3.

Így beszélgettek és tárgyaltak Kürosz sátrában, hol vidáman, hol komolyan. Végül bemutatták a harmadik italáldozatot, sikerért imádkoztak az istenekhez, majd asztalbontás után aludni tértek.

Másnap Kürosz összehívta katonáit, és beszédet intézett hozzájuk:

– Kedves barátaim, előttünk a harc, közeledik az ellenség, és csak erről beszéljünk, csak erre gondoljunk. A jutalom természetesen maga az ellenség s annak minden java, ha pedig minket győznek le, akkor is, mint mindig, a győztesek kapják a vesztesek kincseit. Értsétek meg: minden katonát annak a meggyőződésnek kell áthatnia, hogy ha ő maga nem tesz meg mindent, semmi nem valósul meg abból, amiért harcolunk. De ha így küzdünk, hamarosan nagy és szép tetteket hajtunk végre, mert hiánytalanul teljesítettük kötelességünket. Ám ha mindenki úgy gondolkozik, hogy ő maga nyugodtan ülhet ölbe tett kézzel, hiszen mások majd őhelyette is cselekszenek és harcolnak, akkor, értsétek meg, hamarosan pusztító vész zúdul mindnyájunkra. Az isten is így rendelkezett: azok fölé, akik nem akarják önmaguknak megparancsolni, hogy a jóért küzdjenek, parancsnokot állított. Most pedig álljon ide valaki, és mondja meg, véleménye szerint akkor harcolnak-e derekabban a katonák, ha az kapja a legtöbb megbecsülést, aki a legtöbb fáradalmat és veszélyt vállalja, vagy ha tudja, hogy a hitványak is egyformán részesülnek mindenből.

Ekkor a nemesek közül Khrüszantasz emelkedett szólásra, egy nem különösebben magas vagy erős testalkatú, de rendkívül eszes férfiú. És így beszélt:

– Azt hiszem, Kürosz, nem azért tetted fel ezt a kérdést, mintha szerinted a derék és a rossz katonát egyforma jutalom illetné meg. Próbára akartál tenni bennünket: vajon akad-e közöttünk egy is, aki a szemedbe meri mondani, hogy ő ugyan nem fog vitézkedni, de ha a többiek bátor küzdelemben megszereznek valamit, abból egyenlő mértékben kíván részesülni. Nekem nem gyors a lábam, és a karom sem izmos; és tudom, az erősek vetélkedésében nem leszek az első, sem második, de még ezredik, sőt tízezredik sem. Azt viszont világosan látom, hogy ha az erősek lelkesen küzdenek, a javakból én is annyit kapok, amennyi megillet. De ha a gyengék tétlenkednek, a derék és kiváló harcosok pedig csak ímmel-ámmal harcolnak, akkor, jaj, attól félek, nem a jóból, hanem valami egészen másból részesülök majd, mégpedig nagyobb mértékben, mint ahogy megillet.

Így beszélt Khrüszantasz. Utána Pheraulasz állt fel, egy alacsonyabb származású perzsa, akit Kürosz hazulról ismert, és szeretett is, és aki megjelenésével és eszével egyaránt nemes férfi benyomását keltette.

– Azt hiszem, Kürosz, és ti perzsák – mondotta –, mind egyforma feltételekkel indulunk az előttünk álló vitézi erőpróbára. Mert látom, hogy testgyakorlataink idején egyformán táplálkoztunk, egyformán bánnak velünk, és feladataink is ugyanazok. Hiszen az, hogy feljebbvalóinknak engedelmeskedjünk, mindannyiunk közös kötelessége, és Kürosz látható módon azokat becsüli, akik ez alól nem keresnek kibúvót, s azt sem lehet mondani, hogy az ellenséggel csak egyeseknek kell szembeszállni, másoknak meg nem, hiszen ez minden katonának legszebb feladata. Különben is olyan harcmodorban fogunk küzdeni, amely mindenkinek a vérében van, mint ahogy az állatok is ösztönösen értenek egyfajta .harcmodorhoz, anélkül, hogy eltanulták volna valakitől. Az ökör a szarvával bök például, a ló a patájával rúg, a kutya harap, a vadkan pedig agyarával támad. Védekezni is tudnak, legalábbis legfélelmetesebb ellenségeikkel szemben, holott soha nem jártak iskolába. Én magam is már gyermekkoromban tudtam védekezni, ha valamely testrészemet ütés fenyegette. Jobb híján a két kezemmel védtem ki a csapást, amennyire lehetett, pedig nem tanítottak rá, sőt éppen azért vertek el, mert védekeztem. És ha kisfiú koromban kést láttam, azonnal megragadtam, holott csak a természet mutatta meg, hogyan kell használni. Erre sem tanítottak, sőt szigorúan eltiltottak tőle, s hasonlóképpen sok minden mást is tettem, pusztán a természet sugallatára, bár anyám és apám óvott. És akár hiszitek, akár nem, még bele is szúrtam a kést mindenbe, ha titkon tehettem. És ez nemcsak egyszerűen velem született, mint a járás vagy a futás, hanem ráadásul még örömet is szerzett. Most éppen olyan harc áll előttünk, amelyben több múlik a bátorságon, mint a képzettségen. Akkor meg miért ne kelnénk örömest versenyre a nemesekkel! Méghozzá a mi vitézségünk jutalma sem lesz más, mint az övéké, pedig ők tisztelet övezte, nagyszerű életet tesznek kockára, mi pedig küzdelmes, megvetett – és gondolom, ezért nagyon is nyomorult – sorsot. De engem, férfiak, leginkább az sarkall versengésre, hogy Kürosz lesz a bíró, és ő nem ítél részrehajlóan. Az istenek legyenek tanúim: szerintem Kürosz éppen úgy szereti a derék embereket, mint saját magát, legalábbis úgy látom, hogy boldogabb, ha odaadhatja nekik, amije van, mint ha megtartja. Jól tudom ugyan, milyen nagyra vannak a nemesek, hogy éhséget, szomjúságot és hideget tűrni megtanultak, de nem tudják, hogy bennünket jobb tanítómester nevelt. Mert ilyesmiben nincs jobb tanító a szükségnél, az pedig nagyon is kioktatott minket. Ők fegyvereket hordoztak, hogy hozzáedződjenek a fáradalmakhoz, de ezeket bárki cipelhette, könnyebbeket már ki sem lehetett volna találni, nekünk ellenben oly hatalmas terhekkel megrakva kellett mennünk vagy szaladnunk, hogy ezeket a mostani fegyvereket már pehelysúlyúaknak érzem azokhoz képest. Én tehát felveszem a versenyt, Kürosz, és nyugodt lehetsz, csak annyi jutalmat kérek, amennyit megérdemlek. És nektek is azt tanácsolom, közember társaim, keljetek versenyre a harcban jól kiképzett nemesekkel, mert most nem vonhatják ki magukat a vetélkedés alól.

Így beszélt Pheraulasz. Utána mások is felálltak, nemesek és közkatonák, és ők is egyetértettek. Úgy vélték, mindenkit érdeme szerint jutalmazzanak, és Kürosz legyen a bíró. így zajlott le a gyűlés.

Kürosz egyszer egy egész századot meghívott vacsorára a parancsnokkal együtt. Látta ugyanis, hogy a százados két részre osztotta századát, majd a két csapatot támadásra készen szembeállította egymással. Mindkét rész katonái mellvértet viseltek, baljukban pedig könnyű pajzsot. De az egyik oldalon vastag botot adott a katonák jobb kezébe, a másik oldalnak viszont meghagyta, hogy fogjanak göröngyöket, és tartsák támadásra készen. Az így felszerelt katonáknak aztán jelt adott a harcra. Az egyik fél század elhajította göröngyeit, és eltalálták a másik oldalon állók mellvértjét, pajzsát, vagy esetleg combját, saruját. De amikor közelharcra került a sor, a botos fél század elkezdte csépelni a másik csapat embereit, a combjukra, karjukra, lábszárukra sújtottak, ha pedig azok göröngyért hajoltak, nyakszirtjüket, hátukat vették célba. Végül is a botosok kacagás és tréfálkozás közepette megfutamították elleneiket. Ezután cseréltek, és most a göröngydobálók ragadtak husángot. És megint azok vesztettek, akik göröngyökkel harcoltak.

Kürosz el volt ragadtatva, hogy milyen ötletes a parancsnok, és milyen engedelmesek a katonák, tetszett neki, hogy gyakorlatoznak, egyszersmind kellemesen töltik az időt, és hogy mindig az a fél győz, amelyik a perzsákat utánozza a fegyverzetében. Ennek annyira megörült, hogy vacsorára hívta őket magához. Látván, hogy egyik vendégének a keze van bekötve, a másiknak a lába, megkérdezte, mi történt velük. Azt válaszolták, hogy göröngyökkel hajigálták meg őket. Kürosz tovább érdeklődött, vajon közelről vagy távolról kapták a találatot. A botosok azt mondták, hogy távolról, és hogy nagyszerű mulatság volt, amikor végre sikerült megközelíteni az ellenfelet. Most meg azok jajdultak fel, akiken a bot hagyott nyomot, mondván, hogy nekik bizony nem volt jó mulatság a közelharc. Meg is mutatták a husángnyomokat a karjukon, nyakukon, egyesek még az arcukon is. Természetesen kikacagták egymást. Másnap az egész gyakorlótéren őket utánozták, és valahányszor nem akadt komolyabb dolguk, mindig ezzel a játékkal szórakoztak.

Feltűnt Kürosznak egy másik százados is, aki előbb egysoros oszlopban vezette századát a folyótól, ő maga a menetoszlop bal oldalán haladt, majd hirtelen parancsot adott, hogy a második, aztán a harmadik és végül a negyedik szakasz is zárkózzon fel az első mellé. Mikor a huszonnégyed-parancsnokok ily módon egy vonalba kerültek, jelt adott, hogy a szakaszok fejlődjenek fel kettős rendbe, így a tizedesek is egy sorba kerültek. Később pedig meghagyta, hogy a szakaszok négyes oszlopban meneteljenek, ekkor az ötödparancsnokok is az élvonalba léptek, és négyes sorban haladtak. A sátorhoz érve azonban újra egyes oszlopba állította a katonáit, így vezette be az első szakaszt, mögötte a másodikat, a harmadikat és a negyediket. A bevonulás után érkezési sorrendben ültette őket asztalhoz.

Kürosz csodálta a százados türelmes oktatási módszerét és gondosságát, és századával együtt őket is meghívta magához. Egy másik századparancsnok, aki szintén a meghívottak között volt, megkérdezte:

– Az én századomat nem látod vendégül, Kürosz? Pedig az én embereim is pontosan így vonulnak étkezni! És amikor végeztek, a legutolsónak érkezett szakasz sereghajtója úgy vezeti ki embereit, hogy azok jönnek hátul, akik elöl szoktak állni az arcvonalban. És így követi őket a második sereghajtó az embereivel, aztán a harmadik és a negyedik, mindegyik mögött a katonái. Mindezt azért, hogy ha egyszer rákerülne a sor, tudják, miképpen kell visszavonulni az ellenség elől. A gyakorlótérre menetelve pedig, amikor keletnek vonulunk, én haladok elöl, utánam megfelelő sorrendben az első, a második, a harmadik és a negyedik szakasz, soraikban természetesen a tizedek és az ötödök, amíg megálljt nem parancsolok. De amikor nyugat felé tartunk, az utolsó szakasz sereghajtója halad az élen, mögötte a katonái, én pedig leghátul megyek, és így is követik a parancsomat. Ekképp megszokják, hogy egyformán engedelmeskedjenek, akár mögöttem, akár előttem mennek.

– És mindig így meneteltek? – kérdezte Kürosz.

– Így bizony, valahányszor csak étkezni megyünk!

– Hát akkor meghívlak titeket, mert jövet is, menet is gyakorlatoztok, mégpedig nappal éppen úgy, mint éjjel, és mert a menetgyakorlatokkal nemcsak testileg edződtök, hanem lelkileg is hasznosan gyarapodtok. És mivel egyszerre mindig két dolgot végeztek, én is kétszeres lakomával tartozom nektek.

– Jaj istenem – szólt a százados –, csak ne egy napon, hacsak nem adsz hozzá még egy gyomrot!

Ezzel a vendégség véget ért. Kürosz nem felejtette el ígéretét: a századot másnap, harmadnap is vendégül látta. És amikor ezt a többiek megtudták, mindnyájan utánozni kezdték őket.