott elég magasan az igazság megismerésének önemésztő, kérlelhetetlen szenvedélye, nem tudott vagy nem mert ízig-vérig athéni lenni.