2

Mire megválasztották őket, már pirkadni kezdett. A vezérek a tábor közepére vonultak, és elhatározták, hogy őrszemeket állítanak, és összehívják a katonákat. Amikor a többi katona is egybegyűlt, elsőnek a spártai Kheiriszophosz állt fel, és a következőket mondta:

– Katonák, nehéz helyzetben vagyunk most, hogy ilyen vezéreket, parancsnokokat és katonákat veszítettünk, ráadásul még korábbi szövetségeseink, Ariaiosz emberei is elárultak bennünket. De ebből a helyzetből is bátran ki fogjuk vágni magunkat, nem szabad csüggednünk, kövessünk el minden lehetőt, hogy győzedelmesen meneküljünk meg. Ha pedig nem, hát haljunk méltó halállal, soha ne kerüljünk élve az ellenség kezébe. Mert azt hiszem, olyan szenvedések várnának ránk, amilyeneket csak ellenségeinkre mérjenek az istenek.

Ezután az orkhomenoszi Kleanór állt fel. Ekképpen beszélt:

– Látjátok, katonák, mily esküszegő és istentelen a király, és látjátok, mily álnok ez a Tisszaphernész, aki azt mondta, hogy ő a görögök szomszédja, ezért nincs nagyobb vágya, mint hogy minket megmentsen; megesküdött, kezet adott rá, mégis rászedett bennünket, és elfogatta vezéreinket. Nem tisztelte még Zeuszt, a vendégbarátság istenét sem: Klearkhosszal együtt lakomázott, így állított csapdát, és ölte meg embereinket. Ariaiosz pedig, akit mi trónra akartunk emelni, és akivel kölcsönösen megfogadtuk, hogy soha el nem áruljuk egymást, nem féli sem az isteneket, a halott Kürosz emléke előtt sem szégyelli magát; Kürosznak, amíg élt, legkegyeltebb embere volt, most pedig legádázabb ellenségeihez szegődve próbál romlásba dönteni bennünket, Kürosz barátait. De őrajtuk álljanak bosszút az istenek. Mi azonban, akik látjuk ellenségeink aljasságát, nem hagyhatjuk, hogy rászedjenek bennünket, hanem harcoljunk legjobb erőnk szerint, és viseljük el, amit az istenek ránk mérni jónak látnak.

Utána Xenophón állt fel: ékes harci díszt viselt. Azt gondolta ugyanis, hogy ha győzelmet adnak az istenek, a győzelemhez a legszebb dísz illik, ha pedig meg kell halni, helyénvaló, hogy abban a pompában érje az embert a vég, amelyre önmagát méltatta. Beszédhez pedig így fogott:

– Kleanór elmondta a barbárok esküszegését és álnokságát, amit, gondolom, ti is tudtok. Nagyon kétségbeesett helyzetben kellene lennünk, hogy ismét barátságba akarjunk keveredni velük, hiszen láttuk, mit szenvedtek el a vezérek, akik bíztak bennük, és kezükre adták magukat; ha azonban úgy határozunk, hogy fegyverrel állunk bosszút rajtuk azért, amit tettek, és a jövőben minden módon harcolni fogunk ellenük, az istenek segítségével sok szép reményünk van a szabadulásra.

Amikor ezeket a szavakat kimondta, valaki tüsszentett. Ennek hallatára valamennyi katona egyszerre adott hálát az istennek.

– Barátaim – folytatta Xenophón –, mivel a szabadító Zeusz épp akkor küldött jelet, amikor szabadulásunkról szóltunk, fogadjuk meg, hogy mihelyt baráti földre érünk, azonnal hálaáldozatot mutatunk be ennek az istennek, meg a többinek is, tehetségünk szerint. Aki helyesli, amit mondok, tartsa fel a kezét.

Mindenki magasba emelte a kezét. Ezután imádkoztak és paiant énekeltek, majd mikor az isteneknek eleget tettek, Xenophón ismét beszélni kezdett, mégpedig a következőképpen:

– Az imént azt mondtam, hogy sok szép reményünk van a szabadulásra. Mert először is mi megtartottuk az isteneknek tett esküinket, ellenségeink pedig hamisan esküdtek, megszegték a fegyverszünetet, megszegték esküiket. Mivel ez így van, természetes, hogy ellenségeinknek ellenfelei, nekünk pedig szövetségeseink lesznek az istenek, akik egykettőre lealacsonyítják a hatalmasokat, de ha akarják, könnyedén kiszabadítják az alacsony sorban levőket nyomorult helyzetűkből. Aztán meg azokra a veszedelmekre is emlékeztetlek benneteket, amelyek őseinket fenyegették, mert így láthatjátok, hogy hozzátok a bátorság illik, s a bátrakat a legnagyobb szörnyűségekből is kiszabadítják az istenek. Amikor például a perzsák és szövetségeseik hatalmas tömegben jöttek, hogy Athént a föld színével tegyék egyenlővé, az athéniak szembeszálltak velük és legyőzték őket. És megfogadták Artemisznek, hogy annyi kecskét áldoznak neki, ahány ellenséget megölnek, és mert nem találtak elegendő kecskét, elhatározták, hogy attól fogva évenként ötszáz kecskét fognak bemutatni áldozatul, és ezt mind a mai napig megtartották. Később pedig, amikor Xerxész azt a megszámlálhatatlan sokaságú hadat összegyűjtötte, és Görögországba jött, a mi őseink szárazon és vízen megverték a perzsák őseit. Ennek bizonyítékául láthatók diadalmi jelek, de a legnagyobb emlékeztető azoknak a városoknak a szabadsága, amelyekben ti születtetek és nevelkedtetek: ne feledjétek, hogy csak az isteneknek hódoljatok, a zsarnokoknak soha. Mert ilyen ősöktől származtok. Ezt nem azért mondom, mintha szégyent hoztatok volna rájuk. Sőt, nem sok nap telt el azóta, hogy szembeszálltatok a perzsákkal – amazok utódaival –, sokkal többen voltak, mint ti, és az istenek segítségével mégis legyőztétek őket. Akkor Kürosz királyságáért vitézkedtetek, most a ti életetekért folyik a harc, illő tehát, hogy még sokkal vitézebbek és merészebbek legyetek. És most bízvást bánhattok határozottabban az ellenséggel is. Akkor nem voltak róluk tapasztalataitok, láttátok a mérhetetlen tömeget, az ősi elszántságot, mégis rohamot mertetek indítani ellenük; de hogyan is félhetnétek tőlük most, amikor már bebizonyosodott, hogy számbeli fölényük ellenére sem tudják állni támadástokat. És azt se higgyétek, hogy helyzetűnk rosszabb lett, amiért Kürosznak régebben mellettünk álló csapatai elpártoltak tőlünk. Ők ugyanis hitványabbak még azoknál is, akik vereséget szenvedtek tőlünk, hiszen azzal, hogy bennünket cserbenhagytak, megfutottak előlük. Inkább lássuk az ellenség oldalán azokat, akik meg szoktak futamodni, mint a mi sorainkban. És ha közületek valaki esetleg azon aggódna, hogy nekünk nincsenek lovasaink, az ellenségnek pedig sok van, gondolja meg: tízezer lovas tulajdonképpen tízezer ember. Hiszen lóharapástól és rúgástól még senki nem vesztette életét a csatában, mert ami a harcban történik, azt a férfiak csinálják. És nem állunk-e mi sokkal biztosabb talajon, mint a lovasok? Hiszen ők lovuktól függnek, és nemcsak tőlünk rettegnek, hanem attól is, hogy leeshetnek, mi viszont biztosan állunk a földön, sokkal erősebben sújtunk le a szembejövőkre, és könnyebben eltaláljuk, akit akarunk. Csak egyetlen dologban van előnyük a lovasoknak velünk szemben: biztosabban menekülhetnek, mint mi. Ha meg a csatáktól nem féltek, és csupán azért vagytok elkeseredve, mert Tisszaphernész már nem kalauzol bennünket, a király pedig nem nyittat piacot nekünk, gondoljátok meg, hogy mi jobb: ha az a Tisszaphernész vezet minket, akiről kiderült, hogy életünkre tör, vagy azok az általunk választott férfiak, akiket mi bíztunk meg a vezetéssel, és akik majd tudják: ha vétenek ellenünk, saját életük, saját épségük ellen vétenek. Hát az élelmet jobb-e az ő piacukon vásárolni, ahol keveset mérnek sok pénzért, pedig már nincs pénzünk, mint nekünk magunknak elvenni, ha kell, erővel, mégpedig annyit, amennyit ki-ki akar? És ha már beláttátok, hogy az utóbbi jobb, de arról kezdtek el gondolkodni, hogy a folyókon nem lehet átjutni, mert átkelés közben nagy bajotok eshet, fontoljátok meg, hogy nem cselekedtek-e a barbárok e tekintetben a lehető legostobábban. Hisz nincs olyan folyó, amelyen, még ha a forrásától távol átgázolhatatlan is, forrásvidékénél ne lehetne átjutni, úgy, hogy még a térde sem lesz vizes az embernek. De ha a folyók sem engednének át bennünket, és útmutatónk sem akadna, akkor sem szabad elvesztenünk bátorságunkat. Mert tudjuk, hogy a müsziaiaknak – akikről igazán nem mondható, hogy bátrabbak volnának nálunk – sok jómódú és nagy városa van a király birodalmában, és tudjuk, hogy a piszidáknak szintén. Azt pedig mi magunk láttuk, hogy a lükaónok megszállták a síkságon levő erődítményeket, és a perzsák földjét pusztították. Ezért én azt tanácsolnám, ne mutassuk ki nyíltan, hogy hazafelé tartunk. Tegyünk úgy, mintha mi is itt kívánnánk valahol letelepedni. Tudom, hogy a király a müsziaiaknak szívesen adna kalauzokat meg kezeseket biztosítékul, hogy sértetlenül jutnak ki országából, és utat nyitnak nekik még akkor is, ha négyes fogatokon kívánnának elvonulni. Tudom, hogy értünk is szíves örömest megtenné, ha azt látná, hogy maradásra rendezkedünk be. Csak egytől félek: ha már hozzászoktunk ahhoz, hogy tétlenül és bőségben éljünk, hogy a médek és a perzsák szép s hatalmas asszonyaival és lányaival háljunk, elfelejtjük a hazafelé vezető utat mi is, akárcsak a lótuszevők. A helyes és jó szerintem az volna, ha először is megpróbálnánk visszatérni családunkhoz Görögországba, és megmagyaráznék a görögöknek, hogy magukra vessenek, ha szűkölködnek, hisz módjukban volna idehozni és gazdaggá tenni azokat, akik most ott nyomorognak. Hiszen, barátaim, világos, hogy a javak a hatalom birtokosainak jutnak osztályrészül. Most arról kell beszélnünk, miképpen lehetne utunkat a legbiztonságo-sabbá tenni, és ha harcra kerül a sor, miképpen harcoljunk a legsikeresebben. Először is, azt hiszem, el kell égetnünk szekereinket, hogy ne a kocsik irányítsák utunkat, hanem úgy vonuljunk, ahogy a seregnek a legjobb. Aztán el kell égetnünk a sátrakat is. Cipelni nehéz őket, hasznukat meg nem látjuk, sem a harcban, sem az élelemszerzésben. És szabaduljunk meg többi felesleges poggyászunktól is -csak attól nem, amit a háború vagy az evés, ivás céljából hordunk magunkkal –, hogy minél többen lehessünk fegyverben, és a lehető legkevesebb katonának kelljen málhát vinnie. Hiszen tudjátok, hogy a vesztesek minden vagyona úgyis idegen kézbe kerül; ha meg győzünk, az ellenséget tekinthetjük majd teherhordóinknak. Utoljára még egy dologról kell beszélnem, és ezt tartom a legfontosabbnak. Látjátok, hogy az ellenség addig nem mert harcba bocsátkozni velünk, amíg vezéreinket le nem fogták. Azt hitték, ha vezéreink megvannak, és mi engedelmeskedünk nekik, elég erősek vagyunk hozzá, hogy felülkerekedjünk a csatában, de ha vezetőinket lefogják – vélték –, a fejetlenségben és a zűrzavarban elpusztíthatnak bennünket. Mostani vezéreink legyenek sokkal kötelességtudóbbak a régieknél, a vezetésük alatt álló katonák pedig sokkal fegyelmezettebben engedelmeskedjenek feljebbvalóiknak, mint régen. Határozzuk el: aki nem engedelmeskedik, azt nemcsak vezére, hanem mi is megbüntetjük, bármelyikünk legyen is jelen. így csalódik a legjobban az ellenség: mert azon a napon tízezer Klearkhoszt lát majd egy helyett, olyanokat, akik egyetlen személy hitványságát sem tűrik. De itt az ideje, hogy befejezzük, mert hamarosan itt lehet az ellenség. Akinek tetszik, amit mondtam, minél hamarabb hagyja jóvá, hogy dolgunk végére járhassunk. De aki jobbat tud ennél, még ha közember is, ne restelljen előállni. Hisz mindnyájunk közös megmeneküléséről van szó.

Azután Kheiriszophosz szólalt meg:

– Ha még valami szükségesnek látszik azon kívül, amit Xenophón mondott, később is megtehetjük. De amit most mondott, azt szerintem minél hamarabb jóvá kell hagynunk. Nyújtsa fel a kezét, aki ezen a véleményen van.

Mindenki felnyújtotta a kezét.

Most Xenophón felállt, és ismét megszólalt:

– Hallgassátok csak meg, barátaim, mi jutott még eszembe. Nyilvánvalóan oda kell mennünk, ahol élelmet találunk. Hallom, hogy innen legfeljebb húsz sztadionra szép falvak vannak. De cseppet sem csodálkoznék, ha az ellenség – akár a gyáva kutya, amely üldözőbe veszi s ha lehet, megharapja az arra menőket, de ha megkergetik, elfut –, szóval ha az ellenség nyomunkba szegődne, miközben elvonulunk. Talán nagyobb biztonságban menetelnénk, ha a fegyveresekből négyszöget alakítanánk, hogy a málhásokat és a poggyászt lehetőleg semmi veszély ne fenyegesse. Ha most kijelöljük, kik vezessék a négyszöget, kik haladjanak az élen, kik a két oldalon és kik legyenek a hátvédek, nem kell majd tanácskoznunk, ha nyakunkon az ellenség, hanem nyomban bevethetjük szépen rendezett sorainkat. Ha valaki jobbat tud ennél, legyen másképp, ha nem, akkor Kheiriszophosz vezesse a menetet – elvégre ő is spártai –, a két szárnyról a két legidősebb hadvezér gondoskodjék, a hátvédeket pedig egyelőre mi, a legfiatalabbak – én és Timaszión – fogjuk vezetni. Később pedig, ha ezt a csatarendet már kipróbáltuk, majd mindig megtanácskozzuk, mikor mi a legelőnyösebb. Aki jobbat tud, mondja meg.

Senki nem szólt ellene, ezért így folytatta:

– Aki elfogadja, tartsa fel a kezét. Elfogadták.

– Most pedig – mondta – menjünk, és tegyünk, amiben megállapodtunk. S aki közületek még látni akarja övéit, ne feledje, hogy bátran kell viselkednie, csak így lehet célt érni. Aki élni akar, igyekezzék győzni, mert a győztesek dolga ölni, a legyőzötteké pedig elpusztulni. És aki vagyonra vágyik, igyekezzék felülkerekedni. Mert a győztesek a sajátjukat is megmenthetik, a legyőzötteket is elvehetik.