4.

Kürosz egyszer éppen szemlét tartott a teljes fegyverzetben felsorakozott sereg felett, amikor üzenet érkezett Küaxarésztól: küldöttség jött Indiából, Kürosz menjen azonnal.

– Gyönyörű szép ruhát is küldött neked Küaxarész – mondta a követ –, abban gyere, mert azt akarja, hogy az indek teljes fényben és pompában lássanak megérkezni!

Erre Kürosz megparancsolta az élszázad parancsnokának, álljon a jobbjára, katonáit pedig egysoros oszlopban sorakoztassa fel maga mögött. Ugyanezt a parancsot adta a másodiknak is, és meghagyta, hogy továbbítsák a többinek. Ami meg is történt, és nemsokára háromszázan álltak egy vonalban – ennyi százados volt –, és mindegyik mögött száz-száz katona. Mikor felálltak, Kürosz megparancsolta, kövessék őt, és ezzel futólépésben megindult. De amikor látta, hogy a királyi palotához vezető út túlságosan keskeny, és az arcvonal nem fér el rajta teljes szélességében, parancsot adott embereinek, hogy szakadjanak ezredekre, már amennyire a hely engedi. Ő maga rendületlenül futott a sereg élén. Nyomában az ezredek, egymás után. Két szolgát menesztett az út torkolatához, hogy igazítsanak el mindenkit, aki nem tudná, mit kell tenni. Küaxarész palotájához érve Kürosz megparancsolta az első, majd a második és a többi századnak, állítsák fel embereiket körös-körül tizenkettes oszlopokban, úgy, hogy a tizedesek egy vonalba kerüljenek.

Azok el is helyezkedtek, Kürosz pedig egyszerű, cseppet sem hivalkodó perzsa köntösében bement Küaxarészhoz.

A király örült, hogy Kürosz ilyen gyorsan megérkezett, de szegényes ruházata miatt felháborodott.

– Mit jelentsen ez, Kürosz? Mi jut eszedbe, hogy ilyen toprongyosan jelensz meg az indek előtt? Azt akartam, hogy a lehető legfényesebben mutatkozz előttük, hiszen nekem is ékemül szolgál, ha nővérem fiát pompás öltözékben látják.

Kürosz erre így felelt:

– Mikor tanúsítok irántad nagyobb tiszteletet, Küaxarész, akkor-e, ha bíborruhát öltök, karperecet és nyakláncot veszek magamra, de hívásodnak csak ráérősen engedelmeskedem, vagy most, amikor tiszteletem jeléül ilyen nagyszerű és hatalmas sereggel együtt és ilyen gyorsan eleget teszek parancsodnak, és nem csak engem ékesít a szolgálatkészségemet tanúsító veríték, hanem bizonyságot szolgáltat a többiek engedelmességéről is?

Így beszélt Kürosz, Küaxarész pedig belátta, hogy igaza van, és hívatta az ind követeket.

Azok elmondották, hogy királyuk megbízta őket, jöjjenek el, és kérdezzék meg, hogyan is keveredtek háborúságba a médek az asszír királlyal.

– Királyunk megparancsolta, hogy miután téged meghallgattunk, menjünk el az asszír uralkodóhoz, és kérdezzük meg őt is. Végül pedig mindkettőtöknek azt üzeni: mérlegelni fogja, melyikőtöknek van igaza, és a sértett fél oldalára fog állni.

Küaxarész így felelt:

– Halljátok hát válaszomat! Mi soha nem sértettük meg az asszír királyt. És ha szükségesnek látjátok, menjetek el hozzá is, hallgassátok meg, mit mond.

Kürosz, aki ott állt mellette, megkérdezte:

– Megmondhatom én is, mit gondolok? Küaxarész biztatta, hogy csak mondja.

– Ha Küaxarész egyetért velem, üzenjük az indek királyának: ha az asszír uralkodó úgy találja, hogy megsértettük, legyen az indek királya a bíró.

A követek meghallgatták mindezt, majd távoztak. Kürosz ekkor így szólt:

– Nem valami nagy vagyont hoztam otthonról, Küaxarész, és abból a kevésből sincs már sok, mert szétosztottam a katonák között. Hogyhogy szétosztottam? – kérdezheted méltán csodálkozva, hiszen te ellátod őket. Pedig, megmondom neked, csak jutalmat osztogattam, és kedveskedtem azoknak, akikben örömöm tellett. Mert úgy vélem, aki hű szövetségeseket szeretne vállalkozásaihoz, annak jó szóval és jótéteménnyel kell buzdítania az embereket, mert így többet ér el, mint nyaggatással és kényszerrel. Azokat meg, akiket háború esetére akar hűséges szövetségesekké tenni, szerintem feltétlenül nyájas szavakkal és jó bánásmóddal kell meghódítania. Elvégre, ha azt kívánjuk, hogy harcostársaink tántoríthatatlanok legyenek, hogy a jóban ne irigységgel tekintsenek vezérükre, a bajban pedig ne árulják el, akkor barátokra van szükségünk, nem pedig ellenségekre. Mivel mindezt régóta tudom, kellene még pénz. Helytelen lenne azonban, ha mindezt tőled várnám, hiszen látom, mennyi áldozatot kell hoznod. De úgy gondolom, közösen megbeszélhetnők, hogyan tehetnél szert újabb anyagi forrásokra. Mert ha bőviben lennél a kincseknek, tudom, vehetnék belőlük bármikor, ha szükségem lenne rá, különösen mert olyan célra fordítanám, ami neked is gyümölcsöző befektetés lenne. Emlékszem, nemrégiben említetted, hogy az arméniai uralkodó kutyába sem vesz, mióta tudomást szerzett az ellenség közeledtéről, hadsereget sem küld, sőt az adóról is megfeledkezett.

– Így van bizony, Küroszom – felelte Küaxarész –, úgyhogy nem is tudom, mi lenne jobb, fegyverrel kényszerítsem-e engedelmességre, vagy pedig – legalábbis egyelőre – hagyjam, nehogy újabb ellenséggel kelljen számolnom.

– Nehezen vagy könnyen megközelíthető vidéken laknak? — kérdezte Kürosz.

– Erre már én is gondoltam – felelte Küaxarész –, de arrafelé sok a hegy, ahová elrejtőzhetnek, és pillanatnyilag biztonságban lehetnek, úgyhogy nem keríthetnek kézre sem őt, sem amit odamenekítene, hacsak ostrom alá nem vesszük, ahogy apám tette egykoron.

– Akkor hát, ha nincs kifogásod ellene, adj nekem lovasokat – mondta erre Kürosz –, és azt hiszem, az istenek segítségével ráveszem, hogy sereget küldjön, és adóját is kifizesse, sőt mi több, remélem, hogy ezentúl jobb barátunk lesz, mint eddig volt.

– Én is azt hiszem – szólt Küaxarész –, hogy jobban hallgatnak rád, mint énrám. Hallom, egykor együtt vadásztál egyik-másik fiával, talán most is előzékenyek lesznek hozzád. Ha pedig hatalmunkba kerítjük őket, minden úgy lesz, ahogy szeretnénk.

– Ugye te is úgy véled – kérdezte Kürosz –, hogy legjobb lesz ezt a beszélgetésünket titokban tartani?

– Bizony – helyeselt Küaxarész –, így könnyebben kézre keríthetjük akármelyiküket, támadásunk pedig készületlenül érné őket.

– Akkor pedig figyelj ide – folytatta Kürosz –, talán tetszik majd a tervem. Én gyakran vadásztam embereimmel a méd és arméniai birodalom határterületén, sőt néha egyikmásik itteni barátom is velem tartott lovon…

– Ha most is ezt tennéd — vágott közbe Küaxarész –, nem keltenél gyanút, de ha a szokott vadásztársaságnál jóval nagyobb sereggel jelennél meg, az bizony már feltűnő lenne.

– Igen – felelte Kürosz –, de kieszelhetünk valami ürügyet, ami itt is, ott is hihető lenne. Például ha elhíresztelnők, hogy hatalmas vadászatot készülök rendezni, és a nyilvánosság előtt kérek majd tőled lovasokat.

– Ragyogó – mondta Küaxarész –, én pedig csak néhány lovast adok neked, úgy teszek, mintha az asszír határon fekvő erődítéseinkhez készülődnék. Egyébként valóban oda is akarok menni, hogy a lehető legjobban megerősítsem a határt. Ha pedig csapatoddal együtt odaértél, és már két napig vadásztál is, elegendő lovast és gyalogost küldök utánad a nálam összegyűlt hadból, akikkel azonnal megindulhatsz. Én magam is lehetőleg a közeledben maradok a többi katonával, hogy szükség esetén felvonulhassak.

Így tehát Küaxarész sietve lovasokat és gyalogosokat gyűjtött, és megindult az erődítések felé, sőt élelmiszeres szekereket is küldött előre. Kürosz azonnal áldozatot mutatott be, hogy a vállalkozás sikerrel járjon, majd követeket küldött Küaxarészhoz, és fiatal lovasokat kért tőle. Küaxarész csak néhányat engedett el, pedig nagyon sokan szerettek volna Kürosszal menni. Küaxarész, gyalogosaival és lovasaival együtt, már úton volt az erődítések felé, amikor kiderült, hogy az istenek kedvezően fogadják Kürosznak az arméniai hadjárattal kapcsolatban bemutatott áldozatát, így ő is elindult, mintha vadászni menne.

Ám alig meneteltek egy kicsit, hirtelen nyúl szökkent fel a lába előtt; egy jobb felől arra szárnyaló sas észrevette a menekülő állatot, lecsapott rá, és a magasba emelte, majd egy közeli dombra vitte, és kedvére lakmározni kezdett belőle. Megörült Kürosz a jelnek, földre borult az istenek királya előtt, és így szólt a társaihoz:

– Úgy akarja az isten, férfiak, hogy sikerüljön a vadászatunk.

A határterületre érve a szokott módon vadászni kezdett. A gyalogosok és lovasok zöme hosszú hajtóláncot alkotott, és közeledtükkel felverték a vadat. A legjobbak pedig középütt laza arcvonalban állva várták vagy üldözték a felvert vadat. Sok disznót, szarvast, őzet, vadszamarat ejtettek el. Azon a területen még most is sok vadszamár él. Majd amikor odaértek az arméniai határhoz, Kürosz abbahagyta a vadászatot, és vacsorát készíttetett. Másnap is vadászott, most már egészen közel a hegyekhez, ahová igyekezett. Megint vacsoráig űzte a vadat. Ekkor megtudta, hogy Küaxarész serege már nincs messze, ezért titkon követeket küldött hozzá, és megüzente, hogy ne jöjjenek közelebb, mintegy két mérföldnyire állapodjanak meg, és ott vacsorázzanak – ez az előrelátó intézkedés is a titok megőrzését célozta –, étkezés után pedig a különítmény vezetője jelentkezzen nála.

A vacsora befejeztével magához hívatta a századparancsnokokat, és a következő beszédet intézte hozzájuk:

– Kedves barátaim, az arméniai király eleddig szövetségese, egyben alattvalója volt Küaxarésznak. Most, hogy tudomást szerzett az ellenség közeledtéről, semmibe sem veszi, nem küld hadsereget, és adót sem fizet. Most ő a vad, ezért jöttünk ide, hogy – ha csak egy mód van rá – elejtsük. És ezt, nézetem szerint, a következőképpen érhetjük el. Te, Khrüszantasz, miután jól kipihented magad, vedd magad mellé a perzsa sereg felét, indulj el a felfelé vezető úton, és szálld meg a hegyeket, mert úgy hírlik, félelmében oda szokott menekülni. Kalauzokat adok. Azt mondják, sűrű erdő borítja a hegyeket, nem kell tehát attól tartanod, hogy meglátnak. Mindenesetre küldj előre néhány gyors mozgású harcost, úgy legyenek öltözve, mint egy csapat rabló, és kapják el az arra vetődő egy-két arméniait. így megakadályozzák, hogy az ellenség lármát csapjon, egyben elriasztják azokat is, akiket nem sikerült kézre keríteni, az arméniaiak pedig nem veszik észre, hogy egész hadsereggel állanak szembe, azt fogják hinni, hogy csak rablók ellen kell védekezniük. Ez lesz a te feladatod. Én magam napkeltekor a fele gyalogsággal és az egész lovassággal útra kelek, és a síkságon keresztül egyenest a királyi palota felé vonulok. Ha ellenáll, természetesen harcolnunk kell, ha meghátrál, nyilván üldözőbe kell vennünk, de ha a hegyekbe menekül, a te feladatod, hogy senkit ne engedj át. Úgy képzeld el, mintha vadászaton lennénk: mi vagyunk a hajtók, ti pedig a hálónál őrködtök. De emlékezz rá, hogy előbb el kell zárni minden utat, csak azután kezdődhet a vadászat. És akik a kijáratnál állanak, jól rejtőzzenek el, különben visszafordul a közeledő vad. Csak aztán nehogy most is elkapjon a vadászszenvedély, Khrüszantaszom, mint annyiszor, amikor hosszú éjjeleken át űzöd a vadat, és nem térsz aludni. Most hagyd, hogy embereid jól kialudjak magukat, különben nem tudnak majd az álomnak ellenállni. Máskor keresztül-kasul járod a hegyeket, vezető nélkül, és hagyod, hogy a vad vigyen maga után. Most ne járj úttalan utakon. Hagyd meg vezetőidnek, hogy ha nem jelent különösebb kitérőt, a legkényelmesebb utat mutassák, mert a hadseregnek a legkényelmesebb út a legrövidebb. És ne erőltetett iramban vágtass a hegyek között, ahogy szoktál, ne futólépésben vezesd a sereget, hanem átlagos gyorsasággal haladj, hogy katonáid követhessenek. Az is nagyon jó lesz, ha a legderekabbak és legbátrabbak néha megállnak, buzdítják a többieket, és miután a sereg elhaladt mellettük, újra előresietnek. Minden katonát gyorsabb lépésre serkent, ha a lassan menetelő sorok mellett futó harcostársakat lát.

Khrüszantasz nagyon örült a Kürosztól kapott megbízásnak, maga mellé vette az útikalauzokat, és távozott. Egysége tagjainak megadta a szükséges utasításokat, majd pihenni tértek. Miután kellőképpen kialudtak magukat, elindultak a hegyekbe.

Kürosz hajnaltájt követet küldött az arméniai királyhoz a következő üzenettel:

– Armenia királya! Kürosz nyomatékosan figyelmeztet, intézd úgy, hogy mihamarabb megkapja tőled a sereget és az adót.

– Ha kérdi, hol vagyok – hangzott tovább a parancs –, mondd meg az igazat, hogy itt a határon. Ha kérdi, jövök-e én magam is, feleld az igazat, hogy nem tudod. Ha az iránt érdeklődik, hányan vagyunk, mondd, hogy küldjön veled valakit, aki megtudakolja.

Miután mindezt lelkére kötötte a követnek, útnak eresztette. Úgy gondolta, barátságosabban jár el így, mintha se szó, se beszéd, rájuk ront. Aztán még parancsokat adott az útra és az esetleges harcra vonatkozóan, majd elindult. Meghagyta a katonáknak, ne bántsanak senkit; ha arméniai kerül az útjukba, biztassák, hogy ne féljen, ha pedig ételt vagy italt akar eladni, adja el nyugodtan.