3

Mikor mindezt megbeszélték, felálltak és távoztak. A szekereket és a sátrakat elégették, a feleslegből kiosztották egymás között, kinek mire volt szüksége, a többit meg tűzre vetették. Amikor mindez megvolt, reggelikészítéshez láttak. Miközben az ételt készítették, megérkezett Mithradatész mintegy harminc lovassal, és hallótávolságnyiról szólítva a hadvezéreket, a következőket mondta:

– Görög férfiak! Mint tudjátok, Küroszhoz is hű voltam, irántatok is jóindulattal vagyok. Ide nagy félelemnek közepette jövök. Ha most azt látnám, hogy valami jó menekülési tervet eszeltetek ki, minden emberemmel hozzátok csatlakoznék. Mondjátok hát meg nekem mint barátotoknak, aki jóindulattal van irántatok, és veletek együtt óhajt menetelni, hogy mi a szándékotok.

A vezérek tanácskoztak, és úgy döntöttek, hogy a következőt válaszolják. Szószólójuk Kheiriszophosz volt.

– Az a szándékunk, hogy ha hazatérhetünk, a lehető legnagyobb kímélettel vonulunk keresztül a területen, de aki utunkat állná, azzal erőnket nem kímélve megküzdünk.

Mithradatész megpróbálta bebizonyítani nekik, hogy a király beleegyezése nélkül nem menekülhetnek meg. Ekkor rájöttek, hogy alattomban küldték kémnek. Hiszen a biztonság okáért ott volt mellette Tisszaphernész egyik bizalmi embere is. A vezérek már csak ezért is úgy döntöttek, hogy jobb lesz, ha elhatározzák: amíg ellenséges földön vannak, nem üzenik meg a háborút. Mert az ellenség követei behálózták a katonákat, és többet elpusztítottak közülük. Az egyik alvezért, az arkadiai Nikarkhoszt is sikerült elpusztítaniok, aki éjjel mintegy húsz emberével elhagyta a görögöket.

Ezután étkeztek, majd átkeltek a Zapatasz folyón, és a málhásokat meg a poggyászt körülfogva, rendezett sorokban továbbmentek. Még nem tettek meg nagy utat, amikor Mithradatész újra megjelent kétszáz lovassal és mintegy négyszáz rendkívül gyors és fürge íjásszal meg parittyással. Először mintha barátsággal közelítettek volna a görögök felé, de amikor már elég közel értek, egy csoportjuk – lovasok és gyalogosok egyaránt – hirtelen nyilazni, egy másik csoportjuk meg parittyázni kezdett, és sok katonát megsebeztek.

A görög hátvédek szörnyű veszteséget szenvedtek, de semmit nem tehettek: a krétaiak ugyanis nem tudtak oly messzire nyilazni, mint a perzsák, és mivel védtelenek voltak, a nehézfegyverzetűek mögé húzódtak, a dárdások pedig szintén nem tudták oly messzire hajítani a dárdáikat, hogy a parittyásokat eltalálják. Ezért Xenophón úgy gondolta, hogy utánuk kell iramodniuk. Üldözőbe is vette őket azokkal a nehéz– és könnyűfegyverzetű katonákkal, akik éppen vele voltak a hátvédnél, de egyetlenegy ellenséget sem tudtak elfogni. A görögöknek ugyanis nem voltak lovasaik, a gyalogosok rövid úton nem érhették utol a futó gyalogosokat, üldözés közben pedig nem távolodhattak el messzire a csapatjuktól. A barbár lovasok még menekülés közben is sebeket osztogattak: lovon ülve hátrafelé lőtték ki nyilaikat. Amennyit üldözés közben előrenyomultak a görögök, ugyanannyit kellett harc közben hátrálniuk. így aztán egész nap nem tettek meg többet huszonöt sztadionnál, és csak alkonyatkor értek a falvakhoz.

A csüggedés ekkor újra hatalmába kerítette őket. Kheiriszophosz és a legidősebb hadvezérek szemrehányást tettek Xenophónnak, hogy üldözés közben elszakadtak a csapattól, hogy önmagukat veszélynek tették ki, de az ellenségben nem tettek kárt. Hallva ezt Xenophón, belátta, hogy megérdemelte a szemrehányást, és hogy a tények bizony a vezéreknek adnak igazat.

– De kénytelen voltam üldözőbe venni őket – mondta –, mivel láttam, hogy ha egy helyben maradunk, szörnyű veszteségeket szenvedünk, és semmit nem tehetünk ellene. De igazat mondtok, mert akkor sem tudtunk többet ártani nekik, amikor aztán utánuk eredtünk, és bizony csak nagy nehezen tudtunk visszavonulni. Hála legyen az isteneknek, hogy nem jöttek nagy haderővel, hanem csak kevés emberrel, mert így nem szenvedtünk ugyan nagy károkat, mégis kiderült, mire van szükségünk. Mert most az ellenség oly messziről lövi ki nyilait és parittyáit, hogy sem a krétaiak nyilai, sem a dárdavetők fegyverei nem tudják őket eltalálni. Ha pedig üldözőbe vesszük őket, messzire nem szakadhatunk el a csapatunktól, kis területen viszont, bármily fürge is a mi gyalogosunk, nem találhatja el az ellenséges gyalogost, ha annak egy nyíllövésnyi előnye van. Ha el akarjuk kerülni, hogy menetelés közben kárt tehessenek bennünk, a lehető leggyorsabban parittyás- és lovasosztagokat kell szerveznünk. Hallom, hogy vannak seregünkben rhodosziak, azoknak állítólag legtöbbje ért a parittyához, és kétszer olyan messzire lőnek, mint a perzsa parittyások. Mert a perzsák öklömnyi kövekkel parittyáznak, ezért csak rövid távolságra tudnak lőni, a rhodosziak ezzel szemben az ólomgolyók használatához is értenek. Ha tehát megvizsgáljuk, kiknek van közülünk parittyája, és megfizetjük őket, annak pedig, aki hajlandó új parittyákat készíteni, pénzt adunk, továbbá, ha egyéb kedvezményeket találunk ki azok számára, akik vállalják a parittyások szerepét a kijelölt helyen, valószínűleg sok embernek vehetjük majd hasznát. Látom, hogy a seregnek lovai is vannak: néhány itt van nálam, néhány Klearkhosz lovaiból maradt meg, aztán ott van a sok zsákmányolt teherhordó is. Ha ezeket mind összeszedjük, kicseréljük a málhás állatokkal, és felszerszámozzuk őket lovasaink számára, valószínűleg ezek is árthatnak majd valamit a menekülő ellenségnek.

Tetszett ez a javaslat is. Azon az éjszakán mintegy kétszázan álltak be parittyásnak, másnap pedig kiválasztottak mintegy ötven lovat és lovast, és ellátták őket bőrruházattal meg mellvérttel. A lovasság vezérének az athéni Lükioszt tették meg, Polüsztratész fiát.