2

Miközben Kürosz ezzel foglalatoskodott, mintha isten küldte volna őket, hürkániai követek érkeztek. Ez a kis nép alattvalója volt a szomszédos asszíroknak. Akkor is jó lovasoknak tartották őket, ma is azoknak számítanak. Ezért az asszírok körülbelül úgy bántak velük, mint manapság a spártaiak a szkiritészekkel: sem megpróbáltatástól, sem veszélytől nem kímélték őket, és ebben a csatában is hátvédül rendelték mintegy ezerfőnyi lovasságukat, gondolván, ha hátulról támadás fenyegetne, a hürkániaiakat érje, ne őket. A hürkániaiaknak, mivel a sereg végén kellett menetelniük, szekereik és családtagjaik is az utolsó sorokban haladtak. Mert Ázsia lakói rendszerint házuk népével együtt vonulnak hadba. Akkoriban tehát a hürkániaiak is így katonáskodtak. Csakhogy most eszükbe jutott, mennyi mindent szenvedtek már el az asszíroktól, hogy az asszír vezér halott, hogy legyőzték őket, a hadseregben úrrá lett a félelem, szövetségeseik pedig gyáván elpártoltak tőlük. Meg-hányva-vetve mindezt, alkalmasnak tartották a pillanatot arra, hogy átálljanak, feltéve, hogy Kürosz és övéi hajlandók lesznek velük közösen támadni. Követeket küldtek hát Küroszhoz, akinek a nevét a csata óta egyre nagyobb dicsőség övezte. A küldöttek elmondták, hogy joggal gyűlölik az asszírokat, és ha Kürosz meg akarná támadni őket, a hürkániaiak szövetségesei és kalauzai lesznek. Egyszersmind felvilágosítást adtak az ellenség helyzetéről, mert nagyon szerették volna harcra tüzelni Küroszt. Kürosz megkérdezte:

– Gondoljátok, hogy utolérhetjük őket, mielőtt erődeik-be vonulnak? Mert nagyon bosszant bennünket, hogy sikerült észrevétlenül kereket oldaniok.

Azért beszélt így, mert szerette volna, ha a hürkániaiak minél elismerőbb véleménnyel lennének róluk. Azok azt felelték, hogy már másnap hajnalban utolérhetik őket, ha kora reggel könnyűfegyverzetben útnak indulnak, mert az asszírok málháik és szekereik miatt csak nehezen haladnak, és mert rövid menetelés után már tábort vertek, mivel ŕ múlt éjjel nem aludtak.

– Milyen biztosítékot tudtok adni annak bizonyságául, hogy igazat beszéltek?

– Ha kívánod, nyomban visszatérünk a mieinkkel, és még ma éjjel túszokat hozunk. De te is esküdj meg az istenekre, és add jobbodat, hogy elmondhassuk a többieknek, milyen ígéretet kaptunk tőled.

Erre Kürosz megesküdött, hogy ha beváltják szavukat, barátaiknak és híveiknek tekinti őket, és nem tartja őket alábbvalóknak a perzsáknál és a médeknél.

A hürkániaiak még ma is bizalmi állásokat töltenek be, és tisztségeket viselnek, akárcsak az arra érdemes perzsák vagy médek.

Étkezés után Kürosz még napvilágnál kivonult a sereggel, a hürkániaiaknak pedig meghagyta, maradjanak ott, hogy együtt mehessenek. A perzsák természetesen mind jelentkeztek, és ott volt Tigranész is a seregével. A médek közül egyesek azért vállalkoztak az útra, mert még gyermekkorukban barátságot kötöttek Kürosszal, mások azért, mert a vadászatokon már megtanulták csodálni jellemét, ismét mások azért, mert hálásak voltak neki, mivelhogy meggyőződésük szerint nagy rettegéstől szabadította meg őket; mások meg abban a reményben, hogy ez a kétségtelenül kiváló és szerencsés férfiú egykor hatalmas és szerencsés uralkodó lesz, sokan azokat a szívességeket szerették volna viszonozni, amelyeket Kürosz még Médiában tett nekik, hiszen vele született emberségével sok barátjának sok jót harcolt ki nagyapjánál; számosan pedig, mikor látták a hürkániaiakat, és híre terjedt, hogy ezek temérdek kincshez vezetik el őket, a várható zsákmány reményében vonultak ki. így tehát a médek is majdnem teljes létszámban megjelentek, kivéve azokat, akik éppen Küaxarésszal lakomáztak. Ezek és alárendeltjeik maradtak, a többiek ragyogó kedvvel és lelkesedéssel indultak útnak, hiszen nem kényszerből jöttek, hanem szabad akaratukból és hálából. Amikor a tábort elhagyták, Kürosz először a médekhez ment, megdicsérte őket, majd az istenekhez fohászkodott, hogy mindenekelőtt ők vezessék a médeket és a perzsákat kegyelemmel, meg hogy ő maga is meghálálhassa nekik lelkesedésüket. Végül meghagyta, hogy a gyalogság menjen elöl, ők meg, a lovasság, csatlakozzanak hozzájuk; ha pedig valahol megpihennek vagy megszakítják útjukat, néhányan azonnal lovagoljanak oda hozzá, hogy mindig tudják, mik a parancsai. Ezután megparancsolta a hürkániaiaknak, hogy mutassák az utat.

– Hogyhogy – kérdezték azok –, meg se várod, amíg idehozzuk a túszokat, hogy neked is biztosítékod legyen, mielőtt útra kelsz?

Kürosz erre így felelt:

– Azt hiszem, kezünk és lelkesedésünk a biztosíték. Helyzetűnk, gondolom, olyan, hogy ha igazat beszéltek, jótevőitek lehetünk, de ha becsaptok, nyilvánvalóan nem mi leszünk a ti hatalmatokban, hanem, ha az istenek is úgy akarják, sokkal inkább ti a mienkben. Különben pedig, hürkániaiak, mivel azt mondtátok, hogy a ti honfitársaitok haladnak leghátul, ha megpillantjátok őket, azonnal jelezzétek, hogy ők azok, nehogy kárt tegyünk bennük.

Hallván ezt a hürkániaiak, parancsa szerint az élre álltak, és megcsodálták Kürosz lelkierejét. Már nem féltek sem az asszíroktól, sem a lüdektől, sem ezek szövetségeseitől, csupán attól tartottak, hogy Kürosznak vajmi keveset számít, ott vannak-e vagy sem.

Menetelés közben beesteledett, és ekkor fény jelent meg az égbolton Kürosz és serege előtt. A jelenség borzongással töltötte el őket az istenség iránt, és bátorságot öntött beléjük az ellenséggel szemben. Mivel könnyűfegyverzet -ben és gyorsan haladtak, természetesen nagy utat tettek meg, és hajnalra már megközelítették a hürkániai sereget. Amikor a követek felismerték övéiket, azonnal szóltak Kürosznak. Felismerni vélik őket arról, mondták, hogy leghátul vannak, meg sok tüzet gyújtottak. Kürosz elküldte hozzájuk az egyik hürkániait, és megüzente: ha barátsággal vannak irányukban, jöjjenek minél hamarabb, feltartott jobbal. Vele küldte egyik saját emberét is, és meghagyta, mondja meg a hürkániaiaknak: ha a perzsák és a médek közeledni látják őket, ők is hasonló jelet adnak. Miközben Kürosz figyelte, hogy mit tesznek a hürkániaiak, megálljt parancsolt a seregnek. A méd vezérek és Tigranész odalovagoltak hozzá, és megkérdezték, mi a teendő. Ő elmondta, hogy ez a hürkániaiak serege, már követ indult hozzájuk, és vele ment egyik saját emberük is, hogy megmondja nekik: ha barátsággal vannak irányukban, feltartott jobbal jöjjenek feléjük.

– Ha így cselekszenek, üdvözöljétek és bátorítsátok a szembejövőket, de ha fegyverhez nyúlnak vagy futni akarnak, az az első feladatotok, hogy hírmondó se maradjon belőlük.

Így rendelkezett Kürosz. A hürkániaiak, hallván a követek felvilágosítását, örömest lóra pattantak, és jobbjukat megállapodás szerint magasra tartva, odavágtattak. A médek és perzsák üdvözölték és bátorították őket, Kürosz pedig így beszélt hozzájuk:

– Most már bízunk bennetek, hürkániaiak, és nektek is bíznotok kell bennünk. Mindenekelőtt azt mondjátok meg, milyen messze vannak ide az ellenség vezérei és a sereg zöme?

– Legfeljebb egy perzsa mérföldre – felelték azok. így szólott erre Kürosz:

– Hát akkor, perzsák, médek és ti is, hürkániaiak, hiszen már hozzátok is úgy szólok, mint szövetségeseinkhez és sorstársainkhoz, véssétek jól eszetekbe: végünk van, ha mostani helyzetűnkben gyáván viselkedünk, mert az ellenség tudja, miért jöttünk; de ha minden testi és lelki erőnket megfeszítve, elsöprő lendülettel támadunk rájuk, meglátjátok, olyanok lesznek, mint a szökevény rabszolgák, amikor üldözőik rájuk bukkannak: egyesek könyörögni fognak, mások menekülni, és ismét mások még arra is képtelenek lesznek, hogy futáson törjék fejüket. Hiszen legyőzőiket látják bennünk, nem is álmodnak jövetelünkről, nincsenek csatarendben, harcra készületlenül éri őket a támadás. Ha jóízűen akarunk enni, aludni és élni a jövőben, ne engedjünk időt nekik tanácskozásra, sem arra, hogy alaposan felkészüljenek, sőt egyáltalán ne is vegyék észre, hogy emberek vagyunk, higgyék csak, hogy csupa pajzzsal, szablyával, bárddal, megannyi villámcsapással van dolguk. Hürkániaiak, ti húzódjatok szét, és haladjatok elöl, hogy az ellenség csak a ti fegyvereiteket lássa, és mi minél tovább rejtve maradhassunk. Amint én az ellenséges sereg közelébe érek, mindhárom seregrész hagyjon hátra nálam egy-egy lovasalakulatot, hogy az ellenség táboránál maradva, szükség esetén felhasználhassam őket. Ti pedig, tisztek és idősebbek, ha jót akartok, tömött sorokban nyomuljatok előre, nehogy visszaszoruljatok, ha zárt oszloppal találjátok magatokat szemben; az ellenség üldözésére a fiatalabbakat küldjétek, s ők végezzék az öldöklést is. Mert most az a legbiztosabb, ha minél kevesebb marad az ellenségből. Ha győzünk, óvakodjatok a fosztogatástól, ezen már sok győztes rajtavesztett. Nem férfi az, aki így cselekszik, hanem málhás szolga, s az ilyent mindenki úgy kezelheti, mint közönséges rabszolgát. Mert tudnotok kell: semmi nem hajt több hasznot, mint a győzelem. Azé minden zsákmány, aki győz: a férfiak, az asszonyok, a kincsek, az egész ország. Éppen ezért legfőbb gondotok legyen, hogy a győzelmet megtartsátok, mert ha a fosztogatót legyőzik, ő maga is fogságba jut. És üldözés közben arra is gondoljatok, hogy még napvilágnál vissza kell térnetek. Sötétedés után senkit nem fogadunk be.

Ezek után visszaküldte őket századukhoz, és megparancsolta, hogy menetelés közben mondják el a hallottakat a tizedeseknek – ezek ugyanis az élvonalban haladtak, úgyhogy meghallhatták a parancsot –, azok pedig adják tovább a tizedüknek. Ezután megindult a sereg, elöl a hürkániaiak, középen Kürosz, a lovasokat meg természetesen a két szárnyon helyezte el.

Pirkadatkor az ellenség táborában egyesek elcsodálkoztak a történteken, mások már tudták, ismét mások meg továbbadták a hírt, voltak, akik ordítoztak, eloldották lovukat, csomagoltak, lekapták fegyvereiket az igásállatokról, mások fegyvert ragadtak, lóra pattantak, felkantározták lovukat, szekérre emelték asszonyukat, összekapkodták legértékesebb kincseiket, hogy elrejtsék, egyeseket éppen akkor fogtak el, amikor javaikat elásták, a legtöbben pedig futásnak eredtek; el lehet képzelni, mi mindent csináltak még, harcra azonban senki nem gondolt, úgy estek el, mint az űzött vadak.

Nyár lévén, Kroiszosz, a lüdek királya, az asszonyokat még éjjel előreküldte szekéren, hogy kényelmesebben haladjanak a hűvösben, ő maga meg lovasaival követte őket. Ugyanezt tette a hellészpontoszi phrügök uralkodója is. Amikor azonban látták, mint érik utol a menekülőket, és megtudták, mi történt, ők is teljes erejükből futásnak eredtek. A kappadokiai és az arab királyt, akik még nem jutottak messze, és páncél nélkül fordultak szembe a támadókkal, a hürkániaiak lemészárolták. Legtöbben az asszírok és az arabok közül hullottak el, mert ezek saját földjükön voltak, ezért nem nagyon siettek a meneteléssel.

Miközben a médek és a hürkániaiak, már ahogy a győzteseknél szokás, hajsza közben így aprították az ellenséget, Kürosz megparancsolta a nála hagyott lovasoknak, hogy cirkáljanak az ellenséges tábor körül, és öljenek meg mindenkit, aki fegyveresen akar kitörni. A bennmaradottaknak megparancsolta, hogy minden lovas, könnyűfegyverzetű katona és íjász kötözze össze és szolgáltassa be fegyvereit, a lovakat pedig hagyják a sátraknál. Aki nem engedelmeskedik, azt nyomban lefejezteti. A perzsák, kezükben szablyával, körbeállták őket. Akiknél még fegyver volt, azoknak megparancsolta, hogy vigyék egy helyre, és rakják halomba, megbízottai aztán elégették a fegyvereket.

Kürosznak egyszerre csak eszébe jutott, hogy sem enni-, sem innivalót nem hoztak magukkal, márpedig enélkül hadat viselni sem lehet. Miközben azon tűnődött, hogyan szerezhetné meg a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben mindazt, amire szükség van, rájött, hogy minden katona mellett nyilván van valaki, aki az elhelyezéséről gondoskodik, és ügyel rá, hogy a táborba visszaérkező harcosnak mindene meglegyen. Rájött arra is, hogy ezek minden valószínűség szerint most a táborban tartózkodnak, mert a csomagolással vannak elfoglalva. Kihirdette hát, hogy minden sátorfelügyelő jelenjen meg, és ahol ilyen nem volna, onnan a sátor legidősebb lakója jöjjön. Az engedetleneket a lehető legszörnyűbb büntetéssel fenyegette. Látván, hogy gazdáik hallgatnak Kürosz szavára, ők is sürgősen engedelmeskedtek. Amikor egybegyűltek, Kürosz először is megparancsolta, hogy mindazok üljenek le, akiknek a sátrában kéthavinál több élelem van. Majd ugyanezt parancsolta azoknak is, akiknek egyhavi tartalékuk van. Erre majdnem mind leültek. Mikor ezt is látta, így szólt hozzájuk:

– Nos hát, emberek, ha rettegtek a sanyarúságtól, és azt akarjátok, hogy enyhén bánjunk veletek, gondoskodjatok hamar, hogy minden sátorban kétszer annyi étel és ital álljon, mint amennyit a harcosoknak és szolgáiknak naponta föltálaltok, és minden legyen készen a jó lakomához, mert hamarosan itt lesznek a győztesek, és szeretnének bőségesen enni-inni. Jól jegyezzétek meg: kifogástalanul fogadjátok a harcosokat.

Azok nagy buzgalommal nekiláttak a parancs teljesítésének. Kürosz meg összehívta a századosokat, és így beszélt hozzájuk:

– Kedves barátaim, tudom, hogy harcostársaink távollétében mi előbb is hozzáláthatnánk a reggelihez, és elfogyaszthatnánk a legnagyobb gonddal elkészített ételeket és italokat, de azt hiszem, többet használ nekünk ennél a reggelinél, ha társaink látják, hogy törődünk velük, és több erőt meríthetünk abból a jóindulatból, amit ily módon szövetségeseinkben ébreszthetünk, mint ebből a lakomából. Ők most az ellenséget hajszolják és gyilkolják, vagy azokkal küzdenek, akik szembeszállnak. Ha mi annyira nemtörődömnek mutatkoznánk, hogy mit sem tudva sorsukról, nekilátnánk a reggelinek, az bizony rossz fényt, vetne ránk, megrendítené szövetségeseink bizalmát, s így katonai erőnket is csökkentené. Gondoskodni róla, hogy a beérkező harcosok a csata veszélye és megpróbáltatásai után megkapjanak mindent, amire szükségük van, ez jóval nagyobb öröm lesz, mint pillanatnyi éhünket elverni. Talán nem kellene szégyenkeznünk előttük, de gondoljatok arra, hogy sem a jóllakottság, sem a mámor nem illet meg még bennünket, korántsem végeztünk el mindent, amit akartunk, most van szükségünk a legnagyobb óvatosságra. Sokkal több ellenséges katona van még a táborban, mint ahányan mi vagyunk, méghozzá szabadon; ezektől egyrészt óvakodnunk kell, másrészt óvnunk kell őket is, hogy mindig gondoskodjanak szükségleteinkről. Meg aztán a lovasok is távol vannak, aggódunk értük, hol lehetnek, s ha visszatérnek, nálunk maradnak-e. Ezért hát, úgy vélem, férfiak, csak annyi ételt és italt vegyünk most magunkhoz, amennyi éppen elegendőnek látszik ahhoz, hogy ne aludjunk el, és az erőnk se hagyjon cserben. Sok kincs is van a táborban. Tudom, hogy jóllehet harcostársainkkal közösen szereztük, mégis annyit vehetnénk belőle, amennyit akarunk. De úgy hiszem, többet nyerünk, ha méltányosan osztozunk, nem kaparintunk meg többet a kincsekből, mert ezen az áron az eddiginél is jobban ragaszkodnak majd hozzánk szövetségeseink. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megérkezésük után a médekre, a hürkániaiakra és Tigranészre bízzuk az osztást. Ha valamivel kevesebbet juttatnának nekünk, tekintsétek azt is haszonnak, hiszen a nagyobb zsákmány miatt még szívesebben maradnak mellettünk. Mert az a haszon, amire most szert tehetnénk, csak rövid életű gazdagsággal ajándékozna meg bennünket, de ha lemondunk róla, és megszerezzük azt a másik hasznot, amely minden gazdagság szülőanyja, bizonyára örökre szóló jólétet biztosíthatunk magunknak és a mieinknek. Otthon is azért neveltek bennünket arra, hogy gyomrunkon uralkodni és a nem időszerű haszonról lemondani tudjunk, hogy alkalomadtán jól felhasználhassuk ezeket a képességeinket. És igazán nem tudom, mikor tehetnénk inkább tanúbizonyságot neveltetésünkről, ha nem itt, a mostani körülmények között.

Így beszélt Kürosz.

Hüsztaszpasz, egy perzsa nemes, ekképpen helyeselt:

– Bizony furcsa is lenne, Kürosz, hogy vadászaton gyakran étlenül várakozunk, amíg egy nem is értékes vadat kézre kerítünk, most pedig, mikor a szerencsénkre vadászunk, hagynánk, hogy megakadályozzon minket az, ami a hitványaknak ugyan ura, de a vitézeknek szolgája; bizony nem lennénk méltók önmagunkhoz!

Így beszélt Hüsztaszpasz, és a többiek helyeseltek. Kürosz befejezésül így szólt:

– Hát akkor, minthogy egyetértünk, válasszátok ki minden szakaszból az öt legbuzgóbb katonát, ezek járjanak körül, dicsérjék meg azokat, akik élelmet szereznek, és mint ura szolgáját, kíméletlenül fenyítsék meg a hanyagokat.

Ezek így is cselekedtek.