1.

Így beszélt Kürosz. Utána Khrüszantasz emelkedett szólásra.

– Sokszor gondoltam már arra, férfiak, hogy a jó uralkodó semmiben sem különbözik a jó apától. Az apák is mindig arról gondoskodnak, hogy gyermekeik soha semmiben se lássanak hiányt, és lám, Kürosz is olyan dolgokat tanácsol most nekünk, amelyek egész életünkre biztosítanák boldogságunkat. Valamit azonban nem fejtett ki kellőképpen. Most én próbálom megmagyarázni azoknak, akik nem tudnák. Gondoljátok csak meg: meghódított-e valaha engedetlen had ellenséges várost? Vagy megtartottak-e valaha várost, amelyben nem uralkodott engedelmesség? Aratott-e fegyelmezetlen had valamikor is győzelmet? És nem akkor lehet-e a legkönnyebben győzni, amikor az ellenség soraiban ki-ki a maga menekülésén kezdi törni a fejét? És született-e már egyáltalán valami jó az engedetlenségből? Lehet-e így törvényesen államot kormányozni, létezhet-e így családi élet, eljuthatnak-e így hajók rendeltetési helyükre? És mi is mi mással szereztük mostani javainkat, mint azzal, hogy engedelmeskedtünk vezérünknek? Mert csakis azért lehettünk ott, ahol kellett, akár nappal, akár éjjel, mert tömött sorokban, fegyelmezetten követtük vezérünket, és nem volt parancs, amit csak félig hajtottunk volna végre. És ha a javak megszerzésének legfőbb eszköze a szolgálatban való engedelmesség, jegyezzük meg jól: a javak megtartásának is ez a legfőbb biztosítéka. Sokan vannak itt, akiknek régebben egyetlen alárendeltje sem volt, sőt maguk is alárendeltek voltak. Most pedig úgy alakult a helyzet, hogy urak vagytok mindnyájan, ki több, ki kevesebb ember felett. S minthogy alárendeltjeiteken uralkodni akartok, vessétek alá magatokat azoknak, akik felettünk állanak. Egyben azonban különböznünk kell szolgáinktól; ők akaratuk ellenére teljesítik parancsainkat, nekünk azonban, ha szabadnak hisszük magunkat, saját jószántunkból kell megtennünk azt, amit a legfontosabbnak tartunk. A monarchikus alkotmány nélküli államokban szintén azt fogjátok látni, hogy ahol az emberek a leglelkesebben engedelmeskednek vezetőiknek, ott kényszerülnek legkésőbb engedelmességre az ellenséggel szemben. Gyűljünk hát, Kürosz parancsához híven, ide, az államnak ebbe az épületébe, tegyünk meg mindent, hogy megtarthassuk, amit meg kell tartanunk, és álljunk mindenben Kürosz rendelkezésére. És még egyet jegyezzünk meg jól: Kürosz nem találhat ki olyat, ami neki javára van, de nekünk nincs, hiszen ami neki hasznos, nekünk is az, és az ő ellenségei a mi ellenségeink is.

Khrüszantasz szavai után számos perzsa meg szövetséges parancsnok állt fel, hogy kifejezze egyetértését. Elhatározták, hogy az előkelők állandóan az udvarban tartózkodnak, és mindaddig mindenben rendelkezésére állnak Kürosznak, amíg el nem bocsátja őket. Az ázsiai királyok alattvalói ma is tiszteletben tartják ezt az elhatározást, és szüntelenül szolgálatot teljesítenek az uralkodó udvarában. Kürosznak elbeszélésünk során részletesen kifejtett intézkedéseit, amelyeket azért hozott, hogy a maga és a perzsák hatalmát megőrizze, törvényként őrzik az utána következő uralkodók is, mind a mai napig. Persze ezzel is úgy áll a dolog, mint minden mással, ha az uralkodó erős, szigorúan megtartja a törvényeket, de ha az uralkodó gyenge, a törvényeknek nincs erejük.

Így hát az előkelők naponta megjelentek Kürosz udvarában, lóháton és lándzsával, úgy, ahogy a hatalom megszerzésében legjobbak elhatározták. Kürosz pedig felügyelőket bízott meg a különféle ügyek intézésével. Voltak adószedői, pénztárosai, közmunka-felügyelői, kincstárőrei, élelmiszer-beszerzői. Még a kutyák és a lovak gondozására is kijelölt olyanokat, akikről úgy gondolta, hogy az állatokat mindig a leghasznavehetőbb állapotban tudják rendelkezésére bocsátani.

De annak a gondját, hogy a szerencséje megőrzéséhez nélkülözhetetlen segítők megőrizzék vitézségüket, már nem bízta másra: saját feladatának tartotta. Mert tudta, ha valaha háborúra kerülne sor, közülük kell vennie parancsnokokat és tiszteket, velük kell megosztania a legnagyobb veszélyt, és tudta, hogy soraikból kerülnek majd ki a gyalogság és lovasság századosai is. Tudta jól, ha vezért kérnek majd tőle, s nem személyesen megy, közülük kell valakit küldenie, egyeseket egész városok és népek felügyelőjévé, szatrapájává kell megtennie. Őket küldi majd követül is, ha követeket kell majd küldenie. Úgy gondolta, mindez döntő fontosságú, ha célját háború nélkül akarja elérni. Ha tehát a legfőbb és legfontosabb feladat majdani végrehajtói nem olyanok, mint amilyennek lenniük kell, rosszul áll a szénája, viszont, úgy vélte, semmiben nem lesz hiba, ha ezek megfelelnek hivatásuknak. Ebben a meggyőződésben vette hát magára ezt a gondot, és mert azt gondolta, ez számára is jó alkalom lesz az erény gyakorlására. Mert szilárdan hitte: hitvány ember senkit sem ösztönözhet szép és nemes dolgokra.

Eme fontolgatások közben rájött: ha figyelmét a legfontosabb dolgoknak akarja szentelni, először is kellő időre van szüksége. A bevételek kezelését nem hanyagolhatja el, hiszen a nagy hatalommal előreláthatólag sok kiadás is jár, de felismerte: ha állandóan maga foglalkozik a számtalan birtok mindegyikével, nem lesz ideje az egész közösség jólétével törődni. Azon tűnődve, miként lehetne az államháztartást is rendben tartani, és kellő időre is szert tenni, a katonaság szervezete jutott valahogy eszébe. A tizedekről általában a tizedesek gondoskodnak, a tizedesekről a szakaszparancsnokok, azokról az ezredesek, az ezredesekről pedig a tízezred-parancsnokok. így aztán senki nincs elhanyagolva, még ha emberek tízezreiről van is szó, és ha a vezér akar valamit a seregtől, elég, ha szól a tízezred-parancsnoknak. Ennek megfelelően egyszerűsítette Kürosz a gazdasági ügyeket is. Csupán egy-két emberrel kellett tárgyalnia, és mégis gondját viselte az egész államháztartásnak, így aztán több szabad ideje maradt, mint sok olyannak, akinek csak egyetlen háztartással vagy egyetlen hajóval kell bajlódnia. Ügyeit imigyen elrendezve, környezetét is megtanította, hogy hasznát vegye ennek a rendszernek.

Megteremtette a szabad időt maga és barátai számára, és hozzálátott, hogy társait képzett emberekké formálja. Először is felkutatta mindazokat, akik nem jelentek meg udvarában, bár elég tehetősek voltak, hogy másokat dolgoztassanak. Tudta, hogy a környezetében élők nem követnek el semmi rossz vagy nemtelen dolgot, egyrészt uralkodójuk közelsége miatt, másrészt mert minden ténykedésükben magukon érezték a legderekabb férfiak szemét. Tudta azt is, hogy a távollevők vagy kicsapongok, vagy valami bűn szárad a lelkükön, vagy lusták, azért maradnak távol. Először azt beszélem el, hogyan kényszerítette ezeket megjelenésre.

Legjobb barátait felbiztatta: vegyék el az ilyenek vagyonát, és mondják azt, hogy a sajátjukat vették el. Mihelyt ez megtörtént, jött ám a megkárosított azonnal, hogy milyen igazságtalanság történt vele. Kürosz hosszú ideig nem ért rá meghallgatni őket. Aztán foglalkozott ügyükkel, de sokáig nem hozott ítéletet. Úgy vélte, így simábban hozzászoktatja őket, hogy az udvarban éljenek, mint ha büntetéssel kényszerítené ki, hogy ott maradjanak.

Ez volt tehát az egyik módszer, amivel az udvarban való megjelenésre tanította őket. A másik, hogy a legkönnyebb és legtöbb hasznot hozó feladatokat mindig az ott levőkre bízta, a harmadik meg, hogy a távol maradóknak soha semmit sem juttatott. De leghathatósabb kényszerítési módja – ha valaki mindezekre fittyet hányt volna – az volt, hogy az ilyennek elvette mindenét, és annak adta, akiről tudta, hogy számíthat szolgálataira, ha szükség lesz rá. így nyert hasznos barátot a haszontalan helyett. A mostani király is felkutatja mindazokat, akiknek illene megjelenni, így járt el Kürosz a távol maradókkal.

Ami pedig a körülötte élőket illeti, tudta, úgy csábíthatja őket a legtöbb szépre és jóra, ha megkísérli elérni, hogy alattvalói benne, az uralkodóban lássák az erény legékesebb példaképét. Úgy vélte, már az írott törvények is észrevehetően jobbá teszik az embereket; a jó uralkodót meg éppenséggel az emberek eleven törvényének tartotta, hiszen nemcsak parancsolni tud, hanem látja és meg is bünteti azt, aki a parancs ellen vét. Mindezt megfontolva először is az istentiszteletben mutatott több buzgóságot, hiszen most boldogabb volt, mint valaha. Ekkor vezette be a mágusok intézményét is. Hajnalban hálaéneket zengett az isteneknek, és mindennap áldozatot mutatott be azoknak, akiket a mágusok megjelöltek. Az akkor meghonosított intézkedéseket a királyok manapság is tiszteletben tartják. Ezen a téren először a többi perzsa kezdte őt utánozni, abban a hitben, hogy boldogabbak lesznek, ha az isteneket ugyanúgy tisztelik, mint a legboldogabb ember, az uralkodó. Meg Kürosznak is kedvében akartak járni ezzel. Kürosz a maga számára is üdvösnek tartotta alattvalói jámborságát; úgy gondolkodott, mint azok, akik szívesebben szállnak hajóra jámbor, mint gyanúsnak tűnő emberek társaságában. Meg aztán arra is gondolt, hogy ha társai mind istenfélők lesznek, kevésbé kell attól tartania, hogy valami gaztettre vetemednek egymással vagy jótevőjükkel szemben, mert jótevőjüknek tartotta magát.

Világosan kifejezésre juttatta: mindennél fontosabbnak tartja, hogy se barátja, se szövetségese ellen ne kövessen el igazságtalanságot, hanem mindig szigorúan az igazságot tartsa szem előtt. így a többiek is tartózkodnak majd, gondolta magában, a becstelen haszonszerzéstől, és csak jogos haszonra fognak törekedni. A szégyenérzetet is úgy vélte legeredményesebben felkelteni szívükben, ha világosan tanújelét adja, hogy mindenkit tisztel, s éppen ezért sem mondani, sem tenni nem tud illetlen dolgot. Ennek bizonyítékát a következőkben látta: az emberek jobban restellik magukat a szemérmesek, mint a szégyentelenek előtt, még akkor is, ha különben nem tartanak tőlük; hát még ha uralkodójukról van szó! Az asszonyokra is tisztességtudóbban tekintenek, ha szemérmesnek mutatkoznak. Úgy vélte, engedelmességre is oly módon szoktathatja környezetének tagjait, ha nem titkolja: nagyobb becsben tartja azt, aki vakon engedelmeskedik, mint azokat, akik a legnagyobb és legfáradságosabb szolgálatokkal dicsekedhetnek, így gondolkodott, és így is cselekedett.

Elöl járt az erkölcsös viselkedésben is, így érte el, hogy a többiek is mind erre törekedtek. Mert amikor a kevésbé hatalmasak látják, hogy az, akinek a leginkább módjában áll kicsapongó életet folytatni, meggondoltan és józanul viselkedik, nekik is elmegy a kedvük a zabolátlan élettől. Kürosz szerint a szemérem és az erkölcsösség abban különbözik, hogy a szemérmes ember óvakodik a nyilvánosság előtt ocsmányságot elkövetni, az erkölcsös viszont titokban sem vetemedik ilyesmire.

Önuralomra pedig, úgy gondolta, azzal nevelheti leginkább az embereket, ha megmutatja: a pillanatnyi örömök sohasem csábítják le a tisztesség útjáról, ő csak a becsületesen elvégzett munka után hajlandó átadni magát az élvezeteknek. Ezzel aztán elérte, hogy még a hitványabbak is szép fegyelmezetten viselkedtek az udvarnál, alkalmazkodtak a becsületesekhez, és egymással is tisztességtudóan és udvariasan viselkedtek. Senki nem láthatta őket haragosan ordítozni vagy jókedvükben durván hahotázni. Őket látván, bárki azt hihette, hogy valóban ildomosán élnek. Ez volt tehát, amit az udvarnál tettek és láttak az előkelők.

És hogy a kiképzésben se legyen hiány, vadászatra vitte azokat, akiknek a harcászati tudását fontosnak tartotta. Ennél jobb gyakorlatot el sem tudott képzelni, különösen a lovasok számára vélte kiváló edzésnek a vadászatot. Mert nemcsak azt szokják meg a vadűzés során, hogy mindenféle terepen biztosan üljenek a nyeregben, hanem miközben a vad elejtésének vágyától hajtva egymással versengenek, azt is megtanulják, hogy biztosan üljenek a lovon. Igénytelenségre is így szoktatta társait a legeredményesebben, így edzette őket a fáradalmakhoz, a fagyhoz, a hőséghez, az éhséghez és a szomjúsághoz. A perzsa uralkodó, meg a többiek is mind, akik körülötte élnek, manapság is szorgalmasan űzik ezt a tevékenységet.

Az eddig elmondottakból is kitűnt, hogy Kürosz szerint senki nem méltó az uralomra, aki nem vitézebb alattvalóinál. Véleményét az a tény is bizonyítja, hogy miközben környezetét így foglalkoztatta, önmagát edzette a legjobban a mértékletességben, hadászatban és a szükséges gyakorlatokban egyaránt. Mert a többieket csak akkor vitte vadászatra, ha semmi nem késztette őket otthon maradásra, de ő akkor is űzte állatkertjeiben nevelt vadjait, ha nem mozdulhatott hazulról. És addig soha nem vett ételt magához, amíg meg nem izzadt érte: lovai sem kaphattak enni, míg alaposan meg nem járatta őket. A vadászatokra magával vitte jogarhordozóit is. Így aztán a szüntelen gyakorlástól ő is, környezetének tagjai is messze kimagaslottak a lovaglás művészetében. Így járt elöl Kürosz jó példával.

A többiek közül is ajándékkal, hivatallal, díszhellyel és egyéb megtiszteltetéssel tüntette ki azokat, akik különös buzgalommal látszottak a jó cél érdekében munkálkodni, így mindenkiben erős becsvágyat keltett, hogy a lehető legjobb színben mutatkozzék előtte.

Nézetűnk szerint Kürosz azt vallotta, hogy az uralmon levőknek, amellett, hogy jó tulajdonságaikkal kimagaslanak, egyszersmind el kell kápráztatniuk alattvalóikat. Nemcsak ő hordott méd öltözetet, hanem udvarának nagyjait is rábeszélte, hogy ilyet viseljenek. Úgy látta, ez a ruházat eltakarja a test esetleges fogyatékosságait, és viselőit szépnek és nagynak mutatja. A lábbeli is olyan, hogy észrevétlenül a talp alá lehet illeszteni valamit, amitől viselője a valóságnál magasabbnak tűnik. Bevezette a szem aláfestését, hogy szebbnek tűnjék, mint a valóságban, és a bőr kendőzését, hogy a test színe is élénkebb legyen a természetesnél. Ne n engedte, hogy a nyilvánosság előtt köpködjenek vagy orrukat fújják, hogy bármilyen látványra megforduljanak; úgy kellett viselkedniük, mint akik semmin sem csodálkoznak. Mindez, gondolta Kürosz, hozzájárul, hogy bámulatra méltóbbnak tűnjenek alattvalóiknál.

Akiket vezetésre hivatottnak tartott, azokat így, saját példájával nevelte, azzal, hogy maga is gyakorlatozott, és hogy ünnepélyesen öltözve jelent meg előttük. De sohasem buzdította a szabadok gyakorlataira azokat, akiket szolgaságra szánt, sőt a fegyverviseléstől is eltiltotta őket. Arra viszont vigyázott, hogy soha ne maradjanak éhen vagy szomjan gazdáik gyakorlatozásai miatt. A vadászatokra, ahol az ő feladatuk volt, hogy a szabad mezőre hajtsák a vadat a lovasok elé, ők mindig vihettek élelmet, a szabadok sohasem. Ha pedig éppen meneteltek, mindig megitatta őket, mint a málhás állatokat. Amikor az evés órája elérkezett, bevárta, míg ettek valamit, nehogy éhezzenek. Így aztán ezek is atyjuknak nevezték Küroszt, akárcsak az előkelök. Azért gondoskodott róluk, hogy ellenkezés nélkül rabszolgák maradjanak. Így szilárdította meg Kürosz a perzsák uralmát.

Biztos volt benne, hogy őt a leigázott nép részéről semmi veszély nem fenyegeti. Gyávának tartotta őket, és látta, hogy szervezetlenek. Különben sem közelített hozzá soha egyikük sem, se éjjel, se nappal. Voltak azonban olyanok is, akikben hatalmat sejtett, akiket fegyveresen és csapatokban látott néha, és tudta, hogy gyalogos– meg lovascsapataik vannak. Észrevette azt is, hogy sokan elég nagyravágyók, és alkalmasnak tartják magukat az uralkodásra, ezek érintkeztek őreivel a legtöbbet, sőt vele is gyakran kerültek személyes érintkezésbe. Ezt egyébként alig lehetett elkerülni, ha valamiért szüksége volt rájuk. Nos, ezek részéről fenyegette leginkább veszély, mégpedig sokféleképpen. Kürosz sokat tűnődött, miképp biztosítsa magát, hogy innen se érje semmi baj. Nem tartotta tanácsosnak, hogy lefegyverezze és harcképtelenné tegye őket. Tudta, hogy ez igazságtalanság lenne velük szemben, és hatalma felbomlását jelentené. Másfelől, ha nem engedi őket közel, és bizalmatlanságot mutat, ez, véleménye szerint, háborúra vezetne. Rájött, hogy mindezek helyett csupán egyetlen becsületes és célra vezető módszerrel biztosíthatja sértetlenségét: el kell érnie, hogy ezek az előkelők jobban szeressék őt, mint egymást. Megpróbáljuk előadni, hogy véleményünk szerint miképpen sikerült elnyernie hajlandóságukat.