2

Már estére járt az idő, amikor kiadták a parancsot, hogy étkezés után induljanak útnak. A megkötözött vezetőt melléjük adták, és megállapodtak velük: ha elfoglalják a csúcsot, éjjel őrzik a terepet, reggel pedig harsonajelet adnak. Aztán fentről megtámadják a hegy torkot megszállva tartó ellenséget, a sereg többi része pedig a lehető leggyorsabban utánuk megy, hogy segítségükre legyen.

Miután megállapodtak, a mintegy kétezer főnyi csapat útnak indult. Szakadt az eső. Xenophón közben az előttük nyíló hegyszoroshoz vezette a hátvédeket, hogy az ellenség erre az útra fordítsa figyelmét, és ne vegye észre a kerülő úton haladó embereket.

Amikor a hátvédek odaértek ahhoz a hegyszoroshoz, amelyen át kellett haladniuk, hogy a hegyre feljussanak, a barbárok lezúdítottak egy szekérre való kisebb-nagyobb szikladarabot, a kövek a sziklákhoz verődve szerteszét repültek, úgyhogy a völgy torkát megközelíteni sem lehetett.

Minthogy erre nem mehettek, néhány parancsnok másfelé próbálkozott, és mindaddig keresgélt, amíg be nem sötétedett. És amikor úgy gondolták, hogy már nem veszik őket észre, végre visszatértek, hogy elköltsék vacsorájukat. Mert bizony a hátvédek reggel sem étkeztek. Az ellenség pedig egész éjjel szünet nélkül görgette a köveket, legalábbis erre lehetett következtetni a dübörgésből.

Azok pedig, akik az útmutató vezetésével a kerülő úton mentek, tűz körül üldögélő őrszemekre bukkantak. Néhányat megöltek, másokat elkergettek, ők maguk pedig, abban a hiszemben, hogy elfoglalták a hegycsúcsot, ott maradtak. Csakhogy nem foglalták el, mert volt felettük még egy orom: az a szűk ösvény vezetett oda fel, amelyen az őrszemek ültek. És innen vitt még egy út ahhoz az ellenséges csapathoz is, amely a nyílt hegyi utat tartotta megszállva.

Itt töltötték az éjszakát. Napfelkelte után csendben és rendezett sorokban megindultak az ellenség felé. Ködfelhő is keletkezett, és ennek leple alatt észrevétlenül egészen a közelükbe lopóztak. Amikor megpillantották egymást, megszólalt a harsona, és a görögök hangos csatakiáltással az ellenségre vetették magukat. Azok nem állták a támadást, hanem futva elmenekültek az útról. De nem sokan vesztették életüket, mert nagyon fürgék voltak.

Amikor pedig Kheiriszophosz csapatai meghallották a harsonát, tüstént felrohantak a nyílt úton. A többi vezér a járhatatlan hegyoldalon összevissza kapaszkodott felfelé. A katonák dárdájukkal húzták föl egymást, mindenki úgy mászott, ahogy tudott. Ezek az osztagok egyesültek először azokkal, akik a magaslatot előre elfoglalták.

Xenophón az utóvéd felével arra haladt, amerre a vezető irányította első osztag ment, ez az út látszott ugyanis a legjárhatóbbnak az igásállatok számára. A csapat másik felét a málhások mögé rendelte. Menet közben az út fölött az ellenség által megszállt dombot pillantottak meg: ezt meg kellett tisztítaniok az ellenségtől, különben elszakadnak a többi görögtől. Ők maguk mehettek volna arra is, amerre a többiek, de a málhás állatok csak ezen az úton tudtak haladni. Ekkor hadoszlopokba álltak, és egymást buzdítgatva megrohamozták a magaslatot, de nem vették körül, hanem engedték, hogy az ellenség egérutat nyerjen, ha akar. A barbárok egy ideig nyíllal lőtték, kővel dobálták a nagy üggyel-bajjal felfelé kapaszkodó görögöket, de nem várták meg, hogy a közelükbe érjenek, hanem futva eltakarodtak a magaslatról.

Ezen túljutottak hát a görögök, de ekkor ismét megpillantottak egy megszállt dombot, és elhatározták, hogy erre is nyomban felkapaszkodnak. De Xenophónnak eszébe jutott: ha védelem nélkül hagyják a már hatalmukba kerített magaslatot, az ellenség ismét elfoglalja, majd megtámadja az arra haladó igásállatokat, amelyek a keskeny úton hosszú sorban vonulnak, ezért a következő parancsnokokat hátrahagyta a magaslaton: az athéni Képhiszodóroszt, Képhiszophón fiát, az athéni Amphikratészt, Amphidémosz fiát és az Argoszból menekült Arkhagoraszt. Ď maga pedig a többiekkel megindult a második magaslat ellen, és azt is elfoglalta.

De még egy harmadik csúcs is volt előttük, sokkal meredekebb az eddigieknél, mégpedig éppen ama hely fölött, ahol az önként jelentkezők az éjszaka megrohanták a tűznél ülő őrszemeket. Amikor a görögök a közelükbe értek, a barbárok harc nélkül elvonultak a csúcsról; mindenki csodálkozott, és arra gyanakodott, hogy a bekerítéstől való félelmükben szöktek meg. Valójában látták a magasból, mi történik a hátuk mögött, és ezért valamennyien hátvédeik után siettek.

Xenophón a legfiatalabb harcosokkal felkúszott az oromra, a többieknek pedig megparancsolta, hogy lassan kövessék őket, amíg az utolsó csapatok is egyesülnek velük, majd nyomuljanak előre az úton, és a síkságon pihenjenek meg.

Ekkor érkezett oda a menekülő Arkhagorasz, és jelentette, hogy elvágták őket az első dombtól, és megölték Képhiszodóroszt, Amphikratészt és másokat is, akiknek nem sikerült a szikláról leugorva a hátvédekhez menekülniök. Ezek után a barbárok elérkeztek az orommal szemközt emelkedő csúcsra, Xenophón pedig tolmács útján fegyvernyugvásról kezdett tárgyalni velük, és a holtak kiadását kérte.

A barbárok megígérték, hogy kiadják a holttesteket, azzal a feltétellel, hogy a görögök nem égetik föl a házaikat. Ebbe Xenophón beleegyezett. Miközben ezekről tárgyaltak, és a sereg többi része elvonult, a vidékről mindenki odacsődült. És amikor kezdtek lefelé ereszkedni az oromról, oda, ahol a többiek pihenőt tartottak, ordítozva rájuk zúdult az ellenség óriási tömege. Amikor az ellenség fölért arra az oromra, ahonnan Xenophón leereszkedett, szikladarabokat kezdett a görögökre görgetni. Az egyik katonának a lábát törték el, Xenophónt pedig otthagyta fegyverhordozója, és magával vitte pajzsát is. De az arkadiai Luszoiból való Eurülokhosz, egy nehézfegyverzetű katona, odarohant hozzá, és pajzsával fedezve mindkettőjüket, vele együtt visszavonult, és a többiek is szerencsésen visszatértek csapataikhoz.

így hát együtt volt az egész görög sereg, és az eleséggel bőven ellátott szép házakban tanyázott le. Bor is sok volt, kimeszelt gödrökben tárolták. Xenophón és Kheiriszophosz megegyezett az ellenséggel, hogy a holttestek ellenében kiadják a vezetőt. A barbárok ugyanis minden tőlük telhetőt megtettek halottaikért, ami szokásuk szerint a derék férfiaknak kijárt.

A következő nap vezető nélkül haladtak. Az ellenség támadta őket, megszállta a hegyszorosokat, így próbálta megakadályozni továbbjutásukat. Amikor a menet eleje nem tudott továbbhaladni, Xenophón hátul az útról a hegyoldalra ment fel, és így, magasabban lévén, mint azok, akik a menetet gátolták, szabaddá tette az utat az előhad számára. Amikor pedig hátul támadtak, Kheiriszophosz ment fel a hegyoldalba, megpróbált feljebb kerülni azoknál, akik a menetet gátolták, és így szabaddá tette az utat a hátul haladók számára. Mindig így segítették egymást, és nagyon törődtek egymással.

Sokszor előfordult, hogy azokon ütöttek rajta a barbárok, akik föntről ismét le akartak jutni; olyan fürgék voltak ugyanis, hogy ha akartak, bármilyen közelről el tudtak menekülni, hisz íjon és parittyán kívül semmit nem viseltek. Ráadásul kitűnő íjászok voltak. íjaik majd háromrőfnyiek, nyilaik pedig több mint két rőf hosszúak voltak. Lövésnél a húrt, bal lábukkal rálépve, egész az íj alsó széléig húzták. Nyilaik áthatoltak a pajzson és a mellvérten is. Amikor ilyen íjakat zsákmányoltak a görögök, szíjat erősítettek rájuk, és hajítódárdának használták őket. Ezen a vidéken a krétaiak bizonyultak a leghasznosabbnak. A krétai Sztra-toklész volt a vezetőjük.