6.

Kürosz otthon a házitűzhely istennőjéhez, atyái istenéhez és a többi istenhez fordult esdeklő imáival, majd apjával együtt útra kelt. Lépteiket szerencsét jelentő villámlás és mennydörgés kísérte. Ennyi elég volt nekik, már nem nézték a madarak röptét, hanem elindultak: a legfőbb istenség kinyilatkoztatását úgysem hazudtolhatja meg más jel.

Nemsokára Kambüszész kezdett beszélni: – A kedvező áldozatokból és az égi jelekből egyaránt láthattad, fiam, hogy kegyelemmel és jóakarattal bocsátanak utadra az istenek. Szándékosan ismertettelek meg én az istenek jeleivel, nehogy mások tolmácsolják neked az istenek szándékait. Magad lásd a láthatót, és halld a hallhatót, és ne szorulj a papokra, akik esetleg félre akarnának vezetni, hamisan magyarázva az istenektől származó jeleket. Meg azért is, hogy amikor nincs a közelben pap, egyedül is tudd értelmezni az istenek jeleit, és jóstudományod birtokában ilyenkor is felismerd az istenek szándékait, és engedelmeskedhess nekik.

– És én valóban megfogadom az intelmeidet, apám – felelte Kürosz –, s amennyire tőlem telik, mindig buzgón ügyelek rá, hogy az istenek kegyelemmel nyilatkozzanak meg előttünk. Azt mondtad egyszer, jól emlékszem, hogy alighanem többet tudunk elérni az isteneknél, és természetesen az embereknél is, ha nem, akkor hízelgünk nekik, amikor bajban vagyunk. Amikor legjobban megy sorunk, akkor kell a legtöbbet törődnünk isteneinkkel. Azt mondtad, barátainkkal is éppen így kell viselkednünk.

– Ugye, fiam, milyen könnyű lélekkel tártad most kéréseidet az istenek elé, mivel mindig figyelmes voltál velük? És abban is bízhattál, hogy kívánságaidat teljesítik, hiszen tiszta lelkiismerettel állíthatod: soha nem felejtkeztél meg róluk.

– Igaz, apám, hiszen úgy vagyok az istenekkel, mint a barátaimmal.

– No, és arra emlékszel-e, amiről máskor beszélgettünk: az istenek végzése, hogy a képzett ember jobban él, mint a képzetlen, és hogy aki szorgalmas és gondos, az többre viszi, és biztonságosabban él, mint a lusta és a nemtörődöm. És megállapodtunk benne, hogy az ember tegye meg előbb a kötelességét, és csak aztán kérjen boldogságot az istenektől.

– Jól emlékszem szavaidra – felelte Kürosz –, és igazat kell adnom neked. Tudom, mindig mondtad: bűn lenne, ha lovascsatában olyasvalaki esedezne győzelemért az istenekhez, aki még lovagolni sem tanult meg. És ugyanúgy: aki nem ért a nyíllövéshez, ne akarjon győzelmet aratni a mestereken, a tudatlan kormányos ne könyörögjön viharban hajója épségéért, aki nem vetett, ne imádkozzon gazdag aratásért, és aki nem elővigyázatos a csatában, ne fohászkodjon, hogy ép bőrrel meneküljön, mert minden ilyesmi ellentmond az istenek törvényeinek. Az se várhat meghallgatást az istenektől, aki bűnös dologban kéri a segítségüket, tetted még hozzá, s ez természetes is, minthogy az embereknél sem ér el semmit, aki törvénytelenséget kényszerít rájuk.

– És, ugye, nem felejtetted el, fiam, azt sem, amiről ismét máskor elmélkedtünk: milyen nagy és férfihoz illő teljesítmény, ha valaki nemcsak arra törekszik, hogy testében, lelkében kiváló legyen, és hogy ezt elismerjék, hanem arról is gondoskodik, hogy maga és háza népe életszükségleteit megfelelőképpen kielégítse. Ezt önmagában véve is nagy dolognak tartottuk, hát még azt, ha valaki úgy tud uralkodni másokon, hogy minden szükségletüket bőven kielégíthessék, és minden tekintetben megfelelő legyen az életük.

– Emlékszem, apám, ezt is mondtad. Már akkor egyetértettem veled, hogy nem könnyű dolog szépen uralkodni, de most, hogy sokat elmélkedem a kormányzás mibenlétéről, még inkább így érzek. Ha aztán más népeket veszek szemügyre, és meggondolom, miféle vezérekkel, miféle ellenséggel lesz majd dolgunk, akkor látom csak igazán, milyen csúfos dolog lenne, ha nem szállnánk velük szembe, és tűrnénk, hogy úrrá legyenek felettünk. Mert az emberek úgy vélik – észrevettem én rajtuk, barátainkon kezdve a sort -: a vezér abban különbözik a többiektől, hogy gazdagabban étkezik, több kincset halmoz fel otthon, tovább alszik, és jóval kényelmesebben él, mint alattvalói. Pedig, szerintem, az uralkodónak nem tunyaságával, hanem előrelátásával és munkakedvével kell kitűnnie.

– Igen ám, csakhogy gyakran nem is az emberekkel, hanem a körülményekkel kell megküzdeni, fiam. És ezeken nem oly könnyű úrrá lenni. Azt például te is tudod, hogy ha seregednek nem lesz meg a szükséges élelme, vége a hatalmadnak.

– Küaxarész azt ígérte, mindnyájunknak meglesz mindene, bármennyien jövünk is.

– Szóval Küaxarész kincseiben bizakodva menetelsz, fiam?

– Igen.

– És meg tudod-e mondani, hogyan áll Küaxarész anyagi javak dolgában?

– Istenemre, nem – mondta Kürosz.

– A bizonytalanban bízol tehát? És azt nem tudod, hogy neked még sok mindenre lesz szükséged, és hogy Küaxarésznak már a felkészülés is biztosan temérdek pénzébe került?

– De tudom – felelte Kürosz.

– És ha kifogynak a kincsei, vagy szándékosan félrevezet téged, akkor mi lesz a seregeddel?

– Semmi jó, annyi bizonyos. De ha látsz valami lehetőséget, apám, hogy én teremthessem elő a szükséges forrásokat, most szólj, amíg hazai földön vagyunk.

– Azt kérded, fiam, ki teremtheti elő az anyagi forrásokat? Ki más, mint az, akinek hatalom van a kezében? Akkora gyalogsereget viszel magaddal, amelynek, tudom, sehol nem leled párját, és a legerősebb lovasságot, a médekét kapod szövetségesül. Mit gondolsz, lesz-e olyan szomszéd nép, amely – csak hogy bántódása ne essék – ne járna kedvedben, és ne teljesítené kívánságodat? Küaxarésszal együtt ügyelj rá, hogy soha semmiben ne lássatok hiányt. Állandóan építsétek az utánpótlás útjait, hogy véretekké váljon a gondoskodás. És jól vésd az agyadba: soha ne várj az utánpótlással addig, amíg a szükség szorongat, bőség idején gondolj az ínség megelőzésére. Eredményesebben követelsz, ha nem úgy lépsz fel, mint valami nincstelen. Meg aztán katonáid részéről sem érhet szemrehányás, és éppen ezért jobban tisztelnek mindenhol. Katonáid is szívesebben követnek – akár segítségre, akár pusztításra akarod felhasználni hatalmadat –, ha kielégíthetik mindennapi szükségleteiket. És jegyezd meg azt is, hogy szavaidnak annál nagyobb hitele lesz, minél inkább be tudod bizonyítani: segíteni és rombolni egyaránt hatalmadban áll.

– Azt hiszem, teljességgel igazad van, apám. Annál is inkább, mivel katonáim egyelőre nem nekem lesznek hálásak a kilátásba helyezett javakért, hiszen jól tudják, milyen feltételekkel hívta őket szövetségesül Küaxarész. Azt viszont, amit a megígért javakon felül kapnak, megtiszteltetésnek veszik majd, és hálásak lesznek érte az adományozónak. Milyen ostoba is az, akinek nagy hadsereg van a kezében, jót tehetne barátaival, akiktől később joggal várhatna hálát, és segítségükkel megbosszulhatná ellenségeit, de nem gondoskodik hadserege ellátásáról. Éppen olyan ostoba, mint az, akinek van ugyan birtoka, és napszámosa is, aki megművelhetné, mégis parlagon hagyja, és kihasználatlanul heverteti földjét. Biztos lehetsz benne, hogy én soha nem fogok elfeledkezni katonáim szükségleteiről, sem barátok között, sem ellenséges földön.

– És még miről nem szabad megfeledkeznünk? Emlékszel-e, fiam, miről beszélgettünk még?

– Nagyon jól emlékszem. Pénzért mentem egyszer hozzád, hogy kifizessem egyik emberemet, aki a hadvezetés tudományára oktatgatott. Te ideadtad a pénzt, és megkérdezted: „Mondd csak, fiam, akinek a pénzt adod, a hadvezér tudnivalói között említette-e a gazdálkodást is? Mert a mindennapi élelemre a katonának ugyanúgy szüksége van, mint a házad népének.” Bevallottam, hogy erről egy szóval sem tett említést. „És az erő és egészség ápolásáról beszélt-e? – faggattál tovább. – Mert a hadvezérnek ezzel is törődnie kell, nemcsak a stratégiával.” Mondtam, hogy nem beszélt erről. Te tovább érdeklődtél, vajon megtanított-e azokra a módszerekre, amelyekkel szövetségeseinket kiváló harcostársakká képezhetjük. Miután megtudtad, hogy erről sem hallottam, megkérdezted: „És arról mondott-e valamit, miképpen kell a seregben harci kedvet ébreszteni? Mert – tetted hozzá – óriási különbség, hogy kedvvel vagy kedv nélkül fognak-e valamihez.” Azt kellett felelnem, hogy bizony ezt sem mondta. „Hogyan lehet a hadsereget leginkább engedelmességre bírni? Erről mit tanultál, fiam?” – folytattad. Mikor kiderült, hogy semmit az égvilágon, megkérdezted, végeredményben mire tanítottak a hadászati tudományok címén. „Taktikára” – feleltem. Mire te kikacagtál, és pontról pontra bebizonyítottad, hogy élelem, engedelmesség, egészség és a hadi mesterség különböző ágainak ismerete nélkül a taktika mit sem használ a seregnek.

Így világítottad meg előttem, hogy a taktika csak egy kis része a stratégiának. Kérdeztelek, megtanítanál-e a hadtudomány valamely ágára; ám te azt tanácsoltad, beszélgessek tekintélyes vezérekkel, és tőlük kérjek felvilágosítást. Azóta gyakran keresem olyan férfiak társaságát, akik bölcs hadvezér hírében állnak. Ami az élelmezést illeti, azt hiszem, elegendő lesz az, amit Küaxarész, ígéretéhez híven, rendelkezésünkre fog bocsátani. Ami pedig az egészségügyet illeti, látom és tudom, hogy a városokban, ahol egészségesen akarnak élni az emberek, orvosokat alkalmaznak, és hogy a hadvezérek is orvosokat visznek magukkal katonáik egészségének biztosítására, ezért, amint ezt a tisztséget megkaptam, azonnal kötelességemnek éreztem, hogy én is gondoskodjam orvosokról. Jó néhány férfit viszek magammal, akik, azt hiszem, elég jártasak a gyógyítás tudományában.

– Csakhogy az efféle orvos olyan ám, fiam, mint a foltozószabó: a beteget meggyógyítja. Rád nagyszerűbb feladat vár, az egészség megőrzése: neked arra kell ügyelned, hogy embereid ne is betegedjenek meg.

– És miképpen gondoskodhatnék erről, apám?

– Ha hosszabb időre akarsz letáborozni, először is egészséges helyet kell kiválasztanod, s ha kicsit figyelsz, találsz is. Hiszen annyi szó esik egészségtelen és egészséges vidékekről, s az alkat meg az arcszín csalhatatlanul bizonyítja, ki él egészséges helyen, és ki nem. De nem elég csak a vidéket nézni. Gondolj arra, hogy te magad hogyan törődsz egészségeddel.

– Először is, nem terhelem túl a gyomromat, mert az árt. Azután igyekszem ledolgozni, amit ettem, mert, azt hiszem, ezzel nemcsak az egészségemet védem, hanem izmaimat is erősítem.

– Látod, fiam, mások egészségével is így kell törődnöd.

– De mondd, apám, jut-e idejük a katonáknak testgyakorlásra?

– Hidd el, fiam, erre nemcsak lehet, hanem kell is időt szakítani. Az ütőképes hadsereg sohasem lehet tétlen: szüntelenül munkálkodnia kell, vagy az ellenség kárán, vagy a maga javán. Képzeld csak el, milyen gond akár egyvalakit is eltartani, aki a kisujját sem mozdítja. Egész családot etetni meg ennél is nehezebb, gyermekem, de a legnagyobb gond egy tétlenkedő hadsereget ellátni. Mert egy hadseregben sok ám az éhes száj: kevéssel indulnak útnak, de tékozlón élik fel, amihez hozzájutnak. Ezért mondom tehát, hogy a hadsereg soha nem henyélhet.

– Úgy gondolom, arra célzói, apám, hogy a lusta hadvezér éppen úgy egy hajítófát sem ér, mint a lusta földműves.

– Arra bizony – folytatta Kambüszész –, és meggyőződésem, hogy a tevékeny hadvezér, hacsak valamelyik isten nem gátolja benne, mindig bőven el tudja látni katonáit élelemmel, és arról is gondoskodik, hogy emberei viruló egészségben éljenek.

– Ami pedig az egyes katonai feladatok begyakorlását illeti, azt hiszem, apám, legcélszerűbb, ha mindegyikben versenyt hirdetünk, és díjakat tűzünk ki. így a katonák jól megedződnek, s szükség esetén felkészült harcosokkal indulhatunk harcba.

– Jól beszélsz, fiacskám. És ha így is cselekszel, biztosra veheted, hogy katonáid, akár egy kórus tagjai, mind végrehajtják majd feladatukat.

– És tudod, hogyan lehet harci kedvet kelteni a katonákban? – kérdezte Kürosz. – Szerintem ennek legjobb módja az, hogy reményeket ébresztünk bennük.

– Nem, fiam. Ez olyan, mintha a vadász mindig úgy kiabálna, úgy hívogatná kutyáit, mint amikor valóban közelít a vad. Első ízben rohanvást engedelmeskednének, de ha gazdájuk többször becsapja őket, végül már akkor sem hallgatnak rá, amikor valóban ott a vad. így van ez a reményekkel is. Aki gyakran kelt hiú reményeket, annak akkor sem hisznek, amikor van alapja az ígéretének. Fiam, a hadvezér soha ne mondjon olyat, amiben nem biztos. Alantasait esetleg megbízhatja vele, hogy ábrándokat ébresztgessenek, de ő maga sértetlenül tartogassa buzdító szava hitelét a legnagyobb veszélyekre.

– Bölcsen beszélsz, apám, és úgy érzem, igazad is van. Ami pedig a katonák engedelmességre szoktatását illeti, azt hiszem, ebben nem vagyok járatlan. Már gyermekkoromban tanítottál erre magad is: hozzászoktattál, hogy engedelmeskedjem neked. Aztán tanítók gondjaira bíztál, és ők is ezt követelték tőlem. Majd az ifjak között éltem, ahol a vezető megint csak ezzel az erénnyel törődött legjobban. És azt hiszem, a legtöbb törvény is tulajdonképpen két dolgot tanít: hogyan kell uralkodni és engedelmeskedni. Ha mélyére nézek a dolgoknak, a fegyelemre ösztönzés legfőbb mozgatóját abban látom, ha dicséret és tisztelet illeti az engedelmeseket, de megvetés és büntetés az engedetleneket.

– Lehet, fiam, hogy ez az út vezet a kényszerű fegyelemhez, de sokkal jobb, ha a katona önként engedelmeskedik a parancsnak. Ehhez pedig más és rövidebb út vezet. Az emberek szíves örömest hallgatnak mindenkire, akiről azt gondolják, hogy jobban tudja, mi válik javukra, mint ők maguk. Ezer bizonyítékot találhatsz erre. A betegek például alig várják, hogy az orvos megmondja, mit kell tenniük, a hajósok valósággal lesik a kormányos parancsszavát a tengeren, az utasember meg el nem válna attól, akiről feltételezi, hogy jobban ismeri az utat. Ha viszont az emberek úgy vélik, hogy az engedelmességből káruk származik, dacolnak a büntetéssel, és nem törődnek az ajándékkal sem.

– Azt mondod tehát, apám, katonáim akkor engedelmeskednek majd legjobban, ha okosabbnak látszom, mint ők?

– Azt bizony.

– Igen, de miképpen kelthetem minél hamarabb ezt a látszatot?

– Semmi sem egyszerűbb ennél: légy valóban okos mindabban, amiben annak akarsz látszani! Jól figyelj rám, és meglátod, hogy igazat mondok. Ha rossz földműves, lovas, orvos, fuvolás vagy akármi más volnál, de kiválónak akarnál látszani, képzeld csak el, mennyit kellene mesterkedned. Hiába bíznál meg egyeseket, hogy jó híredet költsék, és hiába ügyeskednél, amint be kellene bizonyítanod tudásodat, azonnal vagy nemsokára kiderülne, hogy semmit nem tudsz, és csak hencegő csaló vagy.

– Hogyan tanuljam meg azt az igazi bölcsességet, hogy tudjam, mi hasznos és mi nem?

– Ami tanulással elsajátítható, azt természetesen meg kell tanulnod, gyermekem, mint ahogy megtanultad a taktikát is. Más dolgokban, amelyeket az emberi ész sem megtanulni, sem előre látni nem képes, jóstudományod révén leszel bölcsebb a többinél, mert megkérdezheted az istenektől, mi a teendő. Ha pedig valami a gyakorlatban bizonyul helyesnek, ügyelj rá, hogy mindig úgy is csináld. Hiszen a bölcset általában az jellemzi, hogy lankadatlanul ügyel rá, mit kell tennie minden egyes pillanatban.

– Az egyik legfontosabb dolog szerintem – mondta Kürosz –, hogy az embert szeressék katonái. Nyilvánvaló, hogy ezt ugyanúgy vívhatjuk ki, mint barátaink szeretetét: be kell bizonyítanunk, hogy jótevőik vagyunk.

– Csakhogy nehéz dolog ám, fiam, mindig azokkal tenni jót, akikkel szeretnénk. Sokkal igazabb társa leszel katonáidnak, ha velük örülsz örömüknek, velük szomorkodsz bánatukban, ha szorult helyzetűkben készséggel segítségükre sietsz, ha aggódsz értük, és igyekezel előrelátóan gondoskodni róla, hogy bántódás ne érje őket. Amikor pedig harcra kerül sor, akár nyáron, akár télen, akármilyen megpróbáltatások között, a hadvezér legyen az, aki legjobban türi a hőséget, a fagyot és a szenvedéseket. Ezzel biztosan elnyeri katonái szeretetét.

– Arra célzói tehát, apám, hogy a hadvezér kitartóbb legyen katonáinál?

– Arra bizony – felelte Kambüszész. – De azért ne csüggedj, fiam, mert hidd el nekem, hogy a testi megpróbáltatás nem viseli meg egyformán a hadvezért és a közkatonát. A hadvezér szenvedéseit némiképp enyhíti a közmegbecsülés, és az a tudat, hogy minden tettét ezrek figyelik.

– És mit gondolsz, apám, ha a katonák már el vannak látva a legszükségesebbel, egészségesek, jól viselik a megpróbáltatásokat, képzettek a hadászat különféle ágazataiban, égnek a vágytól, hogy kitüntessék magukat, és az engedelmesség nagyobb öröm nekik, mint az engedetlenség, helyeselnéd-e ekkor, ha a hadvezér arra törekszik, hogy minél hamarabb az ellenségre rontson?

– Persze hogy helyeselném, de csakis akkor, ha kedvezőbb helyzetben van, mert ha nem, akkor minél többre tartja magát és övéit, annál óvatosabbnak kell lennie. Hiszen az élet minden területén arra törekszünk, hogy legbecsesebbnek vélt dolgainkat a lehető legnagyobb biztonságba helyezzük.

– És mi a legbiztosabb módja, hogy kedvező helyzetbe kerüljünk az ellenséggel szemben?

– Nagyon nehéz dolgot kérdezel, fiam. De jól jegyezd meg: álnoknak, alattomosnak, csalónak, hazugnak, tolvajnak, rablónak kell lenned, minden módon felül kell kerekedned az ellenségen, csak így kerülhetsz kedvező helyzetbe.

– Miféle emberré kell hát lennem, kedves apám? – nevetett Kürosz.

– Olyanná, fiam, aki a legigazságosabb is, és a legjobban tiszteli a törvényt.

– De hát akkor miért tanítottatok minket gyermek– és ifjúkorunkban mindannak az ellenkezőjére, amit az előbb mondtál?

– Értsd meg hát végre: barátaiddal és honfitársaiddal most is úgy kell viselkedned, ahogy tanultad. De nem emlékszel, mennyi ártalmas és aljas dolgot vertek a fejedbe, hogy kárt okozhass ellenségeidnek?

– Nem emlékszem, apám.

– Hát mit gondolsz, minek tanultatok nyilazni, dárdát vetni, vaddisznót, szarvast hálóval, veremmel, lábbilincscsel és hurokkal rabul ejteni? Miért nem harcoltatok egyenlő fegyverekkel az oroszlánok, a medvék és a párducok ellen? Miért kell mindig arra törekedni, hogy kedvező helyzetből támadj rájuk? Nem látod, hogy mindez fondorlat, csalás, alattomosság és ármány?

– Persze hogy az, de csak állatokkal szemben! Bezzeg ha a legkisebb gyanú is felmerült volna, hogy embert akarok rászedni, tudom, alaposan elvertetek volna.

– Gondolom, ez természetes, hiszen azt sem engedtük meg, hogy emberekre lőjétek ki a nyílvesszőt és hajítsátok a dárdát, nehogy kárt tegyetek barátaitokban, de célozni megtanítottunk benneteket, hogy háború esetén majd az ellenséget is eltalálják nyilaitok. És ugyanígy a csalást és az álnokságot sem az embereken gyakoroltattuk veletek, hiszen nem akartuk, hogy akár ilyen módon is megkárosítsátok társaitokat. Állatokon tanultátok meg ezt a művészetet, hogy háború esetén ebben se legyetek gyakorlatlanok.

– De ha mindkettőhöz értenünk kell, apám, ha tudnunk kell az embereken segíteni és ártani is nekik, akkor mindkettőt rajtuk kellene megtanulnunk!

– Hát, szó, ami szó, volt is egyszer, fiam, még őseink idejében, egy tanító, aki állítólag pontosan úgy oktatta a gyerekeknek az igazságot, ahogyan te szeretnéd: azaz, hogy ne hazudjanak, és hogy hazudjanak, hogy ne csaljanak, és hogy csaljanak, hogy áskálódjanak mások ellen, és hogy ne áskálódjanak, hogy ármánykodjanak, és ne ármánykodjanak. Persze ugyanakkor meghatározta azt is, melyik módszer követendő a barátokkal, és melyik az ellenséggel szemben. De hozzátette: a barátokat is szabad rászedni vagy kifosztani, ha a javukat szolgálja. Ennek az oktatásnak az volt a szükségszerű következménye, hogy a fiúknak egymáson kellett gyakorolniuk mindazt, amit hallottak, mint ahogy a hellénekről is mesélik, hogy nemcsak birkózni tanítják a gyerekeket, hanem csalni is, és így hozzászoktatják őket, hogy túljárjanak egymás eszén. így aztán akikben megvolt a hajlam a haszonlesésre, ily módon kiválóan elsajátították a csalás és a rászedés tudományát, és bizony nem nézték, vajon barátjuk-e vagy sem, akiből hasznot akarnak húzni. Ezért hozták meg azt a ma is érvényben levő törvényt, hogy, akárcsak cselédeinket, gyermekeinket is csak arra tanítsuk, hogy igazat mondjanak, ne csaljanak és ne legyenek haszonlesők. Azóta büntetés jár ezekért a vétkekért, hogy fiaink megszokják a jogot, és derék polgárok legyenek. Amikor pedig eljutnak abba a korba, amelyben most te vagy, már nyugodtan megtaníthatjuk őket rá, milyen jog érvényes az ellenséggel szemben. Miután ugyanis egymás tiszteletére neveltünk benneteket, már nem valószínű, hogy durvaságra ragadtatnátok magatokat polgártársaitokkal szemben. Ugyanezért szerelmi gyönyörökről sem beszélünk egészen fiatalok előtt, nehogy mértéktelenül tobzódjanak, ha egyszer alkalom kínálkozik szertelen vágyaik kielégítésére.

– Az istenre kérlek, apám, ha már ilyen későn ismerem meg a fondorlatokat, legalább el ne hallgass előlem semmit, amivel kelepcébe csalhatom az ellenséget.

– Nos hát: rendezett csatasorokkal ronts a rendezetlen ellenségre, fegyveresekkel a fegyvertelenekre, éberekkel az alvókra, erre törekedj, fiam, ha egy mód van rá – mondta Kambüszész. – Úgy lepd meg az ellenséget, hogy ő ne lásson téged, de te jól lásd őt, és olyan helyet válassz az ütközethez, amely az ellenség számára kedvezőtlen, a te számodra biztonságos.

– De mondd, apám – kérdezte Kürosz –, miképpen lehet efféle hibákon rajtakapni az ellenséget?

– Mi sem könnyebb ennél! Hiszen ti is meg az ellenség is szükségképpen gyakorta kerültök ilyen helyzetbe: elvégre enni és aludni mindkettőtöknek kell, reggel majd mindenki kénytelen szükségre menni, s az utakban sem válogathattok. Ezt mind tartsd szem előtt! Arra vigyázz legjobban, amiben a leggyengébbnek érzed magad, s az ellenséget is leggyengébb pontján támadd.

– És más helyzetekben is kelepcébe lehet csalni őket?

– Hogyne, fiam. Sokkal jobb lehetőségek is vannak, hiszen éppen a felsorolt helyzetekben vigyáznak a legjobban, mert tudják, hogy vigyázniuk kell. Tudod, hogyan lehet még tőrbe csalni az ellenséget? Hagyod például, hogy biztonságban érezze magát, majd amikor nincs résen, rajtaütsz, vagy hagyod, hogy üldözzön, ezáltal csatasorai felbomlanak. Vagy menekülést színlelve előnytelen terepre csalod, és ott fordulsz ellene. Persze jó, ha mindezt tudod, de nem elég, ha csak a tanultakat alkalmazod. Magadnak is mindig újabb és újabb kelepcéket kell kitalálnod az ellenség tőrbecsalására. A dalnokok sem csupa másoktól tanult dalt adnak elő, hanem mindig újabb és újabb dalokat igyekeznek költeni. És ahogy a zenében is mindig az új és friss dalnak van a legnagyobb sikere, a háborúban is sokkal célravezetőbb a szokatlan csel, azzal lehet legjobban rászedni az ellenséget. Az is elég, fiam, ha alkalmazod az embereken azokat a fogásokat, amelyeket eddig kis állatokkal szemben gondoltál ki, s hidd el, már ezzel is nagy lépést tettél előre a cselvetés tudományában. Hiszen te még kegyetlen télen is éjnek idején indulsz madárlesre, hogy mielőtt a madarak előbújnak, már ott álljanak a kelepcék. S úgy helyezed el a csapdát, hogy rejtett helyét semmi ne árulja el. Betanított madaraidat arra szoktattad, hogy segítségedre legyenek, és szárnyas rokonaikat becsapják. Te magad pedig úgy állsz lesben, hogy szemmel tarthasd őket, de ők ne lássanak téged, s alaposan begyakoroltad, hogy elfoghasd áldozataidat, mielőtt elrepülhetnének. A nyulakat meg, amelyek kerülik a napfényt és sötétben élnek, idomított kutyákkal szaglásztatod ki. Persze a nyulak, mihelyt felfedezik búvóhelyüket, nyomban menekülni próbálnak, de te akkor más kutyákat uszítasz utánuk, olyanokat, amelyek futtukban is elkapják őket. Ha pedig egy-két nyúl még így is kereket old, te kifürkészed a csapást, és megtudod, hova szoktak menekülni. Itt aztán láthatatlan hálókat feszítesz ki, amelyekbe a hanyatt-homlok menekülő nyulak teljesen belegabalyodnak. És hogy innen már egyik se menekülhessen, a hálók körül embereket állítasz fel, akik nyomban ott teremnek. Ezek az elöl elhelyezett emberek parancsodra csendben lapulnak, te meg hátulról, egyre erősebben kiáltozva, hajtod a menekülő nyulakat. így aztán a rémülettől kába állatokat könnyen el lehet fogni. Szóval, ahogy mondtam: ha mindezt embereken is hajlandó vagy kipróbálni, azt hiszem, hírmondója sem marad az ellenségnek. De ha úgy hozza a szükség, fiam, hogy síkságon, nyílt küzdelemben, egyenlő fegyverzettel kell felvenned a harcot, akkor meg a hosszú és fáradságos előkészületből származó előny billenti majd javadra a mérleget, azaz, ha katonáid testileg edzettek, lelkesek, és gyakorlottak a harcászat minden ágában. Jól jegyezd meg azt is, hogy akiktől engedelmességet vársz, azok számítanak gondoskodásodra is. Soha ne légy hát nemtörődöm, már éjjel tervezd el, mi lesz embereid teendője nappal, és napközben intézkedj, hogy éjjelre minden a lehető legnagyobb rendben legyen. Tudnivalóid közé tartozik, hogyan kell a sereget csatarendbe állítani nappal vagy éjjel, hogyan kell keskeny vagy széles úton, hegyek között vagy síkságon vezetni, miként kell tábort ütni, őrséget állítani nappal és éjjel, hogyan kell támadni és hátrálni, ellenséges város mellett elvonulni, falait megközelíteni, vagy onnan eltávolodni, folyón és völgyön átkelni, lovascsapatok, íjászok és dárdások ellen védekezni, hadoszlopban menetelve harcba bocsátkozni, hogyan kell helyzetet változtatni, ha az ellenség hátulról támad, hogyan kell kifürkészni az ő szándékait, és a magunkét titokban tartani. De hát minek is mondom neked mindezt? Amit én tudok, azt már nemegyszer hallottad, s egyetlen valamirevaló katonai szakértőt sem mulasztottál el kikérdezni, így aztán nem megvetendő tudásra tettél szert. Úgy gondolom, most már csak az van hátra, hogy ismereteidet a körülményeknek megfelelően és belátásod szerint alkalmazd. De ha van valami nagyon fontos, amit megtanulhatsz tőlem, fiam, az a következő: soha ne kockáztasd a magad és sereged épségét azzal, hogy nem veszed figyelembe az áldozati jeleket és a madár jóslatokat. Mert gondold meg: az emberek csak feltételezések alapján döntenek, és nem is sejtik, melyik cselekedetük vezet majd jóra. Tapasztalatból tudhatod, mennyire így van. Sok állam fogott már fegyvert, mégpedig igen bölcsnek vélt férfiak tanácsára, s aztán azok verték őket tönkre, akik ellen ily engedelmesen fegyvert fogtak; hányan tettek naggyá embereket, államokat, és aztán a legnagyobb szörnyűségeket szenvedték el azoktól, akikkel jót cselekedtek; sokan szolgasorba vetettek olyanokat, akik barátaik lehettek volna, akiktől jó tett helyébe jót várhattak volna, majd aztán tőlük szenvedték el a büntetést tettükért; sokan kevésnek találták a boldog élethez meglevő javaikat, és miközben mindent akartak, még azt is elvesztették, amijük volt; sokakat pedig éppen az annyira áhított gazdagság birtoklása tett tönkre. így tehát az emberi bölcsesség éppen úgy nem tudja a legjobb lehetőséget kiszámítani, mint az, aki kockát vet, s bármi legyen az eredmény, aszerint cselekszik. De az örökkévaló istenek, gyermekem, mindent tudnak, azt, ami volt, azt, ami van, és azt is, ami várható; és annak, aki tanácsért fordul hozzájuk, és akihez kegyesek, előre jelzik, mit tegyen és mit ne. És abban sincs semmi csodálatos, ha nem hajlandók boldog-boldogtalannak tanácsot adni, senki sem kényszerítheti őket, hogy kedvük ellenére bárkivel törődjenek.