3

Hogy miképpen ért véget Kheiriszophosz fővezérsége, és miképpen szakadt részekre a görög sereg, fent már elmondottam. Külön-külön a következőképpen alakultak a dolgok:

Az arkadiai csapatok éjjel partra szálltak Kalpé kikötőjében, és a legközelebbi falvak felé vették útjukat, amelyek mintegy harminc sztadionra voltak a tengertől. Virradatkor mindegyik vezér megindult csapatával egy-egy falu ellen. Ha némelyik település túl nagynak látszott, kettéosztott csapattal mentek. Azt is megbeszélték, hogy az egyik dombnál mindnyájan találkozni fognak. Mivel a támadás váratlan volt, sok rabszolgát ejtettek, és sok juhot kerítettek be. A menekülő thrákok csapatokba verődtek: sokan kereket oldottak, mivel könnyűfegyverzetűek lévén, nem volt nehéz kiszabadulniuk a nehézfegyverzetű katonák szorításából. Az egybesereglett ellenség először Szmikrésznek, az egyik arkadiai vezérnek a csapatát támadta meg, mikor éppen a megbeszélt hely felé tartott, és rengeteg zsákmányt vitt magával. A görögök egy ideig menet közben harcoltak, de egy szoroson átkelve a thrákok fölibük kerekedtek; megölték Szmikrészt és valamennyi emberét. Egy másik csapatból, a tíz vezér egyikének csapatából, mindössze nyolc embert hagytak életben. Hégészandrosz maga megmenekült. A többi vezér végül is egyesítette csapatait, voltak, akik zsákmányostul, mások anélkül érkeztek. A thrákok, mivel ekkora szerencséjük volt, nagy hangon hívogatták egymást, és még az éjszaka folyamán hatalmas tömegbe verődtek.

A dombot, amelyen a görögök táboroztak, hajnalban nagy csapat lovas és könnyűfegyverzetű katona vette körül, és egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Biztonságban támadhatták meg a nehézfegyverzetűeket, hiszen a görögöknek nem voltak sem íjászaik, sem dárdásaik, sem lovasaik. Meg-megrohamozva dárdázták a görögöket, az ellentámadásra könnyedén elfutottak, majd hol itt, hol ott ütöttek rajtuk. Rengeteg görög sebesült meg – a thrákok közül pedig senki –, tapodtat sem tudtak mozdulni helyükről, és a thrákok végül még a víztől is elzárták őket. Mivel a helyzet kétségbeejtő volt, fegyverszünetről kezdtek tárgyalni. Már-már mindenben megegyeztek, csupán a görögök által követelt kezeseket nem voltak hajlandók a thrákok megadni, így a tárgyalások megrekedtek. Ez volt a helyzet az arkadiai csapatokkal.

Kheiriszophosz veszélytelenül hajózott a tengeren, és kikötött Kalpé kikötőjében.

A szárazföld belsejében haladó Xenophón szertenyargalászó lovasai néhány öregemberrel találkoztak, akik éppen úton voltak valahová. Xenophón elé vezették őket, aki megkérdezte tőlük, láttak-e valamerre másik görög sereget. Ezek elmeséltek mindent, ami történt, hogy a görögök most éppen ostrom alatt vannak egy dombon, és körülvették őket a thrákok mind. Ezután szigorú őrizet alá helyezte az embereket, hogy szükség esetén legyen majd, aki az utat mutatja. Őrszemeket állított, majd összehívta a katonákat, és így szólt hozzájuk:

– Katonák! Az arkadiaiak egy része elpusztult, más részüket pedig ostrom alatt tartják valami dombon. Azt hiszem, nekünk sincs menekvésünk, ha azok odavesznek, annyi az ellenség, és oly vakmerő. Az lesz a legjobb, ha mihamarabb a mieink segítségére sietünk, hogy ha még életben vannak, velük együtt küzdhessünk, mert egyedül maradva a veszélyeket is egyedül kell vállalnunk. Innen ugyanis nem tudunk elfutni. Hérakleia messze van, oda nem térhetünk vissza, és Khrüszopoliszig is hosszú az út. Az ellenség pedig közel van. Kalpé kikötőjébe juthatnánk a leghamarább, ahol most Kheiriszophoszt sejtjük, ha ugyan még életben van, csakhogy oda meg hajóink nincsenek, és ha ott maradnánk, egy napig sem tartana az élelmünk. És ha azok ott elpusztulnak az ostromban, mindössze Kheiriszophosz csapatai maradnának nekünk a veszélyek között… mennyivel jobb lenne, ha azok ott megmenekülnének, és egyesült erővel küzdhetnénk szabadulásunkért. Eltökélt szándékkal kell most útnak indulnunk: vagy a dicső halál, vagy véghezvisszük minden tettek legszebbikét, megmentjük ennyi görög életét. Talán az isten így intézi majd a dolgokat. Ő, aki a kérkedőket, az elbizakodottakat megalázza, bizonyára nagyobb tiszteletben részesít majd bennünket, mint őket, hiszen mi mindent az istenek kérlelésével kezdünk. Kövessetek hát, és figyeljetek jól, hogy azt tehessetek, amit parancsolok. Most pedig menjünk annyit előre, amennyit kell, majd elkészítjük vacsoránkat, és tábort ütünk. Eközben Timaszión a lovassággal együtt vágtasson előre, és nézze meg, mi történik előttünk, hogy semmi ne kerülje el figyelmünket.

Ezeket mondván, útnak indult. Jobbra is, balra is meg a magaslatokra is kiküldött néhány fürge könnyűfegyverzetűt, hogy jelezzék, ha látnak valamit. Megparancsolta, hogy gyújtsanak fel minden gyúlékony dolgot, ami az útjukba kerül. A lovasok szétszóródtak – persze csak amennyire tanácsos volt –, és a magaslatokra felkaptatva gyújtogattak, a könnyűfegyverzetűek is lángra lobbantottak minden gyúlékony dolgot, amit csak láttak, ha pedig valami elkerülte a figyelmüket, azt felperzselte a sereg; úgyhogy az egész vidék égni látszott, és a sereg hatalmasnak tűnt.

Amikor eljött az ideje, felmásztak egy dombra, és tábort ütöttek. Mintegy negyven sztadionra látták az ellenség őrtüzeit, és ők is annyi tüzet gyújtottak, amennyit csak tudtak. Gyorsan elfogyasztották vacsorájukat, majd parancsszóra minden tüzet eloltottak. Éjjelre őrséget állítottak, és aludni tértek. Hajnalban az istenekhez fordultak imájukkal, majd harcra készen csatarendbe álltak, és a lehető leggyorsabban megindultak.

Timaszión meg a lovasok, a kalauzokkal együtt, előresiettek, és észrevétlenül megérkeztek ahhoz a dombhoz, ahol a görögöket ostrom alatt tartották. De nem látták sem övéiket, sem az ellenséget, amit jelentettek Xenophónnak meg a seregnek. Csupán néhány anyókát és öregembert láttak, és egy-két ott maradt birkát meg ökröt. Először csodálkoztak, hogy ugyan mi történhetett, de aztán megtudták az ott maradottaktól, hogy a thrákok még az este távoztak, és hajnalban a görögök is elmentek, de nem tudni, merre.

Ezután Xenophón és emberei elfogyasztották reggelijüket, majd felmálháztak, és elindultak. A lehető leggyorsabban egyesülni akartak a többiekkel, Kalpé kikötőjében. Útközben egyszerre csak meglátták az arkadiai és az akháj csapatok lábnyomait a Kalpéba vezető úton. És amikor találkoztak, boldogan pillantották meg egymást, és összeölelkeztek, akár az édestestvérek. Az arkadiaiak megkérdezték Xenophóntól, miért oltották ki a tüzeket.

– Mi ugyanis – mondták –, amikor nem láttuk a tüzeket, először azt hittük, hogy még az éjjel megtámadtátok az ellenséget. Úgy látszik, az ellenség is így gondolkodott, azért vonult el. Mert majdnem ugyanekkor távoztak ők is. És amikor nem jöttetek meg, az idő pedig múlt, azt hittük, hogy megtudva a velünk történteket, megrémültetek, és futva menekültök a tenger felé. Elhatároztuk tehát, hogy nem mozdulunk el tőletek, és így jöttünk ide.

Aznap ott éjszakáztak a tengerparton, a kikötőben. Ez a hely, a Kalpénak nevezett kikötő, Thrákia Ázsiába nyúló részén van. Ha az ember jobb felé hajózik be, a Feketetenger kapujától egészen Hérakleiáig tart a thrák terület. Szaporán forgatva az evezőt, egy jó napig halad a háromevezősoros Büzantionból Hérakleiába. Ĺ két hely között nincs egyetlen baráti vagy görög város sem, csak thrák bithüniaiak laknak arrafelé. Mesélik: ha hajótörés vagy valami más következtében görög ember kerül a kezükbe, szörnyen elbánnak vele. A két várost összekötő tengeri út közepén van Kalpé kikötője. A tengerbe nyúló földnyelv meredek, sziklás sávban végződik, amelynek legalacsonyabb része sem alacsonyabb húsz orgüiánál, a szárazföldi földhát pedig legfeljebb négy plethron széles. Ez a terület akár tízezer embernek is lakóhelyet ad. A kikötő, amelynek partja nyugat felé húzódik, közvetlenül a sziklák alatt van. A kikötőhöz közel bő, édesvizű forrás csörgedez.

Sokféle fa megnő errefelé, de kiváltképp sok a hajóépítésre alkalmas szép fa. A hegység mintegy húsz sztadionra nyúlik be a szárazföldbe, és ez a része színtiszta, kavicsmentes föld. Tenger felőli vonulatát, ezt a több mint húszsztadionnyi részt, sűrű, változatos, magas erdőségek borítják. Sok más szép vidék van még erre, tele népes falvakkal. Megterem itt az árpa, a búza, mindenféle hüvelyes, a köles, a szészám; van itt rengeteg füge, édes bort adó sok szőlő és minden más, csak olajfa nincs. Ilyen ez a terület.

A görögök a tengerparton tanyáztak, nem akartak a városalapítás számára olyannyira kínálkozó helyen tábort ütni. Sőt az volt a véleményük, hogy ravasz szándékkal hozták őket erre a helyre, mivel egyesek várost óhajtanak itt alapítani. Mert a legtöbb katonát annak idején nem a szükség vitte a hajókra, hogy ebben a zsoldos-vállalkozásban részt vegyenek, hanem Kürosz hősi híre. Voltak, akik még társakat is hoztak magukkal, mások saját vagyonukból áldoztak az ügyre, néhányan apjuktól és anyjuktól jöttek el, ismét mások meg otthagyták gyerekeiket, hogy vagyont szerezzenek számukra, és úgy térjenek vissza, mert hallották, hogy Kürosz mellett már sokan megcsinálták a szerencséjüket. Ezért tehát épségben kívántak Görögországba érni.

A két sereg egyesülését követő napon Xenophón áldozatot mutatott be portyázásuk sikeréért. Kénytelenek voltak már élelemért menni, meg a halottak eltemetésére is gondolniuk kellett. Az áldozat sikerült, ezután az arkadiaiak is csatlakoztak hozzájuk. A legtöbb halottat ott temették el, ahol éppen elesett. Ötödik napja feküdtek ott, és már nem lehetett őket szállítani. Néhány holttestet azért összehordtak az utakról, és oly szép temetést rendeztek nekik, amilyet az akkori körülmények között tudtak. Az eltűntek számára nagy kenotaphiont emeltek, és megkoszorúzták.

Amikor ezzel megvoltak, visszatértek a táborba, elköltötték vacsorájukat, és nyugovóra tértek. Másnap gyűlésbe sietett az összes katona. Főképp Agasziasz sztümphaloszi és Hierómümosz éliszi vezér, meg más idős arkadiai férfiak sürgették a gyűlést. A következő határozatot hozták: ha még egyszer valaki arra gondol, hogy megosztja a sereget, halállal lakol. Úgy vonulnak tovább, ahogy azelőtt vonultak, és a vezetést visszaadják a régi vezéreknek. Kheiriszophosz már nem élt: meghalt egy orvosságtól, amelyet lázas betegen ivott. Az aszinéi Neon lépett a helyébe. Ezután Xenophón felállt, és így beszélt:

– Katonák! Úgy látszik, gyalog kell megtennünk az utat, mivel hajóink nincsenek. Induljunk máris, mert ha maradunk, nem lesz egy falat élelmünk sem. Mi áldozatot akarunk bemutatni, nektek pedig jobban fel kell készülnötök a harcra, mint valaha. Mert az ellenség újra nekibátorodott.

A vezérek ezután áldozatot mutattak be: jelen volt Aréxión is, az arkadiai jós. (Az ambrakiai Szilanosz ugyanis már korábban kereket oldott egy Hérakleiából bérelt hajón.) Az áldozat kedvezőtlen jeleket mutatott az indulásra vonatkozóan. Ezt a napot tétlenül töltötték hát. Egyesek azt merték mondani, hogy Xenophón le akar telepedni a hegyen, ezért rávette a jóst: mondja azt, hogy az áldozat nem kedvez az elvonulásnak. Xenophón kihirdette tehát, hogy akinek kedve tartja, legyen ott másnap, amikor az áldozatot bemutatják, és ha van még jós a seregben, jelenjen meg az is, és vele együtt tekintse meg a belsőségeket. Ezután bemutatta az áldozatot. Rengetegen sereglettek össze. És az áldozat újra, harmadszorra is, kedvezőtlen jeleket mutatott az elvonulást illetően.

A katonák most nagyon elszomorodtak: a magukkal hozott élelem fogytán volt, piacot pedig sehol nem találtak.

Amikor ezután gyűlést tartottak, Xenophón ismét szólásra emelkedett:

– Emberek, az elvonulásunkért bemutatott áldozat nem sikerült, és látom, hogy ráadásul élelemben is hiányt szenvedtek. Szükségesnek tartom, hogy éppen ezért újabb áldozatot mutassunk be.

Valaki most felállt, és a következőket mondta:

– Méltán ütött ki balul az áldozat. Mert ahogy véletlenül hallottam valakitől, aki tegnap érkezett hajóval: Kleandrosz büzantioni helytartó éppen ide készül, hajókkal meg három-evezősorosokkal.

Ezért hát úgy döntöttek, hogy maradnak. De a szükség portyázni hajtotta őket. Erre is mutattak be áldozatot, háromszor, de ezek sem sikerültek. És a katonák már Xenophón sátrához mentek, és panaszkodtak, hogy nincs mit enniük, de ő kijelentette, hogy addig nem indul portyára, amíg az áldozat nem sikerül. Másnap újra áldozathoz készülődtek. Majdnem az egész sereg körbeállta a szertartás színhelyét, annyira fontosnak érezte a dolgot mindenki. De már nem volt több áldozati állatuk. A vezérek nem küldték ugyan portyázásra őket, de azért gyűlést hívtak össze. Xenophón így beszélt:

– Talán már össze is gyülekezett az ellenség, és nekünk harcolnunk kell ellene. Ha biztos helyen hagyjuk a málhát, és harcra készen állunk, talán az áldozat is kedvezőbben alakulna.

A katonák kiabálni kezdtek, hogy semmi szükség biztos helyre vonulni, inkább mihamarabb mutatnák be az áldozatot. De juhaik már nem voltak. Kifogták hát az ökröket a szekerekből, és azokat áldozták fel. Xenophón az arkadiai Kleanórt kérte meg, hogy mutassa be helyette az áldozatot, hátha benne volt a hiba. De így se sikerült az áldozat.

Neon, Kheiriszophosz utóda, látva, hogy iszonyúan nélkülöznek az emberek, tenni akart értük valamit. Találkozott egy hérakleiai emberrel, aki azt mondta, hogy tud néhány falut a közelben, ahonnan élelmet lehet szerezni, erre közhírré tétette, hogy aki akar, mehet élelemért, vezetőt is kapnak. Kivonult hát mintegy kétezer ember, dárdákkal, tömlőkkel, zsákokkal meg egyéb eszközökkel felszerelve.

Amikor szétszéledtek a falvakban, hogy fosztogatni kezdjenek, Pharnabazosz lovasai megtámadták őket. Ezek a lovasok a bithüniaiak segítségére siettek ide, hogy ha lehet, a bithüniaiakkal együtt feltartóztassák a görögöket, nehogy behatoljanak Phrügiába. A lovasok nem kevesebb, mint ötszáz görögöt megöltek, a többiek a hegyekbe menekültek.

Ekkor az egyik menekülő megvitte a táborba a történtek hírét. Xenophón – mivel aznap balul ütött ki az áldozat – kifogta az ökröt az egyik szekérből, és más áldozati állat híján azt vágta le. Ezután segítségükre sietett. Ment vele a többi is, mind harminc évnél fiatalabb. Összeszedték a megmaradt görögöket, és visszatértek a táborba.

A nap már lebukóban volt, és a görögök nagyon elkeseredetten láttak a vacsorakészítéshez. Ekkor hirtelen néhány bithüniai tört elő a bozótból, és megtámadta az előőrsöket, egy részüket megölték, más részüket pedig egész a táborig üldözték. Az ordítozás hallatára minden görög fegyvereiért rohant. De aztán nemigen látszott tanácsosnak üldözőbe venni a támadókat, és éjnek idején mozgásba hozni a tábort: erdős volt a vidék. Megfelelő őrséget állítottak hát, és fegyverben tértek aludni. így töltötték az éjszakát.

A vezérek hajnalban kivezették katonáikat arra a bizonyos védett helyre, vitték fegyvereiket, felszerelésüket is. Még a reggeli étkezés előtt megástak egy sáncot a térség bejáratánál, és az egészet teletűzdelték cölöpökkel; mindössze három kaput hagytak. És ekkor Hérakleiából árpával, áldozati állattal és borral megrakott hajó érkezett.

Xenophón, aki már kora hajnalban talpon volt, áldozatot mutatott be, hogy induljanak-e. Az áldozat már az első állatnál kedvező jeleket mutatott. A szertartás a vége felé járt, amikor a parrhasziai Aréxión, a jós, szerencsét jelentő sast pillantott meg, és indulásra szólította fel Xenophónt.

A vezérek átkeltek a sáncon, felvették fegyvereiket, és kihirdették, hogy a reggeli elköltése után minden katona vonuljon ki fegyverben; a málhát és a rabszolgákat hagyják ott. Mindenki kivonult, csak Neon nem. Azt tartotta a legokosabbnak, ha ők ott maradnak, és őrzik a tábort. De alvezérei és katonái otthagyták: szégyellték volna nem követni a harcba indulókat. így aztán csak a negyvenöt éven felüliek maradtak, a többiek pedig útnak indultak.

Alig tettek meg tizenöt sztadiont, már holtakra bukkantak. A hadoszlop végét arrafelé irányították, ahol az első holttestek feküdtek, ők pedig az előttük fekvő hullákat mind eltemették. Amikor ez megtörtént, továbbvonultak, majd a hátvédek ismét a temetetlenek felé fordultak, és ugyanígy eltemették az előttük fekvő holttesteket. A falvakhoz vezető úton halomban hevertek a hullák, odaérve azokat is összeszedték, és eltemették.

Már délután lett, mire maguk mögött hagyták a falvakat. Ami ennivalót találtak útközben, felszedték, és már mentek tovább. És ekkor hirtelen megpillantották az ellenséget: rengeteg lovas és gyalogos ereszkedett lefelé zárt csatasorban a szemben levő dombokról. Szpithridatész és Rathinész érkezett meg a Pharnabazosztól kapott haderővel. Az ellenséges csapatok, meglátva a görögöket, megálltak. Mintegy tizenöt sztadionra voltak egymástól. Aréxión, a jós, nyomban áldozatot mutatott be, amely már első alkalommal jól sikerült. Xenophón most így szólt:

– Vezérek! Szerintem a csatasor mögé tartalék őrcsapa-tokat kell állítanunk; hogy szükség esetén az előttük állók segítségére lehessenek, és az is jó lesz, ha a már megzavarodott ellenség felsorakozott és friss erőben levő katonákkal találja magát szemben.

Mindenki helyeselt. Xenophón így folytatta:

– Ti pedig vezessétek katonáitokat az ellenség ellen, ne álldogáljunk itt, hiszen már láttak minket, és mi is őket. Én a hátvédekhez megyek, és tetszésetek szerint rendezem és irányítom majd őket.

A katonák csendben nyomultak előre, Xenophón pedig elvett az utóhadtól három, egyenként kétszáz főből álló csapatot. Az egyiket a jobbszárny mögé irányította, hogy körülbelül egy plethron távolságban kövesse őket, ezt a csapatot az akháj Szamolasz vezette. A másodikat középre rendelte, hogy ott kövesse a csatasort, ennek a csapatnak az arkadiai Pürrhiasz volt a parancsnoka. A harmadikat pedig a balszárny mögé parancsolta, ennek az athéni Phrasziasz állt az élén.

És ahogy vonultak, az előhad hirtelen egy nehezen járható, hatalmas völgyszoroshoz érkezett. Megtorpantak, mert nem tudták, át lehet-e itt vonulni vagy sem. Hívták a vezéreket meg az alvezérekét, hogy menjenek az előhadhoz. Xenophón el sem tudta képzelni, mi akadályozza a menetet, és amikor meghallotta a hívó kiáltást, sebesen odavágtatott.

Amikor minden hadvezér ott volt, megszólalt Szophainetosz, a legidősebb, mondván, hogy sajnos, még vitatkozni sem érdemes róla, keresztül lehet-e vonulni az ilyenfajta szoroson vagy sem. De Xenophón gyorsan átvette a szót, és a következőt mondotta.

– Tudjátok, emberek, soha nem keresem készakarva a veszélyt. Jól tudom, hogy nem a hírnévért van szükség bátorságra, hanem a szabadulásért. De most a következőképpen áll a helyzet: harc nélkül innen nem távozhatunk. Ha mi nem támadjuk meg az ellenséges csapatokat, nyomunkba szegődnek, és majd ők támadnak ránk, amikor elvonulunk. Gondoljátok csak meg, mi könnyebb: előreszegezett fegyverrel vonulni ellenük, vagy pedig, hátunkon pajzzsal, hátulról érezni az ellenség támadását. Hiszen tudjátok, hogy az ellenség elől megfutamodni bátor férfiakhoz nem illik, de az üldözés még a gyávákban is hősiességet ébreszt. Én, a magam részéről, szívesebben üldözném az ellenséget feleannyi katonával, mint futnék előle kétszer annyival. Tudom jól, ti sem hiszitek, hogy ezek helyt fognak állni, ha megtámadjuk őket, de azt mindannyian tudjuk, hogy ha hátat fordítunk, összeszedik a bátorságukat, és üldözőbe vesznek bennünket. És vajon most, harcba indulva, nem volna-e számunkra jó erőpróba, ha áthatolnánk ezen a szörnyű szoroson, és végre magunk mögött hagynók? Kívánom, hogy az ellenség kényelmesnek találja ezt a vidéket a visszavonulásra – de nekünk meg kell tanulnunk ettől a tájtól is, hogy nincs menekvés, csak ha győzünk. És csodálkoznám, ha ezt a szorost bárki félelmetesebbnek találná a többi vidéknél, amelyen áthaladtunk. Mert hogyan vonulhatunk keresztül a síkságon, ha nem verjük le a lovasokat, és hogyan kelhetünk át a hegyeken, amelyeken keresztül jöttünk ide, ha ennyi könnyűfegyverzetű van a nyomunkban? De tegyük fel, hogy kiérünk valahogy a tengerhez; milyen szörnyen szűk lesz számunkra az a Fekete-tenger! Mert nincs ott hajó, hogy elvigyen bennünket, sem élelem, amivel, ha ott maradunk, élhetnénk, és oly gyorsan kell visszafordulnunk ennivalóért, amilyen gyorsan odasiettünk. És ugye jobb volna most teli gyomorral harcolni, mint holnap reggeli nélkül? Emberek! Az áldozat jól sikerült, a madarak szerencsét ígérnek, a belsőségek nagyszerű jeleket mutatnak. Rajta! Támadjuk meg őket! Miért is lakmározzanak nyugodtan, és táborozzanak kedvükre, ha már úgyis észrevettek bennünket.

Ezután a vezérek parancsot adtak az indulásra, és senki nem mondott ellent. Xenophón vezette őket, és megparancsolta, hogy mindenki a szorosnak azon a pontján kezdje meg az átvonulást, ahol éppen áll. Az volt a véleménye, hogy hamarabb kerül át a sereg a túlsó oldalra, ha így, tömött sorokban mennek, mint ha a szoros felett húzódó hídon vonulnak át. Amikor átértek a túlsó oldalra, Xenophón elléptetett a csatasor előtt, és így beszélt:

– Emberek, emlékezzetek: hányszor indultatok már rohamra az istenek segítségével, hány csatában arattatok már diadalt, és mi vár azokra, akik elmenekülnek az ellenség elől. És gondoljatok rá, hogy itt vagyunk Görögország kapuja előtt. Kövessétek hát a vezérlő Héraklészt, és szólítsátok néven egymást. Hisz oly csábító most a lehetőség, hogy hősi tetteink és szép szavaink örök emlékké legyenek azokban, akikben csak akarjuk.

Ezt mondta, majd lassan megindította a csatavonalba felsorakoztatott sereget. A könnyűfegyverzetűeket a két szárnyra állítva vonultak az ellenség ellen. A parancs úgy szólt, hogy a dárdát mindaddig tartsák a jobb vállukon, míg a trombita jelt nem ad, azután pedig szegezzék előre, de lépésben haladjanak, senki ne kezdjen rohanni. Majd körbejárt a jelszó: „Zeusz a megmentőnk, Héraklész a vezérünk!” Az ellenség várt: kedvezőnek ítélte a terepet. Amikor már egészen közel voltak egymáshoz, a görög könnyűfegyverzetűek csatakiáltásban törtek ki, és a parancs még el sem hangzott, máris megrohanták az ellenséget. A bithüniai lovasság és a gyalogság ellentámadással megfutamította a könnyűfegyverzetűeket. De amikor a nehézfegyverzetűek arcvonala rohamlépésben szemberohant velük, megszólalt a trombita, felzendült a paian, csataüvöltésben törtek ki, és előreszegezték dárdáikat, akkor már nem állta a támadást az ellenség: menekült, amerre látott. Timaszión üldözőbe vette őket lovasaival, néhány ellenséges katonát megöltek, nem sokat, hisz ők maguk is kevesen voltak.

A görög lovasokkal szemben az ellenség balszárnya nyomban szétszóródott, de a jobbszárny, amelyet nem üldöztek elég hévvel, egy dombra húzódott fel. Amikor a görögök észrevették, hogy az ellenség megállt, azt ítélték a legkönnyebb és legveszélytelenebb megoldásnak, ha tüstént megtámadják őket. Paianra zendítve, nyomban támadásra lendültek, de azok nem várták be őket. A könnyű-fegyverzetűek most addig folytatták az üldözést, míg szét nem verték a jobbszárnyat. Néhányan azért odavesztek; az ellenséges lovasság ugyanis nagy tömegével félelmet keltett a görögökben. Amikor a görögök látták, hogy Pharnabazosz lovassága még együtt van, sőt bithüniai lovasok is sereglenek hozzájuk, és a dombról figyelik az eseményeket, bármily fáradtak voltak is, elhatározták, hogy lehetőleg azokat is megtámadják, nehogy nekibátorodva összeszedjék magukat. Szépen sorban megindultak. Erre lefutott a lejtőn az ellenséges lovasság, mintha a mi lovasaink elől menekülnének, egyenesen bele a szorosba, de ezt a görögök nem tudták, és így abbahagyták az üldözést, mert már késő volt.

Amikor visszaértek az első összecsapás színhelyére, diadalemléket állítottak, majd napnyugtakor a tengerhez vonultak. Mintegy hatvan sztadion választotta el őket a tábortól.