1.

A parancsnokok az istenekhez fohászkodtak, majd visszatértek alakulataikhoz; Kürosz és kísérete még az áldozat körül foglalatoskodott, amikor a szolgák odahozták nekik az ételt és az italt. Kürosz, amúgy állva, az isteneknek ajánlotta fel az első falatokat. Csak aztán fogott hozzá az evéshez, de közben még meg is osztotta ételét mindazokkal, akiknek különösképpen szükségük volt rá. Ugyanígy ivott. Előbb az isteneknek ajánlotta fel az első kortyot, és imádkozott. Hasonlóképpen cselekedtek a többiek is. Ezután honi atyaistenét hívta vezérül és szövetségesül, majd lóra szállt, és ezt parancsolta kíséretének is.

Kürosz emberei mind ugyanolyan fegyverzetet viseltek, mint ő, bíborköntöst, érc mellvértet, ércsisakot, szablyát és egy-egy somfa lándzsát, lovaik homlokvértet, mellpáncélt és ércből való lábvértet, ugyanilyent hordtak lovasaik is. Kürosz fegyverei csak annyiban különböztek, hogy a többieké aranyfestékkel volt bevonva, Küroszéi viszont fényesen csillogtak-villogtak.

Már nyeregben ült, és éppen megállt, hogy egy pillantást vessen arrafelé, amerre el akart indulni, amikor jobb felől megdördült az ég.

– Követünk téged, magasságos isten – kiáltott fel Kürosz, és ezzel megindult.

A jobbszárnyon Khrüszantasz haladt lovasaival, a balszárnyon Arszamasz és a gyalogság. Kürosz megparancsolta, hogy szemüket a hadijelre függesztve, egyenletes lépésben kövessék. Hadijelük egy kiterjesztett szárnyú aranysas volt, egy hosszú dárdán; mind a mai napig ez a perzsa királyok jelvénye. Kürosz háromszor állította meg a hadsereget, mielőtt az ellenséget megpillantották volna.

Vagy húszsztadionnyit haladtak előre, amikor lassanként láthatóvá lett a közeledő ellenséges had. Amikor szemtől szembe kerültek egymással, és az ellenség látta, hogy arcvonaluk mindkét oldalon jóval szélesebb, megálltak, és mert másképp bekeríteni nem lehet, kör alakba görbülve, mindkét oldalon gamma alakban állították fel soraikat, hogy mindenfelől egyszerre támadhassanak.

Kürosz látta ezt, de nem húzódott vissza, hanem rendületlenül haladt tovább. Amikor észrevette, milyen messze van mindkét oldaltól a bekerítő arcvonal, és hogy milyen távol hajol össze a megnyújtott jobb– és balszárny, így szólt:

– Látod, Khrüszantasz, hol állítják fel bekerítő egységeiket?

– De még mennyire – felelte az –, és csodálkozom is, hiszen véleményem szerint nagyon elszakítják derékhaduktól a szárnyakat.

– De még a miénktől is! – mondta Kürosz.

– De hát miért?

– Nyilván attól félnek, hogy megtámadjuk őket, ha a két szárny közel kerül hozzánk, és a derékhad még messze van.

– Hát akkor miképpen segíthetnek egymásnak, ha ennyire széthúzódnak?

– Látni való – mondta Kürosz –, hogy mihelyt az előrenyomuló szárnyak egy vonalba kerülnek seregünk két szélével, szembefordulnak velünk, hogy, mintegy arcvonalat képezve, minden oldalról megindítsák a támadást.

– És nem találod jónak a tervüket?

– De igen, ha azt vesszük figyelembe, amit látnak, de ha azt is, amit nem, akkor így még rosszabb, mint ha oszlopban nyomulnának előre. Ezért te, Arszamasz, vezesd lassan a gyalogságot, ahogy tőlem látod, te meg, Khrüszantasz, velük egy vonalban a lovasságot. En oda megyek, ahonnan majd jónak látom megkezdeni a csatát; egyúttal körbejárok, és megszemlélem, hogyan állnak dolgaink. Ha aztán ott leszek, mihelyt közel érünk egymáshoz, harci dalba kezdek: akkor induljatok rohamra. Amikor mi összecsaptunk az ellenséggel, észreveszitek majd, hiszen a zaj, gondolom, nem lesz csekély, ugyanakkor támadjon Abradatasz a harci kocsikkal. Ezt a parancsot fogja kapni, ti meg a lehető legszorosabban kövessétek a kocsikat: így törhetünk rá a legjobb esélyekkel a megzavart ellenségre. Én pedig, amilyen hamar csak tudok, kéznél leszek, hogy üldözőbe vegyem őket, ha az istenek is úgy akarják.

Így szólt, majd megadva a jelszót: „Isten a segítőnk és a vezérünk”, elvágtatott.

Amikor a harci szekerek és a vértesek között elhaladt, így beszélt, rárápillantva a felsorakozott katonákra:

– Férfiak, micsoda öröm arcotokat látni! Majd másoknak:

– Tudjátok-e, férfiak, hogy nemcsak mostani győzelmünk áll vagy bukik ezen a csatán, hanem korábban kivívott eredményeink, sőt egész boldogságunk?

Megint mások között haladva így szólt:

– Férfiak, mostantól kezdve többé nem panaszkodhatunk az istenekre, hiszen megadták a lehetőséget, hogy sok nagyszerű dolog birtokába jussunk. Csak legyünk bátrak!

Másokhoz meg így beszélt:

– Férfiak, találhattunk volna ennél a mostaninál jobb társaságot? Mert ha most bátran viselkedünk, sok minden szépet nyújthatunk egymásnak.

Aztán így buzdította harcosait:

– Gondolom, jól tudjátok, férfiak, milyen jutalom vár most a győztesekre: hogy űzzék, vágják, pusztítsák az ellenséget, hogy kincseket szerezzenek, ragyogó hírük legyen, szabadok maradjanak, uralkodjanak, és világos, hogy a gyávákra mindennek ez ellentéte vár. Aki önmagát szereti, velem harcol! Mert én sem a rosszat, sem a megaláztatást nem tűröm meg jószántamból.

Amikor pedig régebbi harcostársaihoz ért, a következőket mondta:

– Nektek ugyan mit mondjak, férfiak? Tudjátok ti jól, milyen nap virrad a csatában a bátrakra, és milyen a gyávákra.

Abradataszhoz érve megállt. Abradatasz odaadta a gyeplőt a kocsisnak, és Kürosz elé ment. Odasiettek mások is a közelben levő gyalogosok és szekérhajtók közül. Kürosz így beszélt az egybegyűltekhez:

– Az isten teljesítette kívánságodat, Abradatasz; te és a tieid a szövetségesek előharcosai lettetek. Ha fel kell venned a harcot, gondolj arra, hogy a perzsák szeme rajtatok lesz; követni fognak benneteket, és nem engedik, hogy támasz nélkül maradjatok a harcban.

És Abradatasz így válaszolt:

– Nálunk, úgy vélem, minden rendben van, Kürosz. De a széleken állók helyzete nyugtalanít. Látom, hogy az ellenséges had szárnyai erőteljesen nyomulnak előre, harci szekerekkel és mindenféle más fegyvernemmel, mi pedig a kocsikon kívül semmit nem állítottunk velük szembe. Ha nem sorshúzás útján nyertem volna ezt a helyet, bizony szégyenkeznék, amiért itt vagyok, hiszen oly biztonságosnak tűnik itt.

Kürosz így felelt:

– Ha nálatok minden rendben van, felőlük légy nyugodt. Én majd az istenek segítségével távol tartom az ellenséget seregünk két oldalától. És nagyon kérlek, ne is rohanj az ellenségre addig, míg futni nem látod azokat, akiktől most félsz.

Kürosz ilyen büszkélkedve beszélt a csata előtt. Különben nemigen hencegett.

– De ha látod – folytatta –, hogy azok futnak, ez legyen jeladás számodra, hogy én már odaértem. Akkor iramodj utánuk, mert ebben a helyzetben fogod az ellenfelet a leggyávábbnak, a tieidet meg a legbátrabbnak találni. És ha még van időd, Abradatasz, menj végig szekereseid mellett, és buzdítsd őket támadásra, tekinteteddel bátorítsd és jó reménységgel vidítsd harcosaidat. És hogy ti legyetek a legderekabbak mind között, akik a szekereken vannak, indítsd őket versengésre. Hidd el, ha ez sikerül, később majd mind azt mondja: nincs hasznosabb dolog, mint a vitézség.

Abradatasz fellépett szekerére, körüljárt, és így cselekedett.

Kürosz, ahogy a balszárnyhoz ért, oda, ahol Hüsztaszpasz állt a perzsa lovasság felével, nevén nevezve őt, így szólt hozzá:

– Nos, Hüsztaszpasz, most mutasd meg gyorsaságodat; ha megelőzzük az ellenséget az öldöklésben, közülünk senki sem pusztul el.

Nevetve felelt erre Hüsztaszpasz:

– A velünk szemben levőkről gondoskodunk mi, de azok ellen, akik az oldalakkal állnak szemközt, rendelj ki másokat, hogy azok se unatkozzanak.

– Én magam megyek ellenük – válaszolta Kürosz –, hanem te, Hüsztaszpasz, ne felejtsd el: akármelyikünknek ad győzelmet az isten, amíg ellenséget látunk, amíg csak van, aki ellenáll, harcolunk.

Ezt mondta, majd elvágtatott. A sereg oldalához érve így szólt az ott felállított szekerek parancsnokaihoz:

– Azért jöttem, hogy erősítselek benneteket: mihelyt észreveszitek, hogy megtámadjuk az ellenfél szélső balszárnyát, próbáljatok meg keresztülvágtatni az ellenségen, mert sokkal nagyobb biztonságban lesztek, ha áttörtök, mint ha itt, belül, körülkerítenének benneteket.

Majd amikor az asszonyokat szállító szekerek mögé ért, megparancsolta Artagerszésznek és Pharnukhosznak, hogy lovas–, illetve gyalogosezredeikkel maradjanak ott.

– De ha látjátok – mondotta –, hogy én megtámadom a jobbszárnyunkkal szemben állókat, ti is vessétek rá magatokat azokra, akik veletek szemben vannak. A sereg szárnyával, azaz a sereg leggyengébb pontjával veszitek fel a harcot, ti pedig arcvonalban, azaz a legelőnyösebb helyzetben maradtok. Mint látjátok, náluk a lovasok állnak legkívül; szabadítsátok rájuk a tevéscsapatot, és nevetséges látványban lesz részetek, még mielőtt harcba bocsátkoznátok.

Miután mindezt elintézte, a jobbszárnyra lovagolt. Kroiszosz pedig, aki látta, hogy az arcvonal, amelyben ő maga is lovagolt, közelebb van már az ellenséghez, mint a két előrenyomult szárny, jelt adott a szárnyaknak, hogy ne húzódjanak már feljebb, hanem ott, helyben, forduljanak az ellenség felé. Amikor pedig arccal Kürosz serege felé megálltak, jelt adott a támadásra. így aztán megindult a három vonal Kürosz serege ellen: az egyik szemből, a másik jobbról, a harmadik balról. Kürosz hadát félelem fogta el: mert mint a kis négyzetet körülvevő nagyobb négyzet, Kürosz seregét mindenfelől bekerítette az ellenség, csak hátulról nem: lovasok, nehéz– és könnyűfegyverzetűek, íjászok és harci kocsik. De azért Kürosz parancsára mind szembefordultak az ellenséggel. Nagy csend uralkodott mindenfelé, a félelemmel teli várakozás csendje. És amikor Kürosz úgy vélte, hogy elérkezett az idő, rázendített a csatadalra. Együtt zengte vele az egész sereg. Ezután a hadistenhez zúgott egyszerre a csatakiáltás, majd Kürosz előretört, lovasaival hirtelen oldalba támadta az ellenséget, és villámgyorsan ölre ment velük; a gyalogosok jól rendezett sorokban sebesen követték, két oldalról körülvették az ellenséget, s ezáltal nagy fölénybe kerültek, hiszen vonalban támadtak szárny ellen. Nemsokára az ellenség eszeveszett futásba kezdett.

Amikor Artagerszész észrevette, hogy Kürosz munkához látott, a tevésosztagot a parancshoz híven előreengedve, ő is támadásba lendült a balszárny ellen. A tevék még messze voltak, de a lovakon máris nyugtalanság vett erőt: egyesek megbokrosodtak és elfutottak, mások ágaskodni kezdtek, ismét mások egymásra rohantak: a lovak mindig így viselkednek, ha tevével kerülnek szembe. Artagerszész jól rendezett csapatával a megzavart ellenségre rohant, ugyanakkor a jobb és bal oldalon a harci szekereket is bevetette. A szekerek elől menekülő ellenségben a szárnyat támadó harcosok rendeztek vérfürdőt, amikor meg a lovak elől futott az asszír, a szekerek kaptak el jó néhányat.

Abradatasz nem habozott tovább, hanem „Kövessetek, barátaim!” felkiáltással megindult, kíméletlenül véresre ostorozva a lovakat. Megindult vele a többi szekérhajtó is. Az ellenség kocsijai tüstént megfutottak előlük, egyesek felvették, mások viszont cserbenhagyták harcostársaikat. Abradatasz egyenesen keresztültört rajtuk, és az egyiptomiak arcvonalát támadta meg; vele együtt támadtak a hozzá közelebb álló szövetségesek is. És ahogy már nemegyszer bebizonyosodott: az a legerősebb csatasor, amely baráti fegyvertársakból áll. Most is barátai és asztaltársai támadtak vele együtt, a többi szekérhajtó pedig, látván, hogy az egyiptomiak tömött rendben kitartanak, a menekülő szekerek után fordult, és azokat vette üldözőbe. Abradatasz és emberei, mivel a kétoldalt rendületlenül kitartó egyiptomiakon nem lehetett rést ütni, a betörés pontjain a lovakkal megrohamozták és földre döntötték az egyenesen állókat, a földre zuhanó ellenséget pedig fegyverestül tönkrezúzták lovaikkal és a kerekekkel. A kaszák meg könyörtelenül felaprítottak mindent, amibe beleakadtak, fegyvert és embert egyaránt.

Ebben a leírhatatlan zűrzavarban a szekér minduntalan göröngyökbe ütközött, ide-oda rázkódott, így Abradatasz kiesett a kocsiból és utána többen mások, akik vele együtt nyomultak előre. Ezek hősies ellenállás után ott vesztek, valamennyiüket lekaszabolták.

A perzsák azonban nem álltak meg: benyomultak azon a résen, amelyet Abradatasz és társai ütöttek, és a megzavart ellenséget leöldösték. Csakhogy a sértetlenül maradt egyiptomiak, és ezek nem voltak kevesen, megrohanták a perzsákat. Lándzsák, dárdák, kardok iszonyú, véres csatája következett; az egyiptomiak voltak előnyben létszám és fegyverek tekintetében is, mert hosszú és erős lándzsákat hordtak, mint ma is, pajzsaik meg sokkal jobban védték a testet, mint a mellvértek és a könnyű kis pajzsok, másrészt pedig, mivel vállig értek, lökni is lehetett velük. Pajzsaikat egymás mellé szorítva megindultak hát, és öldöstek. A perzsák meg, mivelhogy kis pajzsukat csak kezükkel tartották, nem tudták felfogni a támadást, hanem arccal az ellenség felé, lépésről lépésre hátráltak, sebeket osztva és sebeket kapva, amíg a hadigépek alá nem értek. Itt viszont már az egyiptomiakat érték a lövedékek. Az utóvédek pedig senkit nem engedtek megfutamodni, sem az íjászokat, sem a dárdásokat, hanem kinyújtott szablyákkal kényszerítették őket, hogy nyilaikat kilőjék és dárdáikat elhajítsák. Nagy volt az öldöklés, és nagy zajt csapott a sokféle fegyver és löveg, nagy lármát okozott az is, ahogy egymásnak odakiabáltak, egymást biztatták, és ahogy az isteneket hívták segítségül.

Ebben a pillanatban ért oda, a maga ellenfeleit üldözve, Kürosz. Fájdalommal látta, hogy a perzsákat kiszorították helyükből, és tudta, hogy csak úgy tarthatja vissza az ellenséget a további előnyomulástól, ha hátba támadja; megparancsolta hát embereinek, hogy kövessék, és az ellenség hátába került. Eleinte ütötték-vágták az őket nem látó egyiptomiakat, és jó néhányat megöltek közülük. De az egyiptomiak, amint föleszméltek, „Hátunkban az ellenség!” kiáltással megfordultak, bár közben záporoztak rájuk az ütések és a lövedékek. Most már összevissza harcoltak gyalogosok és lovasok. Ekkor egy földre zuhant ellenséges harcos, aki Kürosz lova patái alá került, kardjával hasba döfte Kürosz lovát. A ló sebesülten felágaskodott és levetette Küroszt. Ekkor látható lett, milyen sokat ér az, ha a vezért szeretik az emberei. Egyszerre ordításban törtek ki, odarohantak mindnyájan, ütötték, vágták, taszították az ellenséget, miközben őket magukat is ütötték, vágták, taszították. Kürosz segédtisztjei közül valaki leugrott a lováról, és a magáéra segítette Küroszt. Ő a nyeregből már látta, hogy az egyiptomiakat mindenfelől hevesen támadják: ott volt már Hüsztaszpasz is a perzsa lovasokkal, és Khrüszantasz. De ezeknek már nem engedte meg, hogy betörjenek az egyiptomi csatasorba, hanem meghagyta, hogy kívülről nyilazzák és dárdázzák őket.

Innen továbblovagolt. A hadigépekhez érve elhatározta, hogy felmegy valamelyik toronyba, és szétnéz: kitart-e, harcol-e még az ellenség. Fentről látta, hogy a csatatér tele van lovakkal, emberekkel, kocsikkal, menekülőkkel és üldözőkkel, győztesekkel és legyőzöttekkel; ellenállót sehol nem látott, csak az egyiptomiakat. De már ezek előtt sem volt kiút, így hát kört alkottak, hogy csak fegyvereiket lehetett látni, leültek pajzsuk alá, és többé nem harcoltak, csak elszenvedték a sok szörnyűséget.

Kürosz csodálta őket, és fájt a szíve, hogy ezek a bátor férfiak így pusztulnak. Megparancsolta harcosainak, akik már kerülgették őket, vonuljanak vissza, és ne lőjenek rájuk. Majd követeket küldött hozzájuk, és megkérdeztette: el akarnak-e pusztulni mindnyájan azokért, akik cserbenhagyták őket, vagy inkább megmenekülnének úgy, hogy jó hírükön se essen csorba?

Azok ekképp válaszoltak:

– De hát hogyan menekülhetnénk meg úgy, hogy jó hírünkön se essen csorba?

– Látjuk, hogy csak ti tartotok ki, és csak ti vagytok még harcra készen – felelte vissza Kürosz.

– Mit tehetnénk hát becsülettel, hogy megmeneküljünk? – kérdezték ekkor az egyiptomiak.

– Azt, hogy megmenekülésetekért egyetlen szövetségeseteket sem áruljátok el – üzente Kürosz –, és a fegyvert letéve barátai lesztek azoknak, akik, bár hatalmukban lett volna titeket elpusztítani, visszaadták nektek az életet.

Megkérdezték az egyiptomiak:

– Ha barátaid leszünk, mit akarsz tenni velünk?

– Jót adni nektek, és tőletek is jót kapni – válaszolt Kürosz.

– Miféle jót? – kérdezték újra az egyiptomiak.

– Ameddig a háború tart – üzente vissza Kürosz –, több zsoldot fizetnék nektek, mint amennyit most kaptatok; ha meg béke lesz, földet, várost, asszonyt és cselédséget adnék azoknak, akik nálam akarnak maradni.

Az egyiptomiak arra kérték, hogy Kroiszosz ellen ne kelljen harcolniuk, mert vele közelebbi ismeretségben állnak. És mivel minden másban egyetértettek, kölcsönösen hűséget fogadtak egymásnak.

És valóban, az akkor odakerült egyiptomi lakosság mindmáig hű a királyhoz; Kürosz városokat adott nekik, egyrészt az ország belsejében, amelyeket még ma is „egyiptomi városoknak” neveznek, másrészt a tengerparton Larisszát és a Kümé melletti Küllénét; ezeket még ma is az ő leszármazottai bírják.

Miután mindezeket elintézte, és mivel már esteledett, Kürosz felkerekedett, és tábort ütött Thümbrarában.

Az ellenség részéről csak az egyiptomiak tüntették ki magukat a csatában. Kürosz seregéből a perzsa lovasság látszott legderekabbnak; a lovasok még ma is azt a fegyverzetet viselik, amelyet akkor adott nekik Kürosz. Igen kiválónak bizonyultak a kaszás szekerek is, ezért a perzsa királyok mind a mai napig megtartották ezt a harci eszközt. A tevék viszont csak a lovakat rémítették meg, a rajtuk ülők nem tudták az ellenséget ölni, de őket sem pusztíthatták el lovasok, hiszen egyetlen ló sem merészkedett a közelükbe. Hasznosak voltak, mégis egyetlen vitéz és derék férfiú sem volt hajlandó tevét tartani, hogy azon járjon, vagy harci célokra idomítsa. így aztán a tevék véglegesen visszakerültek eredeti helyükre, a málhások közé.