3.

Másnap Kürosz elküldte követét azzal az üzenettel, amit előző nap már elmondott. Az arméniai király és a khaldaioszok adtak melléje néhány embert, akikről úgy vélték, hogy alkalmasak lesznek az együttműködésre, és kellőképpen tudnak beszélni Küroszról. Ezután Kürosz megfelelő őrséget hagyott az erődben, ellátta minden szükséges felszereléssel, kijelölte parancsnokát, egy méd férfiút – olyasvalakit, akiről tudta, hogy parancsnokká választásával nagyon megörvendezteti Küaxarészt –, majd elvonult, és magával vitte a sereget, amellyel jött, hozzávéve az arméniai királytól kapott csapatokat, és négyezer khaldaioszt, akikről úgy vélték, hogy többet érnek, mint az összes többi együttvéve.

Amint a hegyekből leereszkedve lakott területre ért, egyetlen arméniai sem maradt otthon, a békétől mámoros férfiak és nők mind elébe sereglettek, és magukkal hozták becsesnek vélt holmijaikat. Nem haragudott azért a király sem, azt gondolta, hogy Kürosz még jobban fog örülni, ha mindnyájan ünneplik. Elébe jött még a király felesége is, leányai és kisebbik fia kíséretében, és egyéb ajándékok mellett magával hozta azt az aranyat is, amit Kürosz korábban nem volt hajlandó elfogadni.

Mire Kürosz így szólt:

– Ne csináljatok belőlem afféle fizetségért jótékonykodót. Vidd csak haza, asszony, a kincseket. De oda ne add a királynak, mert az elássa, hanem lásd el belőle fiadat, hogy minél fényesebben vonulhasson harcba. A többiből pedig végy magadnak, férjednek, leányaidnak és fiaidnak minden szépet, aminek birtokában kényelmesebben és kellemesebben élhettek. Elég, ha testünket ássák földbe, amikor meghalunk.

Ezek után továbbvonult. Vele tartott az arméniai király és a lakosok is mind. Egészen a határig kísérték, s közben szüntelenül harsogták: „Jótevőnk!”, „Te kiváló férfiú!” A király pedig, mivel otthon már béke volt, nagyobb hadsereget küldött vele. így aztán Kürosz vagyonosabban távozott, mint ahogy jött, és nem is annyira a kapott pénz gazdagította, mint inkább az a tudat, hogy viselkedésével mindenkor el tudja érni célját. A határterületen tábort veretett. Másnap elküldte a sereget és a pénzt Küaxarésznak, aki, mint ígérte, a közelben tartózkodott. Kürosz, ha vadra bukkant, Tigranész és a perzsa előkelők társaságában vadászattal szórakozott.

Médiába érkezésük után elegendő pénzt osztott szét századosai között, hogy ők is megjutalmazhassák arra érdemes harcosaikat. Mert tudta, hogy csak akkor lesz pompás az egész sereg, ha a századok külön-külön is tökéletesek. Ő maga is, ha meglátott valamit, ami a hadsereg fényét emelné, azonnal megszerezte, és szétosztotta a mindenkori legjobbak között, gondolván, hogy a hadsereg minden éke s dísze őt ékesíti.

Egyszer, amint éppen a kapott kincseket osztotta szét, így szólt a társaságában levő századosokhoz, szakaszparancsnokokhoz és a többi kitüntetetthez:

– Azt hiszem, barátaim, okunk van a vidámságra: bizonyos jólétnek örvendünk, van miből ajándékoznunk, ha akarunk, és arra is jut, hogy mindenki érdeme szerint kapjon jutalmat. De nem árt emlékezetűnkbe idézni, miképpen is szereztük meg ezeket a javakat. Ha gondolkodtok rajta, hamarosan rájöttök: azzal, hogy, ha kellett, virrasztottunk, küzdöttünk, rohantunk, és nem hátráltunk az ellenség elől. Ilyen derekasan, férfiasan kell viselkednünk a jövőben is, hiszen tudjuk, hogy csak akkor dúskálhatunk javakban és élvezetekben, ha fegyelmezettek, kitartóak vagyunk, és szükség esetén vállaljuk a küzdelmet, szembeszállunk a veszéllyel.

Kürosz látta, hogy katonái testileg-lelkileg edzettek, van erejük a háború megpróbáltatásainak elviselésére, fölényben érzik magukat az ellenséggel szemben, kiválóan kezelik fegyvereiket, és a kiképzés eredményeként mindnyájan fegyelmezetten engedelmeskednek feljebbvalóiknak, ezért feltámadt benne a vágy, hogy hadi vállalkozásba fogjon, mert tudta, hogy a várakozás gyakran még a kifogástalan hadvezéri előkészületek értékét is csökkenti. Azt is látta, hogy az egymással vetélkedő katonák becsvágya már-már féltékenységgé fajul. Ezért is szerette volna mihamarabb ellenséges földre vinni őket, hiszen tudta, hogy a közös veszély barátokká teszi a bajtársakat, ilyenkor senki nem féltékeny a másik díszes fegyverzetére, sem lobogó becsvágyára, hanem szereti és magasztalja sorstársát, mert megérti, hogy az ugyanúgy a közösség üdvéért küzd, mint ő. Ezért fegyverbe szólította a sereget, majd pompás, lenyűgöző rendbe sorakoztatta, utána külön összehívta a tábornokokat, ezredeseket, századosokat és a szakaszparancsnokokat is, ezek ugyanis nem számítottak bele a hadsereg rendes létszámába. Amikor meg kellett hallgatniuk a vezér parancsát, vagy közhírré tettek valamit, a részlegek akkor sem maradtak magukra, mert a tizedesek és ötödparancsnokok felügyeltek a katonákra.

Kürosz körülvezette az egybegyűlt tiszteket, megmutatta nekik, milyen kitűnő állapotban vannak a csapatok, és elmagyarázta, hogy egy-egy szövetséges egységnek mi a legfőbb ereje. így tisztjeiben is felébresztette a tettvágyat, majd meghagyta nekik, hogy térjenek vissza csapataikhoz, közöljék embereikkel a hallottakat, próbáljanak mindannyiukban harci kedvet ébreszteni, hogy minél lelkesebben vonuljanak majd csatába, másnap kora reggel pedig mindnyájan jelenjenek meg Küaxarésznál. A tisztek elmentek, és így is cselekedtek.

Másnap hajnalban a parancsnokok ott voltak a kapu előtt. Kürosz bevezette őket Küaxarészhoz, és a következőket mondta:

– Tudom, Küaxarész, hogy amit mondani fogok, már neked is éppen olyan régen eszedbe jutott, mint nekünk, csak talán restelled kimondani, nehogy úgy tűnjék fel, mintha azért gondolnál hadjáratra, mert már terhedre vagyunk. Hallgatsz, tehát beszélek én, helyetted is, a magunk nevében is. Mi mindnyájan azon a véleményen vagyunk, hogy ha már fel vagyunk szerelve mindennel, ne várjunk a harccal addig, amíg az ellenség rád tör, ne üljünk itt baráti földön ölbe tett kézzel, hanem rajta, induljunk mihamarabb az ellenség földjére. Mert most, hogy itt vendégeskedünk nálad, akaratlanul is tenger kárt okozunk országod népének, ott, az ellenségnél pedig örömest pusztíthatunk. Aztán meg most hatalmas költségbe vered magad, hogy minket táplálj, de ha hadba vonulunk, ellenséges földön szerezzük meg, ami kell. Lehet, hogy ott nagyobb veszély vár ránk, mégis tanácsos volna, ha a biztosabbat választanánk. Az ellenség ugyanaz, akár itt várjuk be, akár hazájában szállunk vele szembe. Mi sem leszünk mások a harcban, akár itt várjuk be a támadást, akár odamegyünk, és ott kezdünk harcot. Sőt harcosaink derekasabban és bátrabban küzdenek, ha mi törünk az ellenségre, és nem keltjük azt a látszatot, mintha csak kénytelen-kelletlen bocsátkoznánk harcba. Ők is jobban tartanak tőlünk, ha meghallják, hogy nem félve és otthon kushadva várjuk őket, hanem jövetelük hírére máris indulunk ellenük, hogy mihamarabb összecsaphassunk, és nem várjuk meg, amíg kárt tesznek földünkön, hanem megelőzzük őket, és mi pusztítjuk az övéket. Márpedig szerintem nagy nyereség, ha az ő bátorságukat némileg megingatjuk, a mieinket pedig fokozzuk; és ily módon nekünk kisebb, az ellenségnek nagyobb veszéllyel kell majd szembenéznie. Apám is, te is, mindig azt mondjátok, és ezzel mindenki egyetért, hogy a csatát inkább a lelki erő dönti el, mint a testi.

Küaxarész ekképp válaszolt Kürosz szavaira:

– Eszetekbe se jusson, Kürosz és ti, perzsák, hogy nem szívesen látlak benneteket vendégül. De én is mindenképpen úgy vélem a legjobbnak, hogy minél hamarabb törjünk már be az ellenség földjére.

– Akkor hát, mivel egyetértünk – válaszolt Kürosz –, készülődjünk, és mihelyt az istenek kedvező jeleket mutatnak, azonnal induljunk!

Ezek után megparancsolták a katonáknak, hogy készüljenek. Kürosz először az istenek királyának áldozott, utána a többi istennek, kérte őket, vezessék a katonákat kegyesen és jóindulattal, legyenek a sereg jóindulatú támogatói és szövetségesei, és lássák el jó tanácsaikkal. Segítségül hívta a méd föld héroszait és védő szellemeit is. Az áldozat biztató előjelek között zajlott le, s minthogy az egész sereg készen állt már a határon, a madarak kedvező röptétől kísérve, betört az ellenség földjére. A határ átlépése után azonnal italáldozattal sietett kiengesztelni a földistenséget, majd Asszíria isteneit és héroszait békítgette áldozatokkal. Ezután újra ősi istenének áldozott, megadva a kellő tiszteletet a többieknek is, akikre a papok figyelmeztették.

Miután vallási kötelességének eleget tett, a gyalogságot kissé tovább vezette, és tábort veretett, a lovasságot viszont portyára küldte, ami gazdag és sokféle zsákmányhoz juttatta őket. A továbbiakban gyakran váltogatták táborhelyüket, így bőven volt élelmiszerük, s a vidéket pusztítva várták az ellenséget. Amikor megérkezett a hír, hogy az ellenség már tíznapi járóföldre sincs tőlük, Kürosz így szólt Küaxarészhoz:

– Itt az ideje, menjünk eléjük, nehogy azt a látszatot keltsük az ellenség vagy a mieink előtt, mintha félnénk közelíteni! Mutassuk meg, hogy nem kényszerből vállaljuk a harcot.

Mivel Küaxarész is ezen a véleményen volt, csatarendben vonulva kényelmesen megindultak. Mindig napvilágnál étkeztek, tüzet éjjel csak a tábor előtt gyújtottak, hogy fényénél megláthassák a közeledőket, de őket ne lássa senki.

Gyakran a tábor mögött gyújtottak tüzet, hogy az ellenséget becsapják. így a kémek olykor beleszaladtak az előőrsökbe, mert a tábor mögött lobogó tűz azt a tévhitet keltette bennük, hogy még messze vannak.

Amikor a seregek már elég közel értek, az asszírok és szövetségeseik árkot ástak maguk körül. A barbár uralkodóknál manapság is ez a szokás: amikor tábort vernek, körülárkolják, ami – tekintve, hogy sok kéz áll rendelkezésükre – nem nagy munka. Azért tesznek így, mert tudják, hogy a lovassereg éjnek idején megbízhatatlan és nehezen kezelhető, különösen a barbároké. Lovaikat ugyanis lábuknál fogva odakötik a jászolhoz, s így, ha rájuk törnek, bizony nem könnyű kikötni, felkantározni, felszerszámozni és felvértezni a lovakat; az pedig kész lehetetlenség, hogy lóra pattanva keresztülvágtassanak a katonáktól nyüzsgő táboron. Ezért veszik körül magukat ők is és a többiek is ilyenfajta sánccal, és azt hiszik, ha így körülvették magukat, akkor harcolhatnak, amikor akarnak.

Ĺ hadműveletek közben egyre közelebb kerültek egymáshoz, és már annyira előrenyomultak, hogy alig egy perzsa mérföld választotta el őket. Az asszírok úgy táboroztak, ahogy mondtuk, tehát ároktól körülvett, de jól látható helyen, Kürosz viszont igyekezett minél jobban elrejtőzni falvak és dombok mögé, mert tudta, hogy ami váratlanul történik, félelmetesebb az ellenség számára. Azon az éjjelen mindkét fél, szokás szerint, őrséget állított, majd nyugalomra tért. 108

Másnap az asszír király és Kroiszosz vezérei pihenőt rendeltek a seregnek a sáncok mögött. Kürosz és Küaxarész serege viszont csatarendben maradt, hogy harci készenlétben várja az ellenség előretörését. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az ellenség aznap már nem jön elő a sáncok mögül, és csatát sem kezd, Küaxarész magához hívatta Küroszt és a többi parancsnokot, és így beszélt hozzájuk:

– Férfiak, az a véleményem, hogy ha már itt állunk csatarendben, vonuljunk az ellenség sáncai elé, hogy tudomást szerezzen harci kedvünkről. Mert ha erre nem merészkedik elő, a mieink bátrabban térnek majd vissza, az ellenség pedig, látva merészségünket, még jobban fog félni.

így vélekedett Küaxarész, Kürosz azonban mást gondolt.

– Isten őrizz, hogy ezt tegyük, Küaxarész! Mert ha, mint mondod, most kivonulnánk és megmutatnók magunkat, az ellenség félelem nélkül figyelné közeledtünket, hiszen tökéletes biztonságban érzi magát. S ha esetleg harc nélkül távoznánk, észrevennék, mennyivel kevesebben vagyunk, lenéznének minket, és holnap megnövekedett harci kedvvel vonulnának ki. Most azonban, amikor tudják, hogy itt vagyunk, de látni nem látnak minket, hidd el, cseppet sem néznek le bennünket, hanem egész nap azon törik a fejüket, vajon mit akarunk, és tudom, szűnös-szüntelen rólunk beszélnek. Csak akkor mutatkozzunk, ha kitörnek, és akkor csapjunk össze velük, mégpedig azonnal, hiszen így olyan terepen ronthatunk rájuk, amilyenen már régen szerettük volna.

Küaxarész és a többiek is elismerték, hogy Kürosznak igaza van. Megvacsoráztak, majd őröket állítottak, rengeteg tüzet gyújtottak a tábor előtt, és aludni tértek.

Másnap hajnalban Kürosz, koszorúval a fején, áldozatot mutatott be, és a nemeseknek is meghagyta, hogy koszorúval ékesen jelenjenek meg. Az áldozat bemutatása után így szólt az egybegyűltekhez:

– Barátaim, azt mondják a jósok, és úgy vélem én is, hogy csata áll előttünk, és az istenek az áldozatokban győzelmet és sikert ígérnek. Restellenék most intelmeket intézni hozzátok, hogy mit követel tőletek a helyzet. Tudom, tisztában vagytok a dolgotokkal, foglalkoztatok mindazzal, amivel én, hallottátok és halljátok mindazt, amit én, úgyhogy bízvást taníthattok másokat is. De ha még nem gondoltatok volna rá, lelketekre kötöm a következőket: azokat, akik csak a minap szegődtek sorainkba, és akiket képünkre igyekszünk formálni, emiékeztetnünk kell rá, miért gondoskodott rólunk Küaxarész, mire képeztük ki magunkat, mire hívtuk őket, és miben ígértek szíves örömest segítséget. Emlékeztessétek őket arra is, hogy ezen a napon dől el, ki mit ér. Mert semmi csodálatos nincs abban, ha egyik-másiknak még emlékezetébe kell idézni azt, amit csak nemrég tanult; éppen ellenkezőleg: örülnünk kellene, ha puszta intelmeinkre derekabb férfiakká lennének. És ha ezt elértétek, ti magatok is kiálltátok a próbát. Mert joggal tarthatja magát tökéletesnek az, aki ilyen körülmények között társait is derekabbá tudja nevelni, az viszont, aki csak önmagát tudja emlékeztetni és ezzel meg is elégszik, bizony csak félig mondható tökéletesnek. Azért nem én szólok hozzájuk, és azért kérlek titeket a beszédre, mert ti érintkeztek velük, mindegyiktek a maga csapatával, és így ti lesztek azok, akiknek az elismerését majd kivívni igyekeznek. De jól jegyezzétek meg: legyetek előttük ti magatok is bátrak, mert a bátorságra őket is, másokat is nem szóval, hanem példamutatással kell nevelni.

Végül elbocsátotta őket, meghagyva, hogy így megkoszorúzva menjenek reggelizni, mutassanak be italáldozatot, majd ugyancsak koszorúval a fejükön térjenek vissza csapataikhoz. Távozásuk után azonnal hívatta a hátvéd vezetőit, és a következő parancsot adta nekik:

– Perzsák! Előkelők, sőt kiválasztottak vagytok: nemcsak méltók a legkiválóbbakhoz, hanem korotok miatt náluk eszesebbek is. Helyetek sem kevésbé tiszteletre méltó, mint azoké, akik előttetek állnak. Hiszen hátulról szemmel tartjátok a bátrakat, és biztatással még harciasabbá teszitek őket; látjátok azt is, aki lankad és nem engeditek, hogy lemaradjon. Ha valakinek, nektek érdeketek a győzelem, egyrészt korotok, másrészt a súlyos fegyverzet miatt. Engedelmeskedjetek az elöl állóknak, akik hangos szóval parancsot adnak nektek, hogy kövessétek őket, de hogy ebben se maradjatok el mögöttük, kiáltsatok nekik vissza: ti pedig még gyorsabban vezessétek a rohamot! Most menjetek reggelizni, majd a többiekkel együtt ti is koszorúval ékesen térjetek vissza a századokhoz.

Kürosz emberei tehát ezzel voltak elfoglalva, az asszírok viszont, akik már megreggeliztek, magabiztosan kivonultak a táborból, és jókedvűen csatasorba álltak. Szekerén száguldozva maga a király állította őket rendbe, és közben a következő intelmeket intézte hozzájuk:

– Asszírok! Most mutassátok meg, kik vagytok! Mert most élethalálharc indul a szülőföldért, az otthonért, ahol felnőttetek, asszonyotokért, gyermekeitekért, minden javatokért. Ha győztök, minden a tiétek marad, de ha vereséget szenvedtek, számoljatok vele, hogy mindenetek az ellenség kezére jut. Győzelem után áhítoztok, tartsatok ki hát, és harcoljatok! Hiszen csak a bolond akar úgy győzni, hogy futásnak ered, és testének azt a részét fordítja az ellenség felé, amely vak, fegyvertelen, és amelyen nincs kar! És bolond az is, aki futással akarja megmenteni életét, hiszen tudhatja, hogy csak a győztes marad életben, és hogy hamarabb pusztul el az, aki fut, mint az, aki kitart. És nem kevésbé bolond az, aki kincs után sóvárog, de hagyja, hogy legyőzzék. Mert ki ne tudná, hogy a győztesnek megmarad a vagyona, sőt ehhez még hozzáveszi a vesztes kincseit is, a vesztes pedig mindent elveszít, magát éppen úgy, mint a vagyonát?

Így beszélt az asszír király. Küaxarész pedig megüzente Kürosznak, hogy támadjanak, mert most már igazán itt az ideje.

– Most még kevesen vannak az erődítések előtt – úgymond –, s mire odaérünk, amúgy is megszaporodik a számuk. Ne várjuk meg, amíg többen lesznek nálunk, induljunk, amíg remény van rá, hogy könnyűszerrel legyőzhetjük őket.

– Gondold meg, Küaxarész – üzente vissza Kürosz –, ha nem sikerül legyőznünk a sereg nagyobb felét, azt fogják mondani, hogy a kisebbik részre vetettük magunkat, mert a nagyobbtól féltünk. Nem érzik majd legyőzöttnek magukat, hanem újabb csatára lesz szükség, amire valószínűleg jobban felkészülnének, mint most, amikor még módunk van meghányni-vetni, hány emberrel akarunk szembeszállni.

A küldöncök meghallgatták Küroszt, és távoztak.

Eközben megérkezett a perzsa Khrüszantasz és néhány előkelő férfi. Szökevényeket hoztak magukkal. Kürosz természetesen kikérdezte őket az ellenség viszonyairól. Azok elmondták, hogy az asszírok már teljes fegyverzetben kivonultak, maga a király állítja csatasorba őket, és kemény intelmeket intéz a felvonuló újabb és újabb csapattestekhez. Ők legalábbis így hallották azoktól, akik ott voltak.

Khrüszantasz ekkor így szólt:

– Mondd csak, Kürosz, mi lenne, ha te is összehívnád katonáinkat, és még idejében a lelkükre beszélnél? Nem növelnéd ezzel harckészségüket?

– Kedves Khrüszantaszom – felelt Kürosz –, cseppet se aggódj amiatt, hogy az asszír király intelmekkel látta el seregét. Nincs a világon olyan szép beszéd, amely puszta hallásra kiváló harcossá teszi a hitványt, vagy íjászt, dárdást és lovast farag abból, aki korábban nem foglalkozott ilyesmivel, mint ahogy ellenállóképességet sem önt abba, aki előzőleg nem edzette magát.

– Az is elég lenne, Küroszom – folytatta Khrüszantasz –, ha legalább harci kedvüket fokoznád.

– Azt hiszed – válaszolta Kürosz –, hogy az elhangzott szó egyszeriben becsvággyal tölti meg a hallgatók szívét? Hogy visszatartja őket mindentől, ami rút, és meggyőzi őket arról, hogy minden fáradságot és veszélyt vállalniok kell a dicsőség érdekében, és elvvé szilárdítja bennük azt a gondolatot, hogy szebb a halál harc közben, mint a futva megmentett élet? Ahhoz, hogy ezeket az eszméket bevéssük az emberek szívébe, és maradandóvá tegyük, vajon nem olyan törvények kellenek-e először, amelyek megbecsült és szabad életet biztosítanak a kiválóknak, és nyomorult, gyötrelmes, tűrhetetlen léttel sújtják a hitványakat? Szükség van még szerintem olyan tanítókra és vezetőkre is, akik jó példával addig oktatják és szoktatják az embereket a helyes életre, amíg második természetűkké nem válik, hogy kiváló és jó hírű társaikat valóban boldognak tartsák, a hírhedt hitványakat pedig szerencsétlen nyomorultnak. Mert csakis azok mutathatják meg, hogy a tanítás ereje nagyobb, mint az ellenségtől való rettegésé, akiket ilyen szellemben neveltek. Hiszen gyerekjáték lenne megtanulni vagy éppenséggel megtanítani, mi a legszebb erény a világon, ha röpke szózattal bárki pillanatok alatt igazi harcosokká nevelhetné az embereket, amikor fegyverestül harcba indulnak, holott olyankor sokan még azt is elfelejtik, amit valaha tanultak. Bizony, én még saját embereink állhatatosságában sem bíznék, pedig mi magunk tanítottuk őket, ha nem tudnálak ott titeket, akik majd személyes példátokkal mutatjátok meg, milyen a jó katona, és szükség esetén eszükbe idézitek, ha valamit elfelejtettek volna. Mert őszintén csodálkoznék, kedves Khrüszantaszom, ha valaki egy szépen elmondott beszédtől derék emberré válna, pedig előzőleg nem járta meg az erény iskoláját, mint ahogy azon is, ha egy szépen elénekelt dal zenésszé tenné azt, aki soha nem tanult zenét.

Miközben így beszélgettek, Küaxarésztól megint küldönc érkezett azzal az üzenettel, hogy Kürosz hibázna, ha tovább késlekednék, és nem indítana azonnal rohamot.

Kürosz a következőket üzente vissza:

– Gondolja meg Küaxarész, hogy nincsenek kinn még annyian, amennyi kívánatos volna, s ezt mindenki füle hallatára közöljétek vele. Mindazonáltal, ha neki úgy tetszik, támadást indítok.

Ezután az istenekhez könyörgött, és elindította a sereget. A katonák élére állva, azonnal gyors iramot diktált, azok rendezett sorokban követték, hiszen jól begyakorolták, hogy szép rendben meneteljenek; bátran követték, hiszen kifejlődött bennük a becsvágy egymással szemben, testük edzett volt, és vezéreik is mind az élen haladtak; és végül boldogan követték, mert volt eszük, és tudták, megtanulták régen, hogy legbiztosabb és legkönnyebb azonnal ölre menni, különösen ha az ellenséges sereget íjászok, dárdások és lovasok alkotják.

Még lőtávolságon kívül voltak, amikor Kürosz megadta a jelszót: „Isten a mi szövetségesünk és vezérünk.” Mikor a jelszó körüljárt és visszaért hozzá, Kürosz rázendített a szokásos harci himnuszra, a többiek áhítatosan és erőteljesen zengték vele együtt az éneket, hiszen az istenfélők ilyenkor kevésbé félik az embereket. A himnusz végeztével a nemesek lelkesen, fegyelmezetten vonultak tovább, egymásra pillantottak, és néven szólítva a mögöttük és mellettük haladókat, oda-odakiáltottak nekik: „Előre, bajtársak, előre, ti, vitézek!” – és váltig biztatták egymást, hogy csak rajta, csak előre. Meghallották ezt a hátul levők, mire visszakiáltottak nekik, hogy vezessék a rohamot még gyorsabban. Kürosz serege tele volt lelkesedéssel, becsvággyal, erővel, bátorsággal, biztatással, józan okossággal és engedelmességgel, ami, gondolom, a legfélelmetesebb az ellenség számára.

Azok az asszír harcosok, akik a harci szekerekről leszállva a sereg előtt küzdöttek, a perzsák közeledtére újra felugráltak a járművekre, és visszahúzódtak övéikhez. íjászaik, dárdásaik és parittyásaik még lőtávolon kívül lövöldözni kezdtek. Az előrenyomuló perzsák letaposták a kilőtt lövedékeket.

– Gyorsabban, vitézek – zengett Kürosz hangja –, mutassátok meg, kik vagytok! Biztassátok a többit is!

Azok továbbadták a biztatást. Egyeseket elkapott a lelkesedés és a harci düh; hogy mihamarabb összecsaphassanak, futni kezdtek, mire az egész csatasor nekilódult. Maga Kürosz is megfeledkezett a menetelésről, ő futott legelöl, és közben kiáltozta: „Lássuk, ki követ?”, „Ki a bátor?”, „Ki teríti le először ellenfelét?” Akik hallották, mind tovább kiáltották, és nemsokára az egész előrenyomuló sereg visszhangozta a buzdítást: „Lássuk, ki követ?”, „Ki jön velem?”, „Ki a bátor?” így rohamozott a lelkes perzsa sereg. Az ellenség nem állta a támadást: megfordult, és a sáncok mögé menekült. A perzsák a bejáratig űzték őket. Sokat közülük leterítettek a tülekedésben, de utánuk ugrottak az árokba is, és ott mészárolták le őket lovastul. Egyesek ugyanis menekülés közben szekerestül az árokba fordultak. A méd lovasság, látva ezt, szintén rávetette magát az ellenséges lovasságra, amely ugyancsak meghátrált. Ott is megkezdődött az üldözés, a lovasok és lovak lekaszabolása.

A sánc belső falán álló asszírok gondolni sem mertek rá, hogy nyíllal és dárdával célba vegyék a mészárlókat, de a szörnyű látványtól és a félelemtől erejük sem lett volna hozzá. Amikor észrevették, hogy néhány perzsa már az erőd bejáratáig keresztülvágta magát, a belső falról is elmenekültek. Az asszírok és a szövetségesek asszonyai, látván, hogy már a táborból is menekülnek, zokogni kezdtek, anyák és lányok egyaránt ijedten futkostak fel s alá, megszaggatták ruháikat, véresre karmolták arcukat, és könyörögtek minden szembejövőnek, ne hagyják itt őket, ne fussanak el, védjék meg az asszonyokat, gyerekeket és saját magukat. Ekkor maguk a királyok álltak oda a kapukhoz, legjobb híveikkel felhágtak a falakra, harcoltak, és buzdították a többieket is.

Kürosz, látva a történteket, félt, hogy emberei bevonulnak, és ott, mivel kevesebben vannak, vereséget szenvednek. Elrendelte tehát, hogy vonuljanak vissza lőtávolságon túlra, és ott várják meg parancsait. Most lehetett csak látni igazán, hogy a nemesek valóban kellőképpen iskolázott harcosok voltak: azonnal engedelmeskedtek, és továbbadták a parancsot. Amint lőtávolságon túlra értek, megálltak, mindenki a maga helyén. Egy kórus tagjai sem tudhatták volna jobban, hova kell állniok.