6

Az elfogott vezéreket a nagy király elé vitték, és az ő színe előtt lefejezték őket.

Egyiküket, Klearkhoszt, mindenki, aki csak ismerte, rendkívül harcra kész és harcra termett férfiúnak tartotta.

Mert amíg a spártaiak az athéniakkal háborúskodtak, hűen kitartott, aztán, amikor béke lett, meggyőzte városát, hogy a thrákok sértik a görögök érdekeit, nagy nehezen elfogadtatta tervét az ephoroszokkal, és hajóra szállt, hogy harcot indítson a Kherrhonészoszon és Perinthoszon túl lakó thrákok ellen. Amikor aztán már kint járt, az ephoroszok, nem tudom, miért, meggondolták magukat, és megpróbálták visszahívni az Iszthrnoszról, ő azonban nem engedelmeskedett, hanem továbbhajózott a Hellészpontosz felé. A spártai hatóságok mint lázadót halálra ítélték. Ezért Küroszhoz menekült. Hogy miképpen nyerte meg Kürosz bizalmát, máshol már leírtuk. Kürosz tízezer dareikoszt adott neki. Klearkhosz elfogadta, és nem könnyelműsködte el a pénzt: hadsereget toborzott rajta és megtámadta a thrákokat. Legyőzte, majd kifosztotta őket, és addig folytatta a harcot, amíg Kürosznak szüksége nem lett a seregre. Akkor Küroszhoz vonult, hogy vele együtt háborúskodjék tovább.

Szerintem csak a harcvágyó ember tesz olyat, hogy békében élhetne szégyen és bántalom nélkül, mégis inkább a háborúskodást választja; hogy belefeledkezhetne az örömökbe, mégis inkább vállalja a bajt és fáradságot, csak hogy harcolhasson; hogy háborúra fecsérli vagyonát, pedig nyugodtan élvezhetné.

Mint más az élvezetekre, úgy költötte ő a háborúra a pénzt, mert nagyon szerette a harcot. Harcra termettsége abban is megmutatkozott, hogy szerette a veszélyt, éjjelnappal támadta az ellenséget, és amikor mások rettegtek, ő megfontoltan viselkedett. Egyértelműen ezt állítja mindenki, aki vele harcolt. Született vezérnek is mondták – ami természetéből következett. Mert éppen úgy tudta, mint bárki, hogyan vegye és miképpen szerezze meg a hadsereg számára szükséges élelmet, de ahhoz is kiválóan értett, hogy minden katonájával éreztesse: Klearkhosznak engedelmeskedni kell. Ezt szigorúságával érte el: mogorván viselkedett, érdes hangon beszélt. Keményen büntetett, néha hirtelen haragjában, amit olykor maga is megbánt. De elvből büntetett. Mert az volt a véleménye, hogy a fegyelmezetlen hadsereg hajítófát sem ér. A katona jobban féljen a vezértől, mint az ellenségtől – állítólag ezt is szokta volt mondogatni –, csak úgy áll becsületesen őrt; tudjon elszakadni barátaitól, és készségesen vonuljon szembe az ellenséggel.

Szorult helyzetben a katonák csak az ő szavát akarták hallani, és senki máshoz nem fordultak. Mert sötétlő ábrázata kirítt ilyenkor a többi arc közül, és keménységében az ellenséggel szembeszegülő erőt látták, tehát megmentőjüknek érezték, és nem szigorú parancsnokuknak.

De ha túl voltak a veszélyen, és módjukban állt más vezérhez átmenni, sokan elhagyták. Nem volt benne semmi megnyerő: durva és nyers volt mindig. Úgy voltak vele a katonák, mint a kisfiúk tanítójukkal. Barátságból, szeretetből soha senki nem követte, de vakon engedelmeskedett neki mindenki, aki városa parancsából, szükségből vagy kényszerhelyzetben csatlakozott hozzá.

És mire kivívták első győzelmeiket Klearkhosz oldalán, már sok mindent tudtak, ami hasznavehető harcosokká tette őket: megtanultak bátran viselkedni az ellenséggel szemben, és a vezér büntetésétől való félelem fegyelmezetté kovácsolta őket.

Ilyen vezér volt. De úgy mondják, másoknak nemigen akart engedelmeskedni. Ötvenéves lehetett, amikor meghalt.

A boiótiai Proxenosz már egészen fiatal korában elhatározta, hogy nagy tettekre hivatott férfiú lesz. Ez a vágy indította rá, hogy a Leontinoiból való Gorgiaszt megfogadja tanítójának. Némi tanulás után már képesnek érezte magát a vezetésre meg arra, hogy mint egyenrangú fél viszonozza a legelőkelőbb férfiak szívességeit, hiszen jó barátságban volt velük. Ekkor csatlakozott Küroszhoz, hogy részt vegyen vállalkozásában. Azt gondolta, hogy ily módon nagy nevet, hatalmat és vagyont szerezhet. Nagy dolgokra vágyott, mégis látható módon fontosnak tartotta azt is, hogy jogtalanul semmihez se jusson. Úgy gondolta, igazságos és becsületes úton kell mindent megszereznie, másképpen soha. A legkiválóbbaknak tudott parancsolni, de arra nem volt alkalmas, hogy katonái körében tiszteletet és félelmet keltsen. Jobban szégyellte magát katonái előtt, mint a katonák vezérük előtt. Nyilvánvalóan jobban félt tőle, hogy emberei meggyűlölik, mint azok attól, hogy ne engedelmeskedjenek neki. Azt hitte, már az is elég a vezetéshez, ha a derék katonákat megdicséri, és a rend ellen vétőket nem dicséri meg. így aztán legkiválóbb társai jó szívvel is voltak iránta, de a hitványak mindig ki akartak rajta fogni, tudván, hogy lehet. Harmincéves lehetett, amikor életét vesztette.

A thesszaliai Menónról köztudomású volt, hogy nagyon vágyódik a gazdagságra; a hatalomra azért áhítozott, hogy vagyonát gyarapíthassa, a megtiszteltetésekre azért, hogy még több haszonra tehessen szert. A leghatalmasabb személyek barátságára törekedett, hogy jogtalan cselekedeteiért ne kelljen lakolnia. Vágyai elérésére az esküszegést, a hazugságot és a csalást tartotta a legrövidebb útnak, az őszinteséget és az igazságot pedig az ostobasággal vélte azonosnak. Nyilvánvaló volt, hogy senkit nem szeretett, és ha azt mondta valakinek, hogy a barátja, biztosan forralt ellene valamit. Az ellenségen nem gúnyolódott soha, de mesélik, hogy valamennyi társából állandóan gúnyt űzött. Arra nem fente a fogát, ami az ellenségé volt – hiszen azt őrizték, és nehéz volt hozzájutni –, annál inkább barátai vagyonára, amit könnyen megszerezhetőnek gondolt, mivel senki nem őrzi. Akiről észrevette, hogy esküszegő és becstelen, attól úgy félt, mint a jól felfegyverzett ellenségtől, a tisztességes és igaz emberekkel pedig úgy próbált bánni, mintha gyávák volnának. Más azzal dicsekszik, milyen istenfélő, igazmondó és igazságos természetű, Menón pedig azzal büszkélkedett, hogy rá tudja szedni az embereket, hazugságokat kohol, és barátait kineveti. Mindenkit neveletlennek tartott, aki nem volt gazember. És ha valakinek be akart férkőzni a kegyeibe, úgy gondolta, az a legjobb, ha megrágalmazza korábbi jó barátait, és máris célt ért. A katonákat úgy akarta engedelmességre bírni, hogy maga is részt vett bűnös cselekedeteikben. Azzal vélt tiszteletet és hódolatot kivívni, hogy megmutatta: ő tudja és ő is akarja a legtöbb gazságot elkövetni. Ha elpártolt tőle valaki, váltig mondogatta, milyen jóságos is ő, hogy nem végzett az illetővel, amíg a hatalmában volt. Persze ami nem látható, azt hazudhatja is róla bárki, a következőket azonban mindenki tudja: .

Arisztipposznál elérte, hogy fiatalon a zsoldosok parancsnoka lett. Kedvét lelte a szép ifjakban: Ariaioszt, noha barbár volt, szeretőjévé tette, egyébként amikor még a szakálla se serkent, ő volt a szakállas Tharüpasz szeretője. Amikor vezértársai életükkel fizettek azért, hogy Kürosszal hadra keltek a király ellen, ő nem vesztette életét, noha ugyanezt tette. A többiek kivégzése után aztán őt is megbüntette a király, de nem úgy lelte halálát, mint Klearkhosz és a többi vezér, akiket lefejeztek – azt hiszem, ez a leggyorsabb halál –, hanem, azt mondják, még egy évig megcsonkítva tengette nyomorult életét, amíg a vég be nem következett.

Az arkadiai Agiasz és az akháj Szókratész is meghalt. Nem gúnyolta őket senki gyávának a harcban, és a barátság dolgában sem voltak elmarasztalhatok. Mindketten harmincöt év körüliek voltak.