1.

Kürosz tehát támadásra készült. Az arméniai király pedig, ahogy Kürosz követelését hallgatta, bűneire gondolt, és elrémült: tartozik az adóval, hadsereget sem küldött, és – amitől a legjobban félt, hogy észreveszik – palotáját úgy kezdte építtetni, hogy harc esetén ellenállásra alkalmas legyen. Annyira megijedt, hogy hírnökökkel összetoborozta hadát, kisebbik fiát, Szabariszt és a nőket – saját és nagyobbik fiának feleségét és lányait – pedig a hegyekbe küldte. A kísérőkre bízta ékszereit, minden értékes holmiját is. Majd kikémleltette, mit csinál Kürosz, egyidejűleg hadsorokba rendezte az odaérkező arméniaiakat. Csakhogy hamarosan jelentették neki, nem a kiküldött felderítők, hanem mások, hogy Kürosz már egészen közel van. Ekkor, minthogy összecsapni nem mert, visszavonult. Amint ezt az arméniaiak észrevették, azonnal szétfutottak, menteni akarván otthonukból, ami még menthető. Kürosz, látva, hogy a síkság megtelik rohanó, cipekedő emberekkel, hírül adta: aki marad, azt nem tekinti ellenségnek, de ha valakit futás közben kapnak el, azzal, előre megmondja, nem úgy fog bánni, mint jó baráttal. így aztán a legtöbben maradtak, de néhányan a királlyal együtt elmenekültek. Az asszonyok kísérői pedig, amint beleütköztek Kürosznak a hegyekben rejtőző katonáiba, éktelenül ordítozva menekülni kezdtek, de sokukat elfogták. Végül foglyul esett a király fia is az asszonyokkal, a lányokkal és a magukkal hozott kinccsel együtt. A király, értesülvén a történtekről, nem tudta, mihez kezdjen, hát egy kis dombra menekült. Erre Kürosz körülfogta a dombot ott levő embereivel, megüzente Khrüszantasznak, hagyjon hátra őrséget a hegyekben, és jöjjön. A sereg tehát Kürosz körül gyűlt össze, ő pedig követet küldött az arméniai királyhoz:

– Mondd meg nekem, arméniai – kérdezgette –, szívesebben szállsz-e szembe itt az éhséggel és a szomjúsággal, mint ott lent a síkságon velünk?

Az arméniai azt felelte, hogy egyikkel sem szeretne harcolni.

– Hát akkor minek ülsz ott, és miért nem jössz le? – kérdeztette Kürosz újra a követtel.

– Mert még töprengek, hogy mitévő is legyek – hangzott a felelet.

– Sose töprengj – üzente vissza Kürosz –, lejöhetsz nyugodtan, és ha akarod, bíróság elé vihetjük a dolgot.

– De ki lesz a bíró?

– Nyilvánvalóan az, akinek az isten hatalmat adott hozzá, hogy bírói ítélet nélkül is elbánjon veled.

Az arméniai belátta, hogy nem tehet mást, és lejött. Kürosz, akinek most már az egész serege együtt volt, tábort veretett, a királyt és övéit pedig középre helyezte el.

Ekkor érkezett haza egy hosszabb útjáról Tigranész, az arméniai király idősebbik fia, aki régebben együtt vadászgatott Kürosszal. Amikor tudomást szerzett a történtekről, habozás nélkül, azonnal Küroszhoz sietett. Apját, anyját, testvéreit és feleségét fogolyként látva, természetesen sírva fakadt. Kürosz nem üdvözölte szívélyesen, hanem így szólt hozzá:

– Épp jókor jössz, hogy meghallgasd apád perét.

És máris magához rendelte a perzsa és méd vezéreket. Meghívta még azt az egy-két arméniai előkelőt is, aki ott maradt. Nem távolította el az asszonyokat sem, megengedte, hogy ők is ott üljenek a szekereken, és végighallgassák a tárgyalást. Mikor mindenki elhelyezkedett, így szólt a jelenlevőkhöz:

– Először is azt tanácsolom neked, arméniai, hogy a tárgyaláson mindig a színigazat mondd, így legalább egy igen gyűlöletes tulajdonságtól mentes leszel. Mert jól jegyezd meg, az emberek azt bocsátják meg a legkevésbé, ha valakit hazugságon kapnak. Másrészt fiaid, ezek az asszonyok és az itt levő arméniaiak éppen úgy tudják, mint te, hogy mit tettél; és ha nyomára jövök az igazságnak, ők is éppúgy észreveszik, hogy nem a valóságot mondod, és azt fogják gondolni, te magad szabtad magadra a legnagyobb büntetést.

– Kérdezz csak, amit akarsz, Kürosz, és biztos lehetsz benne, az igazat fogom felelni, bármi legyen a következménye.

– Felelj tehát nekem: harcoltál-e valaha Asztüagész, anyám atyja és a többi méd ellen?

– Harcoltam.

– És miután vereséget szenvedtél, megígérted-e, hogy adót fizetsz, hogy hadba vonulsz vele, ha parancsolja, és hogy nem építesz erődítéseket?

– Megígértem.

– Hát akkor most miért nem fizetsz adót, miért nem küldesz sereget, és miért építesz erődítéseket?

– Szabadságra vágytam, mert úgy éreztem, szép dolog szabadnak lenni és fiaimnak szabadságot örökül hagyni.

– Bizony, dicső dolog harcolni azért, hogy soha ne legyünk rabok. De aki már egyszer szolgasorsra jutott – akár háborúban szenvedett vereséget, akár máshogyan igázták le–, és szemlátomást mégis megkísérli, hogy kijátssza uralkodóját, azt talán sietsz kitüntetni, mintha jól és helyesen cselekedne, vagy pedig, ha a kezedbe kerül, megfenyíted, mint gonosztevőt?

– Ha már az igazat kell mondanom, hát: megfenyítem.

– Felelj világosan, szép sorjában: ha valamelyik parancsnokod vétkezik, meghagyod-e tisztében, vagy mást állítasz a helyére?

– Mást állítok a helyére.

– És ha történetesen vagyonos ember, meghagyod-e gazdagságát, vagy elveszed javait?

– Elveszem, amije van.

– És ha megtudod, hogy átállt az ellenséghez, mit csinálsz?

– Megölöm. Miért haljak meg hazugságban, miért nem úgy, hogy igazat mondok?

Hallva mindezt a király fia, letépte tiaráját, megszaggatta ruháit, a nők jajveszékelve belevájtak arcukba, mintha apjuk már meghalt volna, és ők is pusztulásra volnának ítélve. Kürosz csendet parancsolt, és így folytatta:

– Helyes. Tehát így tartod igazságosnak. És nekünk mit tanácsolsz, melyik megtorlást alkalmazzuk?

Az arméniai zavartan hallgatott. Azt tanácsolja Kürosznak, hogy ölje meg őt, vagy az ellenkezőjét javasolja mindannak, amit az imént mondott? Ekkor fia, Tigranész, megkérdezte:

– Apám, úgy látszik, zavarban van, Kürosz. Elmondhatnám-e helyette én, mit tanácsolok neked?

Kürosznak eszébe jutott, hogy annak idején, amikor együtt vadászgattak, volt a fiatalember társaságában egy bölcs férfiú, akit Tigranész nagyon csodált; így hát nagyon érdekelte, mit fog most mondani. Ezért felszólította, adja csak elő bátran, amit gondol.

– Tanácsom így hangzik – szólt Tigranész –: ha helyesled apám szándékait és cselekedeteit, tégy úgy, ahogy ő tett, de ha úgy találod, hogy mindenben hibázott, semmiképp ne utánozd.

– Tehát akkor cselekszem a legigazságosabban, ha nem utánzóm azt, aki hibázott?

– Így van – felelte Tigranész.

– Eszerint tehát atyádnak lakolnia kell, hiszen úgy igazságos, hogy a vétkes megbűnhődjön.

– Mi helyesebb szerinted, Kürosz, ha hasznot húzol a büntetésből, vagy ha károd származik belőle?

– Magamat büntetném, ha kárát látnám bűnhődésének.

– Bizony, nagyon rosszul járnál, ha éppen akkor végeznéd ki embereidet, amikor a legnagyobb szükséged van rájuk.

– Csak nem képzeled, hogy akkor van valakire a legnagyobb szükségem, amikor bűnösnek bizonyul? – kérdezte Kürosz.

– De igen, ha jobb belátásra tér. Mert én úgy gondolom, Kürosz, józanság nélkül minden más erény hiábavaló. Ugyan mi haszna van az államnak abból, ha valaki erős, merész, jó lovas, gazdag vagy hatalmas, de hiányzik belőle a józanság? Józan meggondoltság nélkül barátainknak sem látjuk hasznát, és enélkül jó szolga sem képzelhető el.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy apád egyik napról a másikra jobb belátásra tér?

– Azt bizony.

– A józanság szerinted tehát lelkiállapot, akár a bánat, nem pedig olyasmi, amit meg lehet tanulni? Mert ha feltesszük, hogy a józansághoz észre is van szükség, nem hiszem, hogy a meggondolatlan ember pillanatok alatt kijózanodjon, megfontolttá váljék.

– Nem találkoztál még, Kürosz, olyan emberrel, aki el-vakultságában nekitámadt az erősebbnek, de amint vereséget szenvedett, azonnal kijózanodott? Vagy nem láttál még államot, amely a másik ellen támadt, de a vereség azonnal lelohasztotta harci kedvét, és azután már csak engedelmeskedni akart a másiknak?

– Apád melyik vereségéről állítod oly biztosan, hogy utána kijózanodott? – kérdezte Kürosz.

– Jól tudja ő, melyikre gondolok: szabadságra tört, és szolgább lett, mint valaha, és abból, amit akart, sem színleléssel, sem gyorsasággal, sem erőszakkal nem tudott semmit megvalósítani. És azt is jól tudja, hogy te, amikor csak akartad, úgy rászedted, ahogy a vakokat, süketeket vagy egészen ostobákat lehet rászedni. Látja, hogy annyira titokban tudtál tartani mindent, amit akartál, hogy észrevétlenül csapdává tetted számára, amiről azt hitte, hogy menedéke lesz, gyorsaságban pedig úgy felülmúltad, hogy mielőtt összeszedhette volna honi seregét, te már meg is érkeztél, messziről, rengeteg katonáddal.

– Úgy gondolod – szólt Kürosz –, hogy az embereket a mások szellemi fölényétől elszenvedett vereség is kijózanítja?

– Igen. Mégpedig sokkal jobban, mint a harctéren elszenvedett vereség. Mert sokszor előfordult, hogy akit erőszakkal legyőztek, úgy gondolta, ha kellőképpen edzi magát, újra felveheti a harcot. Hány meg hány meghódított város tervezte, hogy szövetségeseket szerez, és megint síkraszáll szabadságáért! A bölcsebbeknek viszont gyakran kényszer nélkül is engedelmeskedünk.

– Úgy látszik, szerinted az elvakultak nem ismerik a józanokat, a tolvajok még nem láttak nem-tolvajokat, a hazugok igazmondókat, és a bűnösök sem találkoztak még igaz életűekkel. Nem tudod talán, hogy atyád is hazudott, hogy nem tartotta be szerződésünket, jóllehet tudta, hogy mi mindahhoz hűek maradtunk, amiben Asztüagész megállapodott?

– Nem is azt állítom, hogy mások kiválóságának puszta tudata észre téríti az embereket; büntetést is kell hogy szenvedjenek a náluk kiválóbbaktól, mint ahogy most atyám is bűnhődni fog.

– Csakhogy apád semmi rosszat nem szenvedett eddig – válaszolt Kürosz –, de, és ebben biztos vagyok, fél, hogy nagyon meg fog lakolni.

– Ismersz-e valamit, ami jobban rabigába hajtja az embert, mint a szörnyű félelem? Nem tudod, hogy az, akit fegyverrel büntettek – pedig ezt tartják a legkeményebb fenyítéknek –, kész ismét szembeszállni ugyanazzal az ellenséggel? De akitől rettegünk, annak a szemébe se merünk nézni, bárhogy bátorítanak is bennünket.

– Azt mondod hát, hogy a rettegés súlyosabb büntetés, mint a bekövetkezett rossz?

– Te is tudod, hogy így van. Magad is láthatod, milyen szorongás tölti el azt, akinek száműzetéstől, harci vereségtől vagy hajótöréstől kell félnie, és az, akire szolgaság vagy börtön vár, a félelemtől sem enni, sem aludni nem tud. Ezzel szemben az, akit már száműztek, legyőztek, vagy aki már szolgasorban él, az gyakran jobb étvággyal eszik és édesebben alszik, mint szerencsésebb embertársai. És a félelem elviselhetetlenségét még jobban mutatja, hogy néha az üldözöttek, félve, hogy a rabságban halál vár rájuk, félelmükben már előbb véget vetnek életüknek: szakadékba ugranak, felakasztják vagy tőrrel ölik meg magukat. A szörnyűségek közül a félelem rémíti legjobban a lelket. Mit gondolsz, milyen lelkiállapotban lehet apám, aki most nemcsak magáért retteg, hanem az én, a felesége és összes gyermeke szabadságáért is?

– Meg tudom érteni – mondta Kürosz. – Mert könnyen elképzelhető, hogy aki jó dolgában gőgös, leigázva egykettőre alázatossá válhat, de ha szabadjára engedik, megint csak nagyra tör, és bajt csinál.

– Istenemre, Kürosz – szólt Tigranész –, jogosan kételkedsz bennünk, rászolgáltunk. De hát építs erődítéseket nálunk, szálld meg várainkat, vagy követelj bármilyen más zálogot. Ezzel nem sértesz bennünket különösképpen, hiszen tudni fogjuk, hogy mi voltunk a hibásak. De mindig vigyázz: ha feddhetetlennek a kezébe adsz hatalmat, ne légy hozzá bizalmatlan, mert akkor ellenséges érzülettel hálálja meg jótettedet. Másrészt ne félj, hogy meggyűlölnek, vess gátat a kevélységnek, különben még több fáradságodba kerül a kijózanítás, mint most, a mi esetünkben.

– Nem örülök én az olyan szolgának, akiről tudom, hogy csak kényszerből szolgál. Kedvesebb az ügyetlen szolga, ha biztos lehetek benne, hogy szívesen és barátsággal teljesíti kötelességét, mint az, aki túlontúl szorgalmas, de gyűlölettel és kényszerből tesz mindent.

– Mit gondolsz, várhatnál-e valaha is bárkitől nagyobb barátságot, mint éppen most tőlünk?

– Gondolom, olyantól, aki soha nem volt ellenségem, és ha jót cselekednék vele, mint ahogy most te is szeretnéd, hogy jót tegyek veletek.

– És gondolod-e, Kürosz – szólt Tigranész –, hogy van még valaki, akit most nagyobb hálára kötelezhetnél, mint apámat? Azt hiszed, az, aki soha nem vétett ellened, hálás lesz neked, ha meghagyod életét? És mit gondolsz, ki érez majd nagyobb hálát irántad, mint az, aki tudja, hogy rászolgált, mégsem fosztod meg gyermekeitől és feleségétől? És tudsz-e valakit, aki nálunk jobban búsulna az arméniai királyság elvesztésén? És nyilván az a leghálásabb, ha királyságát visszakapja, akinek a legjobban fáj, ha többé nem uralkodhat. És ha fontos neked, hogy távozásod után rendben hagyj hátra itt mindent, gondold meg, mi biztosítja jobban a nyugalmat az országban: egy kialakulóban levő új hatalom, vagy a megszokott régi? És ha fontos neked, hogy népes hadsereget vigyél magaddal innen, mit gondolsz, ki alkalmasabb arra, hogy összeválogassa a katonákat, mint az, aki eddig is vezérük volt? És ha pénzre van szükséged, mit gondolsz, ki tudja jobban előteremteni, mint az, aki ismeri és bírja a forrásokat? Kedves Kürosz, vigyázz, nehogy félreállításunkkal többet árts magadnak, mint amennyit apám árthatott volna neked.

Így beszélt Tigranész. Kürosz módfelett örült, mert úgy látta, hogy ezzel beváltotta Küaxarésznak tett ígéretét. Hiszen azzal búcsúzott, hogy a királyt jobb barátjukká teszi, mint amilyen eddig volt. Most odafordult az arméniaihoz, és megkérdezte:

– Mondd, te arméniai: ha most teljesítem kérésedet, mekkora hadsereget adsz, és mennyi pénzzel járulsz hozzá a hadviselés költségeihez?

– Egyszerűen csak azt mondhatom, Kürosz – szólt a király –, hogy itt az egész seregem, tekintsd meg, vigyél magaddal annyi katonát, amennyi tetszik, a többit pedig hagyd hátra őrségnek. Ami a pénzt illeti, megmutatom neked minden kincsemet, te pedig megmondod, mennyire van szükséged, és mennyit akarsz itt hagyni.

– Nos hát, hány katonád és mennyi pénzed van? – kérdezte Kürosz.

– Körülbelül nyolcezer lovas – felelte az arméniai – és negyvenezer gyalogos. A pénz pedig, ezüstben számolva, több mint háromezer talentum, beleszámítva azt a kincset is, amely apámtól maradt rám.

Kürosz nem sokáig töprengett, hanem így szólt:

– Mivel harcban állasz a szomszédos khaldaioszokkal, seregednek csupán a felét add ide. Ami a pénzt illeti: mivel hátralékban vagy az adóval, Küaxarésznak az eddigi ötven talentum helyett ennek kétszeresét fizesd, nekem pedig adj kölcsön további százat. És megígérem: isten segedelmével sokszorosan meghálálom, amit teszel, vagy ha tudom, visszafizetem az összeget. De ha nem lenne rá módom, remélem, nem mondasz majd igazságtalanul becstelennek, hanem csak pénztelennek.

– Jaj, ne beszélj így, Küroszom – mondta az arméniai –, mert inamba száll a bátorság. Biztos lehetsz benne, hogy amit itt hagysz, ugyanúgy a tied marad, mint amit magaddal viszel.

– Helyes – felelte Kürosz. – Hát azért mennyi kincset adnál, hogy visszakapd asszonyodat?

– Mindenemet, amim csak van – felelte a király.

– És gyermekeidért?

– Értük is mindenemet!

– Hát ez már vagyonod kétszerese lenne. És te, Tigranész, mit fizetnél azért, hogy visszaadjam asszonyodat?

Tigranész nemrég nősült, imádta feleségét.

– Én az életemet adnám, Kürosz, hogy soha szolgasorba ne kerüljön.

– Vidd hát feleségedet, nem is tekintettem én őt fogolynak, hiszen te nem menekültél előlünk. És te is, arméniai – fordult aztán a királyhoz –, hazaviheted feleségedet és gyerekeidet, fizetned sem kell, hadd lássák, hogy mint szabadok térnek vissza hozzád. Most pedig vacsorázzatok velünk. Utána mehettek, amerre kedvetek tartja.

Így ott maradtak vacsorára. Asztalbontás után Kürosz megkérdezte:

– Mondd csak, Tigranész, hol van az az ember, aki együtt vadászgatott velünk, és akit te láthatóan nagyon csodáltál?

– Hát nem tudod, hogy apám kivégeztette?

– Mit vétett?

– Apám azt mondta róla, hogy megront. Pedig nagyszerű ember volt, Küroszom. Amikor halni készült, magához hívatott, és ezt mondta: „Ne haragudj apádra, Tigranész: nem gonoszságból ítélt engem halálra, hanem tudatlanságból. És az ilyenek hibája, szerintem, nem tekinthető szándékos bűnnek.”

– Kár érte – mondta Kürosz.

– Hidd el, Kürosz, ha valaki idegen férfit talál felesége társaságában – szólalt most meg a király –, nem azért öli meg, mintha azzal vádolná, hogy megrontja asszonyát, hanem mert úgy véli, megfosztja őt hitvese szerelmétől. Én is féltékeny voltam arra az emberre, mert úgy láttam, elhódította tőlem fiam csodálatát.

– Azt hiszem, arméniai – felelte Kürosz –, emberi a te bűnöd. Bocsáss meg apádnak, Tigranész.

Barátságosan elbeszélgettek még sokáig, ahogy ez már kibékülés után szokás, majd az arméniaiak asszonyaikkal együtt szekérre szálltak, és vidáman hazakocsiztak. Otthon Küroszról folyt a szó, bölcsességéről, állhatatosságáról, szelídségéről beszéltek, sokan a szépségét és délceg termetét dicsérték. Tigranész megkérdezte feleségét:

– Mondd, Arméniám, neked is úgy tetszett Kürosz?

– Istenemre, nem is néztem őt – felelte az asszony.

– Hanem kit néztél?

– Azt, aki azt mondta, hogy az életét is odaadná szabadságomért.

Nemsokára nyugovóra tértek: ezek után természetesen együtt.

Másnap az arméniai király ajándékot küldött Kürosznak és az egész hadseregnek, majd közölte embereivel, hogy akinek hadba kell vonulnia, harmadnapra jelenjen meg. Pénzből az ígért összeg kétszeresét számoltatta le Kürosznak. De az csak annyit tartott meg belőle, amennyiben megállapodtak, a többit visszaküldte. Ezután megkérdezte, ki vezeti a hadat, maga a király, avagy a fia. Azok egyszerre szólaltak meg:

– Az, akit te akarsz – mondta a király.

– Én akkor sem hagylak el, Kürosz, ha málhavivőként kell hogy kövesselek – mondta Tigranész.

Kürosz nevetett:

– Mennyiért viselnéd el, ha a feleségednek azt kellene hallania, hogy málhát cipelsz?

– Ó, nem kell hallania! Magammal viszem őt is, hadd lássa, mit csinálok.

– Itt az ideje, hogy készülődjetek – szólt Kürosz.

– Nyugodt lehetsz – felelte Tigranész –, ott leszünk, és mindent viszünk, amit apám ad.

A katonák ezek után, gazdagon megajándékozva, nyugovóra tértek.